Dalmátnak lenni jó, leszámítva azt a tényt, hogy geopolitikai szempontból az ember egész életében egy lőporos hordón ül. Él. No de annak a hordónak az alsó dongáit ugyebár az Adria nyaldossa, körülötte pedig vidám dalmata kutyák csaholnak.
Azt hiszem ez a képzavar tökéletesre sikeredett…
Dalmátnak lenni jó, mert az ember fazekában egészséges arányban keverednek a szláv, az olasz és a görög gének, valamint mindazoké a népeké is, akiknek kereskedelmi érdekeltségei valaha itt keresztezték egymást.
Dalmátnak lenni jó, mert az ember - dacára a sok turistának és a világörökségnek - nyugodtan tarthatja a szutykos grillsütőjét az ajtaja előtt, amire munka után csak rá kell dobni valami gyenge halat, némi sütnivaló paprikával.
Ha én dalmát lennék, minden nap leslattyognék a helyi halpiacra, fanyalogva mustrálnám a kínálatot, és azt mondanám, hogy „Toni kérem, maga szerint ez friss?! Nekem ne mondja, nem most jöttem a dagállyal!” Aztán mégis vennék néhány csillogó szemű és pikkelyű halat, hiszen „ó istenem mindjárt dél lesz!” De a ribarnicaról hazafelé megpihennék a pečenjarnicánál is, bekapnék ott öt guriga csevapcsicsát, valamilyen jóféle hazai sörrel. És amikor látnám, hogy házi kenyértésztából sült lapos cipóba teszik a finoman fűszerezett hamburgert, mindjárt másként gondolnék korunk átkára, a gyorsételre. Majd elnézegetném a parton, ahogy a nagy hullámok újra és újra kilakoltatják kőlakásaikból az apró rákocskákat, akik ijedten iszkolnak vissza amint lehet. Én is kapnék egy fröccsöt a következő körben, így csuromvizesen mennék haza. Addigra már tényleg dél lenne.
Ha dalmát lennék, én is kőházban laknék, zöldre festeném a zsalugátert, a tetőt hasított mészkőpalával fedném be, a sikátor fölé feszíteném szárító-kötelemet, amit csigával húznék át magamhoz, miután megszáradt és jódos tengerillatú lett a lepedőm. A sikátoromban lakókkal jó viszonyban lennék, áthallatszana hozzám minden örömük és bánatuk, és mindig érezném, hogy mit főztek.
Zsebkendőnyi teraszkertemben padlizsánt és levendulát nevelgetnék, az erős napsütés ellen kiwifából vonnám a kordont a fejem fölé, és amikor délutánonként a hűtött maraschino likőrömet szopogatnám a teraszon, alulról mustrálnám a gyümölcsök érettségét. A bejárat mellett zöldcitrom-fa és fügebokor terpeszkedne.
Ha én dalmát lennék, nekem is lenne egy szupertitkos ajvár-receptem, amit a nagymamitól örökölnék, ő meg az ő nagymamijától, az meg a sajátjától, az meg talán magától Marco Polo dédanyjától, aki Korčulán minden nap a kis Marco kezébe nyomott egy ajváros kenyeret és utána kiáltott: „Aztán ne csavarogj el túl messzire, galambom!”
Ha én dalmát lennék, magam készíteném a rétestésztát, összehaverkodnék valamelyik pásztorral, aki rendszeresen ellátna friss túróval, és a tőle kapott zsíros, sós, erőteljes túrót tenném a tésztalapok közé. Néha rakottan, néha pálmalevél-alakra hajtogatva.
Ha én dalmát lennék, én sem tennék annyi felesleges magánhangzót a vargányába, anélkül is ugyanolyan finom!
Ha én dalmát lennék, kipróbálnám az alábbi receptet, amit a minap találtam ki úszás közben: vennék egy sirályt. E madár sok halat eszik, tehát finom lehet a húsa. A mellét elraknám karácsonyra, a combját bepácolnám fokhagymás olívaolajban. Egy nap múlva rádobnám a rostra, közben makrélából párolással félpuha halhúst nyernék, azt összetörném és főtt krumplival, fűszerekkel, egy sirálytojással halgombócokat készítenék belőle. Amíg sül a comb, kisütném a halgombócokat olajban és mindehhez frissen megroggyasztott fokhagymás mángoldot adnék. A mellet ünnepnapon tintahalas tintamártással tálalnám. Bizonyos, hogy evés közben vendégeim felkiáltanának: Hm, sirály ez a kaja!
Egyébként lehet, hogy valamikor réges régen dalmát voltam, ezt érzem, valahányszor megpillantjuk egymást a tengerrel.
Vasárnapi ebéd, paradicsomos tészta-alapon
Dalmát plafon
Dalmát kerti plafon
Ha én dalmát lennék, hagynám a fenébe a baracklekvárt!
rendezte: Szergej Paradzsanov
Halpiacocska
A stílus maga a hentes!
Friss alapanyag
Sirály a forró műanyagtetőn
Ha én dalmát macska lennék, balkáni gerlét nem ennék!
