Este az ágyban a konyhakertre gondolni: az öregedés jele. Céklák és paszternákok képével álomba szenderülni – ebbe már bele sem merek gondolni, hogy minek a jele! Örülni az esőnek: a végérvényes elparasztodás tünete. Anyám szerint, ahogy telnek az évek egyre inkább vonzódunk a földhöz, ami majd befogad bennünket.Nem csoda, ha a halról is AZ jutott eszembe. Mármint a zöldségek. A tőkehalat enyhén besóztam, lisztbe paskoltam, az egyik oldalát kevés olívaolajon megsütöttem, majd megfordítottam, egy darabka vajat dobtam mellé és azt is megsütöttem, de nem hagytam kiszáradni a halat. Tálaláskor a tetejére mindenféle konyhakerti zöldséget – hagymát, répát, paszternákot, paprikát, cukkínit – csíkokra vágtam, (persze a borsó kivételével!) és egy wokban megpároltam, pirítottam. A végén friss gyömbért reszeltem bele, ettől jó kis keleti íze lett! Az étel talapzatát félig megfőzött, majd vastag szeletekre vágott és megsütött krumpli szeletek alkották.
A kert megtanít arra, hogy minden viszonylagos. Például eleinte még szerettem a vadgalambokat, főleg azért mert huhogásuk gyerekkori falusi nyaralásaimra emlékeztettek, de amint elkezdték kizabálni a borsóhajtásokat a földből, elszánt csatát indítottam ellenük. Miközben megkaptuk a Madárbarát kert kitüntető címet, melyet egy gyönyörű fémtáblával tudunk bizonyítani, aljas módon gallyakkal szüntettem meg a galambok leszállópályáját a borsóveteményben. Viszont egész nyáron lábujjhegyen közlekedtünk az ideiglenesen kertünkben állomásozó macskabaglyok alatt.
Nem ártana benevezni a "Tiszta udvar, rendes ház" mozgalomba is. De az olyan strapás lehet, semmi kedvem hozzá. Inkább vissza a kertbe!
