A háborús pecsenyéstál – VKF! XXIV.

(Az alábbiakban nem a legkedvesebb, hanem a legérdekesebb konyhai tárgyamat mutatom be.)

Bennünket itt Ká-Európában a történelem viharai sohasem kerülnek el. Így aztán minden nemzedéknek jut egy kis háború, rendszerváltás, mamutkihalás, forradalom, parasztfelkelés, gazdasági válság. A hosszú életűek jutalma az, hogy többmindenbe belekóstolhatnak.
Ezek a viharok aztán nyomot hagynak a konyháinkban és a tálalószekrényeinkben is. Ritka az olyan család, amelyiknek sértetlen az öröklött étkészlete, ahol nem kellett túladni az ezüstön, vagy amelyiknek a rézmozsarát nem nyelte el a hadiipar. Kevés nagymama tud csak túllépni a görcsös takarékoskodáson és a nagypapik máig válogatós unokáik fejéhez vágják hogy: „majd még megennéd!”

A nagyapám Somogy megyei házát sem kerülte el a második világháború, de szerencsére olyan nyomot hagytak maguk után a katonák, ami emberi és vállalható: két pecsenyéstálat. A fehér, vastagfalú Rosenthalokat oroszok zsákmányolták a németektől. A jelzések szerint ezek a hadsereg felszereléséhez tartozhattak. Mert egy tiszt, háború ide vagy oda, megadja a módját a pecsenyeevésnek. Mindannyian tudjuk, hogy ízletesebb az étel elegánsan tálalva, mint csajkából vagy konzervdobozból elfogyasztva. Úgy képzelem, hogy az a félóra, amíg a tálból ettek a katonák – akármelyik hadsereghez is tartoztak - a béke félórája volt. Fricska a háború orrára.
Talán át kellene gondolni a nemzetközi hadijogot és olyan rendelkezést hozni, mely szerint a tárgyalni induló parlamenterek ne fehér zászlót, hanem fehér pecsenyéstálat vigyenek magukkal, finomságokkal megrakva. Ugyan ki emelne fegyvert egy ilyen küldöttre?

Az oroszoknak sietősen kellett továbbállniuk, így a zsákmányt hátrahagyták. Igaz, ezt-azt azért magukkal vittek. Nem tudjuk, mi lett a német és az orosz tisztekkel, hazakerültek-e, vagy itt nyugszanak valamelyik tömegsírban, de a tálak túlélték a háború utóhatásait, később az államvédelmisek látogatásait is. Most kivételesen a vkf-re állítottam az egyiket ismét hadrendbe.

Nagyapám, akinek péküzeme volt, a háború idején szociális alapra helyezte a termelést. A német és az orosz hadseregtől „megspórolt” lisztből sütött a rászorulóknak és a bujkálóknak, megvalósítva ezzel az erkölcsileg megengedett kenyérhamisítás és a javak újraelosztásának eszméjét. Évtizedekkel később is huncutul emlegette, hogy szegény katonák ha még élnek, biztosan nem szívesen emlékeznek azokra a vacak kenyerekre. Ezért választottam olyan pecsenyét, aminek köze van a kenyérhez is.


Miközben óvatosan mosogattam a tálat és rajta azokat a rosszemlékű jelzéseket, amiket a fotón letakartam, eszembe jutottak a belgiumi első világháborús hősi temetők, ahol csodálkozva láttam, hogy a nyugat-európai országok katonasírjai milyen szépen rendben vannak tartva. Ha haza nem is szállították a holttesteket, de legalább tudni lehet hogy ki, hol, mikor esett el és hol nyugszik.
Az én dédapáim egy szegény ország katonái voltak: bevonultak, meghaltak, eltűntek. Nem maradt utánuk sem gondozott temető, sem elegáns pecsenyéstál.

Cipóban sült sertéscsülök

A füstölt csülköt megfőzöm olyan puhára, hogy a benne lévő csontok könnyedén elfordíthatóak és kihúzhatóak legyenek. Hagyom kihűlni.
Kenyértésztát készítek, és a csülköt belecsomagolom, majd hagyom kelni kb. 25 percig. 180 fokos sütőben megsütöm.
Néha a csülköt megkenem mustárral, vagy főtt tojást teszek bele a csontok helyére, de most egyszerűbbre vettem a figurát.