Lakodalmas emlékek

Kisvirág kérése volt, hogy számoljunk be az általunk ismert, megélt, megevett lakodalmi menükről. Örülök a felkérésnek, mert ez itt maga a velünk élő néprajztudomány!

De előbb egy kis színes bevezető:

Sok évvel ezelőtt egy meleg nyári napon barátnőm esküvőjére vonatoztam az ország egyik végéből a másikba. Amikor végre megérkeztem, gyorsan bemutattak a toporgó vendégeknek.
A büféasztal tele volt finomságokkal, de én mint tikkadt utazó csak ittam. Az örömanya odaszólt nekem:
– Egyél valamit, mert sokára jön még az ünnepi vacsora, egyébként az meg úgyis csak a halászléből és túrós csuszából fog állni!
Ezer turbékoló galambpárnál is boldogabbnak éreztem magam, hiszen a halászlé a legjobb barátom! Örömömben ott a hallgatóság előtt így fakadtam ki:
– De jóóóó! Ez fantasztikus ötlet! Végre nem az az unalmas Újházy tyúkhúslves, rántott hús, töltött csirke, vagdalt, vegyes köret stb. lesz az asztalon! Le a kalappal előttetek!
Annyira lelkendeztem, hogy észre sem vettem, miért nézi valamennyi vendég olyan elmélyülten a szőnyeg mintáit. Közben a barátnőm odasomfordált mellém és a fülembe súgta:
– A halászlé csak vicc volt, az ünnepi menü pontosan ugyanaz lesz, amit az imént felsoroltál...
– Ööööö, az meg még jobb! – folytattam – az Újházyt is nagyon szeretem és tényleg jó ha többféle húst kínálnak...– ekkor már többen a második fordulón is túl voltak a szőnyegszemlélésben, mások inkább kimentek a szobából. Szerencsére a barátnőm családja mindig is híres volt humorérzékéről, így nem zavartak vissza a vasútállomásra.

Néhány évvel később a saját esküvői vacsorámat szerveztem, mikor a helyes kis balatoni étterem tulajdonosa ezt vetette fel:
– Ha már amúgy is itt vagyunk a víztől 50 m-re, mi lenne ha halas vacsorát adnánk? Lenne halászlé, fogas stb.
Ekkor zokogva borultam Zoli bácsi nyakába, hogy jaj, szívemből beszél, de értse meg én már olyan szinten lejárattam magam e tárgyban, hogy nem tehetem meg! De legalább Újházy és unalmas húsok ne legyenek, ez az egy elégtétel hadd legyen meg nekem. És meg is lett! Nem is voltak!

Őrség

Kedves emlékeim az őrségi kétnapos lakodalmak. Olyankor mindig korábban odamentem a helyszínre, kértem egy biciklit és áttekertem arra a szerre, ahol a művelődési ház (kultúr) van, hogy lássam az előkészületeket. Senki nem járt a faluból logisztika-szakra, de mégis maguktól mentek az események. Az asszonyok hozták a nyersanyagot és az eszközöket, a férfiak berendezték a helyiséget, és többször ittak a fiatalok egészségére – az asszonyok nevében is. Gyönyörű sárga tyúkok (nem csirkék!!!!) fortyogtak az üstökben, az összetolt asztalokon fehér damaszton fejkendős nénik nyújtották a rétest. Lazán, kézfejjel, közben oda sem néztek csak egymás arcát figyelték, nevettek, pletykálkodtak. Időnként valaki az asztal egyik oldalán megrántotta a tésztát, mint egy lepedőt, és a hullámok lazán végigfutottak a rétesen. Lyuk, szakadás sehol. Pedig "a mai lisztek már nem olyanok, mint a régi jó nullás lisztek voltak!" A rétes: tökös-mákos, túrós, káposztás stb. tetejére tejfölt locsoltak sütés előtt.

Aki nem volt a meghívottak között, az is odamehetett este a lakodalomba "lesőbe" és nem távozott üres kézzel, gyomorral. Arra emlékszem még, hogy a nyár dacára, reggelire mindig kocsonya volt az ébredő vendégeknek. Az Őrségben hallottam azt a degradáló kifejezést a városi éttermekben tartott lakodalmakra, hogy az csak "ridikülös lakodalom". (Ezt megfelelő arcjátékkal és kézlegyintéssel kell kísérni.)

Zala megyei lagziban a cukros perecre emlékszem, ami az aprósüteményes tálak közepén díszelgett és a távozó vendégeknek adták, de ezt már a gasztrobloggerekkel kiveséztük. Egy hévízi étteremben tartott lakodalom emlékén pedig máig vigyorgok, mert zalai hagyomány alapján a leves után szolgálták fel a rétest, amire a tudatlan vendégek ráugrottak, mert azt hitték ez már a menüsor vége. De ráfaragtak, mert ez csak kitérő volt, az igazi finomságok csak ez után jöttek. Igaz, nekem meg rétes nem maradt, a falánkok miatt. (ezt a szokást Duende is leírta kommentben itt:)