A sokoldalú Karinthy Frigyes életművében van egy kis könyvecske, amelyet Gundel Károly szakmai támogatásával írt. Az előszó szerint, e mű értelmet adna annak az anekdotának, mely szerint Pistikét egyszer megkérdezték hogy mi szeretne lenni felnőtt korában, mire ő ezt válaszolta: vendég szeretnék lenni, Budapesten.Karinthy végigvezeti az olvasót a vendégség összes buktatóján, a meghívástól a feketéig és a likőrig, felsorakoztatva a korszak jellegzetes figuráit. Miután elolvastam a könyvecskét, kijelenthetem, hogy e téren semmi sem változott! És bennem sem változott meg az a kép Karinthyról, amit Kosztolányi olyan finoman fogalmazott meg, mely szerint: "ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni".
Estély Mutatós Menyhértéknél (részlet):
„A büffé gazdag és változatos, ezt el kell ismerni, nem hiába hívják őket Mutatósaknak. Francia saláta, angol mustár, rákmajonaise, egy óriási fogas díszeleg a nagy asztal közepén, ráismersz a Ritz-konyha művészetére, csak az a kár, hogy az egészet, így ahogy van, mintha láttad volna egyszer a vendéglősök ínyenckiállításán. Francia pezsgő, nehéz pálinkák, bőségben. Hosszan habozol, mert éhes vagy, tekintsd-e vacsorának és mondj le az igaziról, harmadik eset nincsen — ha csipegetsz, kóstolgatsz, lőttek az étvágyadnak, reggelig — ha pedig alaposan bepofázol, ahogy felcsigázott gyomrod diktálja, plátói szemlélője leszel a továbbiaknak. Evés dolgában nem lévén «voyeur» (soha nem tudtad megérteni azokat, akik éhesek, amikor te már jóllaktál), mégis amellett döntesz, hogy most intézed el a dolgot. Már éppen nekifognál, amikor megjelenik a háziasszony és kínálni kezd. Figyelmeztet az ételekre, mintha nem látnád őket magadtól is. Folyton beszél, unszol, magyaráz, meg akar győzni. Szabódnod kell, vitatkozni, dicsérni a kosztot s te nem mondhatod Brutussal: «asszonyom, temetni jöttem e salátát (a gyomromba és nem dícsérni» — nem, erről szó sem lehet, minden falat után magasztaló véleményt kell leadnod, kritikát várnak tőled, szakértői nyilatkozatot, főellenőri beadványt. S mindezt azért, mert a háziasszony nem ismeri a kínálás mértékének legelemibb szabályát: hogy csak azt kell kínálni, aki magától nem eszik — aki úgyis éhes, azt a kínálás csak feszélyezi, egy igen egyszerű megfontolás alapján, ugyanis aki kínál, az figyel, az éhes ember pedig nem szereti, ha figyelik, hogy mennyit eszik — sokkal jobban szereti a tapintatos vendéglátót, aki elfordul, másról beszél, szórakozott, nem törődik vele, rábízza őt az egyetlen igazán barátságos gazdára, a minden szónál beszédesebben rábeszélőre, akit úgy hívnak, hogy terített asztal: mondom, jobban szereti az ilyent, mint a mézes-mázosat, aki néz és lát, akivel szemben mindig élni kell a gyanúval, hogy úgy jár vele, mint az anekdotában: «egyél még, drágám, a fánkból», «de drágám, már ötöt ettem», «hetet ettél, drágám, de azért egyél csak».
Így tehát a külön vacsorából semmi se lesz, elhatározod, hogy mégis megvárod az igazit. Addig majd csak agyonütöd az időt valamivel, éppen elegen vannak, találsz valakit, egy rokonlelket, akivel elszórakozol. Sajnos, nem kerül sor rá. Amikor éppen felfedezel egy kedves partnert, régi jó ismerőst, vagy egy rokonszenves ismeretlent, aki biztatóan mosolyog rád, a házigazda, akinek rögeszméje, hogy neki «foglalkozni» kell a vendégeivel s ebben a minőségében abból a feltevésből indul ki, hogy a vendégei egytől-egyig jóindulatú idióták, ovodisták, tehát «rendezni» kell, párbaállítani, összehozni, ismertetni és megszólaltatni, mindegyiket a maga feltételezett mestersége és tehetsége szerint, mint valami modern képességvizsgáló intézetben, — a házigazda odalép hozzád, egyszerűen elszakít nagy-nehezen megtalált bajtársadtól és «ohó, barátom, nem fogsz elbújni» kiáltással elcipel valahová, bemutat valakinek, akire egyáltalán nem vagy kíváncsi, pusztán csak azért, mert az illető, állítólag, nagyon szeretne veled megismerkedni, «oda van érted, öcsém, a legnagyobb rajongód, nem is értem, mit zabál rajtad». És egymásbadug benneteket, mint két kesztyűt, egy ostobán vigyorgó alakkal, «ne itt van neked, egyétek meg egymást» s már nyargal tovább s ti ott maradtok, vigyorogtok, semmi mondanivalótok egymáshoz s a végén úgy megutáljátok egymást, hogy az illető' (mérget vehetne rá) egyikévé válik azoknak a kedves «személyesen ismerem» alakoknak, akik, ha szóbakerülsz, vállat vonnak és kifejtik, hogy igen-igen, a mesterségében lehet, hogy nagyon jeles, de úgy embernek feltűnően unalmas és jelentéktelen, az ember igazán nem nézné ki belőle.”
„A büffé gazdag és változatos, ezt el kell ismerni, nem hiába hívják őket Mutatósaknak. Francia saláta, angol mustár, rákmajonaise, egy óriási fogas díszeleg a nagy asztal közepén, ráismersz a Ritz-konyha művészetére, csak az a kár, hogy az egészet, így ahogy van, mintha láttad volna egyszer a vendéglősök ínyenckiállításán. Francia pezsgő, nehéz pálinkák, bőségben. Hosszan habozol, mert éhes vagy, tekintsd-e vacsorának és mondj le az igaziról, harmadik eset nincsen — ha csipegetsz, kóstolgatsz, lőttek az étvágyadnak, reggelig — ha pedig alaposan bepofázol, ahogy felcsigázott gyomrod diktálja, plátói szemlélője leszel a továbbiaknak. Evés dolgában nem lévén «voyeur» (soha nem tudtad megérteni azokat, akik éhesek, amikor te már jóllaktál), mégis amellett döntesz, hogy most intézed el a dolgot. Már éppen nekifognál, amikor megjelenik a háziasszony és kínálni kezd. Figyelmeztet az ételekre, mintha nem látnád őket magadtól is. Folyton beszél, unszol, magyaráz, meg akar győzni. Szabódnod kell, vitatkozni, dicsérni a kosztot s te nem mondhatod Brutussal: «asszonyom, temetni jöttem e salátát (a gyomromba és nem dícsérni» — nem, erről szó sem lehet, minden falat után magasztaló véleményt kell leadnod, kritikát várnak tőled, szakértői nyilatkozatot, főellenőri beadványt. S mindezt azért, mert a háziasszony nem ismeri a kínálás mértékének legelemibb szabályát: hogy csak azt kell kínálni, aki magától nem eszik — aki úgyis éhes, azt a kínálás csak feszélyezi, egy igen egyszerű megfontolás alapján, ugyanis aki kínál, az figyel, az éhes ember pedig nem szereti, ha figyelik, hogy mennyit eszik — sokkal jobban szereti a tapintatos vendéglátót, aki elfordul, másról beszél, szórakozott, nem törődik vele, rábízza őt az egyetlen igazán barátságos gazdára, a minden szónál beszédesebben rábeszélőre, akit úgy hívnak, hogy terített asztal: mondom, jobban szereti az ilyent, mint a mézes-mázosat, aki néz és lát, akivel szemben mindig élni kell a gyanúval, hogy úgy jár vele, mint az anekdotában: «egyél még, drágám, a fánkból», «de drágám, már ötöt ettem», «hetet ettél, drágám, de azért egyél csak».
Így tehát a külön vacsorából semmi se lesz, elhatározod, hogy mégis megvárod az igazit. Addig majd csak agyonütöd az időt valamivel, éppen elegen vannak, találsz valakit, egy rokonlelket, akivel elszórakozol. Sajnos, nem kerül sor rá. Amikor éppen felfedezel egy kedves partnert, régi jó ismerőst, vagy egy rokonszenves ismeretlent, aki biztatóan mosolyog rád, a házigazda, akinek rögeszméje, hogy neki «foglalkozni» kell a vendégeivel s ebben a minőségében abból a feltevésből indul ki, hogy a vendégei egytől-egyig jóindulatú idióták, ovodisták, tehát «rendezni» kell, párbaállítani, összehozni, ismertetni és megszólaltatni, mindegyiket a maga feltételezett mestersége és tehetsége szerint, mint valami modern képességvizsgáló intézetben, — a házigazda odalép hozzád, egyszerűen elszakít nagy-nehezen megtalált bajtársadtól és «ohó, barátom, nem fogsz elbújni» kiáltással elcipel valahová, bemutat valakinek, akire egyáltalán nem vagy kíváncsi, pusztán csak azért, mert az illető, állítólag, nagyon szeretne veled megismerkedni, «oda van érted, öcsém, a legnagyobb rajongód, nem is értem, mit zabál rajtad». És egymásbadug benneteket, mint két kesztyűt, egy ostobán vigyorgó alakkal, «ne itt van neked, egyétek meg egymást» s már nyargal tovább s ti ott maradtok, vigyorogtok, semmi mondanivalótok egymáshoz s a végén úgy megutáljátok egymást, hogy az illető' (mérget vehetne rá) egyikévé válik azoknak a kedves «személyesen ismerem» alakoknak, akik, ha szóbakerülsz, vállat vonnak és kifejtik, hogy igen-igen, a mesterségében lehet, hogy nagyon jeles, de úgy embernek feltűnően unalmas és jelentéktelen, az ember igazán nem nézné ki belőle.”
Vendéget látni, vendégnek lenni / Karinthy Frigyes (Gundel Károly tanácsaival).– Bp.: Cserépfalvi, 1934.
Kattints rá és nagyobb lesz!
