A Nagy Formatervező leginkább a tengerhez vonzódott. Bár megbízatása három szintre szólt: föld, levegő és víz, valahogy mégis inkább az utóbbiban alkotott nagyot. Kéjesen húzogatta a csigák és kagylók vonalait, napokig elszöszmötölt a korallok ágacskáival, a rákok páncéljával és amikor alkotói csúcsán volt, akkor kanyarította oda a tengeri csillagot meg a medúzát.A Föld-programban már alvállalkozókat vett fel, itt olyan dolgok keletkeztek, amelyek mintája vagy a levegőből vagy a tengerből jött, tehát többsége egyszerű koppintás. A Nagy Formatervező azonban még néha bele-belenyúlt a tervezésbe és időnként csak úgy a maga szórakoztatására a maga képére tervezett néhány kiváló alkotást. Hogy mire gondolok? Természetesen a dióra!
Törjük csak fel: belül ott van a két agyfélteke, a kanyargósan barázdált agy, felületén az agyhártya, majd a csontos koponya és végül a puha zöld, később barna fejbőr. Tartalmilag is tökéletes, teljes értékű táplálék, ki lehet húzni vele mindenféle nehéz helyzetet: katasztrófát, várostromot, koncertkörutat. Kár hogy a forró égöv szigetein nem terem meg, így hajótöréskor diótörésre ritkán kerülhet sor.
Nálunk a családi pagonyban a legtöbb termést adó fa furcsa piros színű diót terem. Ennek köszönhetően minden adventem és karácsonyom azzal megy el, hogy állandóan magyarázkodom a vendégeknek és a megajándékozottaknak, hogy "nem, nem én festettem meg a diót, ez ilyen fajta, nem, nem a blogokból vettem az új divatot, nem, nem Kínában gyártották, ne aggódjatok." (Ezúton kérem, senki ne írja meg kommentben, hogy te szerencsétlen, nem veszed észre hogy egy atomtemető van a kertetek alatt?!)
A folyamatos dió-ellátást tisztességes üzlettel biztosítom, a rokonok sarkában vagyok, hogy: Felszedtétek? Kiterítettétek? Szárazon van? Bezsákoltátok? Elvihetem? Elhozzátok? Van még? De nem kell ám sajnálni őket, egész évben jobbnál jobb diós süteményeket juttatok nekik.
A diótöréstől sokan tartanak, pedig nem árt néha 1-2 órára leülni és pucolgatni. Ez a tevékenység egy komplett lelki fitnesz (ezt a marhaságot valami női lapban olvastam). A kalapáccsal legalább gondolatban odacsapok azoknak, akiknek az életben nem merek, majd elmélázva vadászom a dióbelet. Negyedóránként két kézzel belenyúlok a dióbélbe és tapogatom egy kicsit. Kézi fitnesz – mondanám, de félek hogy valaki egyszer majd jól meghivatkozik és utólag szégyellni fogom.
Nálunk a családi pagonyban a legtöbb termést adó fa furcsa piros színű diót terem. Ennek köszönhetően minden adventem és karácsonyom azzal megy el, hogy állandóan magyarázkodom a vendégeknek és a megajándékozottaknak, hogy "nem, nem én festettem meg a diót, ez ilyen fajta, nem, nem a blogokból vettem az új divatot, nem, nem Kínában gyártották, ne aggódjatok." (Ezúton kérem, senki ne írja meg kommentben, hogy te szerencsétlen, nem veszed észre hogy egy atomtemető van a kertetek alatt?!)
A folyamatos dió-ellátást tisztességes üzlettel biztosítom, a rokonok sarkában vagyok, hogy: Felszedtétek? Kiterítettétek? Szárazon van? Bezsákoltátok? Elvihetem? Elhozzátok? Van még? De nem kell ám sajnálni őket, egész évben jobbnál jobb diós süteményeket juttatok nekik.
A diótöréstől sokan tartanak, pedig nem árt néha 1-2 órára leülni és pucolgatni. Ez a tevékenység egy komplett lelki fitnesz (ezt a marhaságot valami női lapban olvastam). A kalapáccsal legalább gondolatban odacsapok azoknak, akiknek az életben nem merek, majd elmélázva vadászom a dióbelet. Negyedóránként két kézzel belenyúlok a dióbélbe és tapogatom egy kicsit. Kézi fitnesz – mondanám, de félek hogy valaki egyszer majd jól meghivatkozik és utólag szégyellni fogom.
Zserbó szelet (magyarul: Gerbaud)Több régi szakácskönyv receptjét summáztam a saját receptemben. Mindenkinek ajánlom hogy bátran fogjon neki, mert a látszat ellenére könnyen elkészíthető és hihetetlenül kiadós. A fotó hiányos, mert a baracklekvár mellől hiányzik a ribizlilekvár. De csak a képről, mert a sütiben benne van.
A tészta:
Kevés tejben pici cukorral és a tetejére szórt liszttel megfuttatok 2 dkg élesztőt. 50 dkg lisztet összekeverek 8-10 dkg porcukorral, kevés sóval és belemorzsolok 10 dkg zsírt + 10 dkg vajat. Beleütök egy tojást, beleöntöm az élesztőt és annyi tejfölt amennyivel kellemesen selymes tésztagolyót tudok gyúrni. Ez kb. 1,5 dl. Négy részre osztom és letakarva állni hagyom a deszkán.
Ledarálok 25 dkg diót 15 dkg cukorral és előkészítek egy üveg barack- és egy üveg ribizlilekvárt. Lehet csak barackot is használni, de így finomabb szerintem.
Kivajazok egy tepsit (32x32cm). A tésztagolyókat egyenként ekkora téglalapra nyújtom. Belefektetem az első tésztalapot, erre baracklekvárt kenek és megszórom a cukros dióval. A következő tésztalapra már ribizlilekvár kerül és a dió, majd a harmadikra szintén baracklekvár + dió. A negyedik lap a tető, természetesen üresen marad. Ezt csak megszurkálom és betolom a mérsékelten meleg sütőbe (175°). Ott még sütés közben kel egy kicsit, szépen kitölti az edényt.
Amikor szép világosbarna színe lesz kiveszem és megvárom míg kihűl. Ha jó állapotban vannak a csuklóim és sok bátorság van a szívemben, egy deszkával átfordítom, hogy az alja kerüljön felülre. 20 dkg étcsokoládét megolvasztok gőz fölött, kevés olajat keverek bele, ezzel vonom be a tésztát. A hagyomány szerint lehet a már megdermedt csokimázra 1-2 kanál csokoládét csurgatni vékonyan, köröket, hurkokat rajzolva.
Diós kocka
A Lajos Mari - Hemző Károly féle „66 karácsonyi édesség” című könyvből lestem el (Aquila Könyvkiadó, 1999). Nem piros dióval ajánlják, de ezzel még szebb.
Ez a könyv is lassan megérik már egy beutalóra a könyvkötőhöz, és némi papírtisztítás is elkélne, ha a zsírt és ujjlenyomatokat egyáltalán el tudják távolítani.
A tészta: 25 dkg vaj, 6 tojás (a fehérjét külön felverve!), 20 dkg cukor, 10 dkg liszt, 20 dkg felolvasztott étcsokoládé, kevés só, kb. fél zacskó mézeskalácsfűszer vagy ½- ½ kk őrölt fahéj és szegfűszeg, 20 dkg darált dió.
180°-on sütjük. Amikor kivesszük a sütőből átforrósított és leszűrt baracklekvárral kenjük meg és hagyjuk kihűlni. 10 dkg étcsokoládét (szerintem 15-öt) 1 ek. olajjal megolvasztunk és ezzel vonjuk be. Felezett diókat nyomunk óvatosan a dermedő csokira és úgy vágjuk fel hogy egy-egy kocka tetején pont egy dió legyen.
A Lajos Mari - Hemző Károly féle „66 karácsonyi édesség” című könyvből lestem el (Aquila Könyvkiadó, 1999). Nem piros dióval ajánlják, de ezzel még szebb.
Ez a könyv is lassan megérik már egy beutalóra a könyvkötőhöz, és némi papírtisztítás is elkélne, ha a zsírt és ujjlenyomatokat egyáltalán el tudják távolítani.
A tészta: 25 dkg vaj, 6 tojás (a fehérjét külön felverve!), 20 dkg cukor, 10 dkg liszt, 20 dkg felolvasztott étcsokoládé, kevés só, kb. fél zacskó mézeskalácsfűszer vagy ½- ½ kk őrölt fahéj és szegfűszeg, 20 dkg darált dió.
180°-on sütjük. Amikor kivesszük a sütőből átforrósított és leszűrt baracklekvárral kenjük meg és hagyjuk kihűlni. 10 dkg étcsokoládét (szerintem 15-öt) 1 ek. olajjal megolvasztunk és ezzel vonjuk be. Felezett diókat nyomunk óvatosan a dermedő csokira és úgy vágjuk fel hogy egy-egy kocka tetején pont egy dió legyen.