Nem, nem azért mert arra számítok, hogy valamelyik idősebb nőrokonom előbb-utóbb úgyis nekem adja a sajátját! Ne adj' Isten arra, hogy örökölni fogok egyet!
Nem, nem azért mert a nyugati határszélen lakó barátnőm mesélte, hogy 10 éve még mindenkinek volt ilyen ketyeréje odaát, 5 évvel ezelőtt már csipketerítővel takarták le a sógorok, most meg már valamennyien levitték a pincébe, hogy ne foglalja a helyet a konyhában!
Nem, nem azért mert nem futja rá, hiszen a sok haszontalan konyhai eszköz mellett igazán elférne még egy gépezet.
Na de akkor miért is nem? Mert nehezen mondok le arról az érzésről, amikor az első kelesztés után a deszkán átgyúrom az anyagot. Addigra a tészta selymes tapintású és langyos lesz, a hólyagocskák finoman pukkannak a tenyerem alatt, időnként sípolnak is. Majd beleteszem a kenyeret valamilyen formába (= szakajtó!), vagy csak formázva ráfektetem egy sütőlapra - egyiknek sincs rácsukható teteje(!) - vágást ejtek a tésztán, mint Zorro, aztán szabadon kelhet, sülhet, terjedhet. Nincs elektromos dobozba zárva, amelynek ablakából kétségbeesetten kandikál kifelé, és azt sziszegi hogy „engedjenek ki! megfulladok!” Az enyémnek, ha jó napja van, magas, ha rossz napja van, lapos, néha meg egyenetlen. A "megsült!" ítéletet pedig én mondom ki rá, szemrevételezés, szimatolás és némi kopogtatás után. Digitális rásegítés nélkül.
Nagyot néztem, amikor 20 évvel ezelőtt, barátnőm édesapja mesélte, hogy Svájcban un. "boldog tyúkok" tojásait vásárolta. A boldog szárnyasok természetes körülmények között, nagy kapirgálóterületen éltek: jöttek, mentek, tojtak. Na ilyen az én kenyerem is: boldog kenyér!
Kenyér
Ez a sima kenyérreceptem, Ínyesmeter édesanyja is hasonlóan sütötte!Nem, nem azért mert a nyugati határszélen lakó barátnőm mesélte, hogy 10 éve még mindenkinek volt ilyen ketyeréje odaát, 5 évvel ezelőtt már csipketerítővel takarták le a sógorok, most meg már valamennyien levitték a pincébe, hogy ne foglalja a helyet a konyhában!
Nem, nem azért mert nem futja rá, hiszen a sok haszontalan konyhai eszköz mellett igazán elférne még egy gépezet.
Na de akkor miért is nem? Mert nehezen mondok le arról az érzésről, amikor az első kelesztés után a deszkán átgyúrom az anyagot. Addigra a tészta selymes tapintású és langyos lesz, a hólyagocskák finoman pukkannak a tenyerem alatt, időnként sípolnak is. Majd beleteszem a kenyeret valamilyen formába (= szakajtó!), vagy csak formázva ráfektetem egy sütőlapra - egyiknek sincs rácsukható teteje(!) - vágást ejtek a tésztán, mint Zorro, aztán szabadon kelhet, sülhet, terjedhet. Nincs elektromos dobozba zárva, amelynek ablakából kétségbeesetten kandikál kifelé, és azt sziszegi hogy „engedjenek ki! megfulladok!” Az enyémnek, ha jó napja van, magas, ha rossz napja van, lapos, néha meg egyenetlen. A "megsült!" ítéletet pedig én mondom ki rá, szemrevételezés, szimatolás és némi kopogtatás után. Digitális rásegítés nélkül.
Nagyot néztem, amikor 20 évvel ezelőtt, barátnőm édesapja mesélte, hogy Svájcban un. "boldog tyúkok" tojásait vásárolta. A boldog szárnyasok természetes körülmények között, nagy kapirgálóterületen éltek: jöttek, mentek, tojtak. Na ilyen az én kenyerem is: boldog kenyér!
Szabad kenyér, nyitott kosárban:
Kenyér
80 dkg liszt, melynek fele rozsliszt, fele finom liszt + egy főtt és áttört burgonya + 2-3 dkg élesztő icipici cukorral felébresztve, ha van kovász a házban, akkor abból is egy kicsi + só + langyos víz.
Ezt összedolgozom, és hagyom kelni egy nagy tálban amelynek tetejére csupán csak egy konyharuhát terítek. Kb. 40 perc múlva deszkán finoman átgyúrom, meghallgatom hogy mit fütyül és formázom. Ha vágást ejtek rajta, attól szebb lesz és a további kelést is segíti. Kb. 20 perc után mehet a sütőbe.
Lehet egy kis láboskában vizet is tenni a sütőbe (az érintésvédelmi előírások betartásával), ettől még finomabb lesz.