Egy hobbiszakács élete sem csupa selymes sodó és könnyed eperfelfújt! És csak akkor lehet hiteles krónikás, ha őszintén beszámol a kudarcokról is. Arról a végtelen szomorúságról, amit akkor érez, amikor előveszi a tintahalat és elmélázva kicsit megpiszkálja a csomagolását. Már akkor tudja, hogy minden hiába.Könnyezve vágja fel a hagymát amit olívaolajon megfuttat, elszoruló szívvel rádobja a tintahalak összevágott karocskáit, néha egy-egy ajókát is dob mellé. Hátha ez segít! Hátha most lesz az áttörés! Közben totál reménytelenül rizst párol és a végén összekeveri a halas cuccal, beleszór némi vágott petrezselymet is. Mintha a halak is éreznék hogy minden hiába, ki- kicsusszannak kezei közül, amikor tölti őket. Rakoncátlanságuknak a hústű vagy a fogpiszkáló vet csak végett. Sebészi pontossággal ferdén beirdalja testüket, óvatosan, nehogy végleges sebet ejtsen rajtuk. „Valóban bizarr látvány” – mélázik el a blogger, ahogy a tálba fekteti a csomagocskákat és olívaolajat locsol rájuk. „Lehet hogy mégis nekik van igazuk?”
Aztán eljön a nagy nap. Érkeznek a vendégek, izzik a szén, fogy a bor. A sütés vége felé oson a grillsütőhöz a szerencsétlen, kezében a tintahalas tállal, de mindig van aki észreveszi és undorodva megkérdezi: „Te jó ég! Mi ez? Csak nem akarod megsütni???”Gombóccal a torokban kuporog a hobbiszakács a rács sarkánál, oda teszegeti fel a kreálmányát. Külön tányérra rakja, hogy ne feszítse tovább a húrt. Kirekesztve, leszegett fejjel ül asztalhoz. De egy gasztroblogger nem tud meghúzódni önmaga árnyékában. Mindig elköveti ugyanazt a hibát: kiszúrja a társaság legliberálisabb ínyencét, mellé lopakodik és halkan megkérdezi: „Megkóstolod?”
Persze hogy megkóstolja! Ne legye a neve liberális ínyenc, ha ezt a próbát ki nem állja! Fogást keres az állaton, csúszkál az ide-oda tányérján az elegáns grillkolbászok között, aztán belevág. Néha szemébe fröcsköl a lé, máskor csak kifordul az egész töltelék. Bekapja, forgatja a szájában. Nem szól semmit. Esetleg annyit, hogy "érdekes". De többet köszöni szépen, most nem kér.
A gasztrokrónikás megalázottan elnéz a hátszín, a grillezett pisztráng és a húspogácsa fölött és tudomásul veszi, hogy megint egész héten egyedül eheti a töltött tintahalait, hidegen, melegen, tízórai, vacsorára. Becsületből, büszkeségből, csakazértisből.
De közben arról álmodozik, hogy egyszer talán jön valaki, aki odakuporodik mellé a tűzhöz, csillogó szemekkel lesi a tintahaltölcsérek pirulását, aztán még forrón lekap egyet a rácsról, beleharap és átszellemülten felkiált: „Ajóka is van benne? Zseniális!”