„Az ebédlőben óriási családi asztal volt, amin folyton terítettek, reggelire, ebédre, uzsonnára vagy vacsorára, mert mindenki máskor evett, és az inas fehér cérnakesztyűben minden fogást hetvenhétszer megmelegítve vitt és hozott egész nap. A konyhában Juli néni főzött, aki Szabadbattyánban született, lopta a kockacukrot, fehérmegyei kiejtéssel beszélt, tegezett bennünket, éjjel sütött, mert nappal nem ért rá, imádta a méltóságos asszonyt és ott halt meg 36 évi szolgálat után.(…)A Vészi lakásban mindig telt ház volt, mert ott lakott egyik lányuk férjjel, gyerekekkel, nevelőnővel, és a külföldön tanuló, kallódó vagy kéjutazó gyerekek és unokák mindig megtöltötték a többi szobákat. A család állandóan veszekedett, mindenki beleszólt mindenkinek a családi életébe, nevelési elveibe, anyagi ügyeibe. Sok volt az epegörcs, vesegörcs, sírógörcs, nagy és kis jelenet, cselédpletyka, zajos felmondás, könnyes kibékülés. Este mindenki brómot vett és altatót.
Sok és zsíros ételt ettek, libazsíros kindliket és flódnikat, borral gyúrt purimsüteményt sok mazsolával és citronáddal, malomkerék nagyságú habos csokoládé- és kávétortákat. A vérében úszó vesepecsenyét akkora ovális ezüsttálon szervírozták, hogy az inas két kézzel is alig bírta tartani. [...] Mindig 6-7 fogás volt ebédre is, vacsorára is. A cselédek ötkor keltek, hogy az apránkint csöpögtetett feketekávé elkészüljön, mire felkel az első reggeliző, rendszerint a nagymama, lila, sleppes slafrokban, hálóval a haján (és pápaszemmel az orrán): Minden vallásból csak azt tartották be, ami jó volt: a zsidóból a geil süteményeket, a keresztényből a karácsonyi halvacsorát. Az olaszoktól elplagizálták az olajban rántott paradicsomos harcsát, az osztrákoktól a libamájjal, velővel, sonkával és gombával rakott besameles palacsintát. Karácsonykor fát állítottak, ajándékokat vettek, megprezentelték a könnyekig meghatott cselédeket, hosszúnapkor böjtöltek, hogy előtte óriási haboskávé uzsonnát, utána tyúklevest ehessenek májgombóccal. Később már csak a két öreg böjtölt, a többiek csak az uzsonnát és a vacsorát tartották be.
A cselédekkel szigorúan, de igazságosan kellett bánni. Ez abból állt, hogy a dugig rakott fűszerszekrény kulcsát feltették a szekrény tetejére, a cselédek viszont levették és annyit loptak, amennyit akartak. A kockacukrot, ami akkor fillérekbe került, darabszám számolta ki nekik a nagymama, húst viszont negyedkilót számított egy főre a cselédségnek egy-egy alkalomra, mondván, hogy aki dolgozik, annak enni is kell. Ha maradt két kiló tegnapról a rántott húsból, azt mondta, nem baj, jó lesz a cselédeknek tízóraira. A gondjaikkal, bajaikkal nemigen törődött, de ha betegek voltak, adott nekik borogatást, beöntést, ami épp kellett. Ha felmondott, azt mondta róluk, hogy »perszónák« voltak, de sajnos a legközelebbi még rosszabb lesz, mert »Selten kommt was besseres nach« (ritkán jön utána jobb).”
Sok és zsíros ételt ettek, libazsíros kindliket és flódnikat, borral gyúrt purimsüteményt sok mazsolával és citronáddal, malomkerék nagyságú habos csokoládé- és kávétortákat. A vérében úszó vesepecsenyét akkora ovális ezüsttálon szervírozták, hogy az inas két kézzel is alig bírta tartani. [...] Mindig 6-7 fogás volt ebédre is, vacsorára is. A cselédek ötkor keltek, hogy az apránkint csöpögtetett feketekávé elkészüljön, mire felkel az első reggeliző, rendszerint a nagymama, lila, sleppes slafrokban, hálóval a haján (és pápaszemmel az orrán): Minden vallásból csak azt tartották be, ami jó volt: a zsidóból a geil süteményeket, a keresztényből a karácsonyi halvacsorát. Az olaszoktól elplagizálták az olajban rántott paradicsomos harcsát, az osztrákoktól a libamájjal, velővel, sonkával és gombával rakott besameles palacsintát. Karácsonykor fát állítottak, ajándékokat vettek, megprezentelték a könnyekig meghatott cselédeket, hosszúnapkor böjtöltek, hogy előtte óriási haboskávé uzsonnát, utána tyúklevest ehessenek májgombóccal. Később már csak a két öreg böjtölt, a többiek csak az uzsonnát és a vacsorát tartották be.
A cselédekkel szigorúan, de igazságosan kellett bánni. Ez abból állt, hogy a dugig rakott fűszerszekrény kulcsát feltették a szekrény tetejére, a cselédek viszont levették és annyit loptak, amennyit akartak. A kockacukrot, ami akkor fillérekbe került, darabszám számolta ki nekik a nagymama, húst viszont negyedkilót számított egy főre a cselédségnek egy-egy alkalomra, mondván, hogy aki dolgozik, annak enni is kell. Ha maradt két kiló tegnapról a rántott húsból, azt mondta, nem baj, jó lesz a cselédeknek tízóraira. A gondjaikkal, bajaikkal nemigen törődött, de ha betegek voltak, adott nekik borogatást, beöntést, ami épp kellett. Ha felmondott, azt mondta róluk, hogy »perszónák« voltak, de sajnos a legközelebbi még rosszabb lesz, mert »Selten kommt was besseres nach« (ritkán jön utána jobb).”
A visszaemlékező unoka kilétének felfedéséért kattints ide!
