- Átszállásos közlekedés következik! - mondta a jegyvizsgáló
felszólító üzemmódban, mélyen az utas szemébe nézve, úgy ahogy az akcióhős
szokta közölni a védelme alatt állókkal, hogy most aztán ez az utolsó lehetőség
mindannyiuk számára. Az utas – aki civilben gasztrokalandor és a telefonján pont
akkor kezdte el piszkálni a barátait, hogy "este akkor menjünk a Chiantiba" – elcsodálkozott, mert ezt a szókapcsolatot még soha életében nem
hallotta, holott nem kevés vágányfolyóméter volt már a lábában, de azonnal érezte,
hogy az eddigi közlekedésnek pillanatokon belül végérvényesen vége szakad és
valami egészen más következik. Olyasmi, ami nem hétköznapi, amiben még sohasem
volt része, nem egy sima téli átszállósdi lesz ez a nagyváros állomásán. És
mivel a bejelentés már a Balaton csücskénél történt, az átszállásra alkalmas
közlekedési eszközök lehetősége még szélesebb körrel kecsegetett!
Miközben az utasok lesegítették egymást a kifejezetten gólyalábon
közlekedők számára kialakított, és egyenesen a tavaszi mélyszántásba vezető
keskeny vonatlépcsőn, ez olyan erős kapcsolatot alakított ki közöttük, hogy
egyértelmű volt, akik együtt kászálódtak le a vonatról, csakis ugyanabba a
buszba szállhatnak. Szikrázóan csillant vissza a fény a Balatonról, a buszt
elárasztotta a langymeleg családias hétvégi hangulat, még közelebb hozva egymáshoz
az utasokat. A hangszórókból kereskedelmi rádió zaja dünnyögött a szokásos affektáló
bemondóval, aki éppen a napsütés és a herpesz vírus összefüggéseiről trillázott.
Amint meglódult a busz, egy férfi kipukkantott egy dobozos sört és a
felmelegedett utastérben azonnal szétáradt a sör illata. Innen kezdve az utasok gondolatai megállíthatatlanul gördültek az azonos értékrendek átszállás nélküli vágányán.
- Hogy repül az idő! – jegyezte meg egy férfi valahol hátul –
nemrég vágtunk, most meg már jön a bográcsozás!
- Mi tárcsázni szoktunk – reagált a mellette ülő nő – az apósom
nagy szakértője az ilyesminek.
A rádióbemondó szép napot kívánt és kérte hogy mindenki
vigyázzon magára. (Jóérzésűeknek ilyenkor megugrik a vérnyomása.)
Fél perc csönd után ez a mondatfoszlány erősödött fel a
hátsó ajtó irányából:
- ...a feleségem serpenyőben megpirítja, de előtte alaposan
kinyomkodja! És ahogy az megpirul, hát az de jó, az de jó, az de jó tud
lenni!..
Az utasok érezték, hogy pillanatokon belül a következő „az de
jó”-nál is magasabb fokozat következik. És meg is érkezett: - Na és ha még egy
sört is lehet inni rá!
- Az ám a jó! - kiáltotta át egy addig hallgatag férfi a
nyolcadik sorból.
- Ja bizony - erősítette meg a sörösdobozos férfi, csak úgy maga elé mormolva, de ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy lehelete lendületet vegyen, és erőteljes sörszagfelhővel vonja be a második sorban ülő gasztrokalandor tarkóját.
Pár másodperces kollektív serpenyős fantáziálás után valamennyien a
telefonáló nőre kezdtek fülelni.
- Nézze, ahogy mondtam már, a kuponra nem tartok igényt, de
az ingyen élezési lehetőséget kihasználnám.
- Az életlen késnél nincs is veszélyesebb a konyhában -
szólt át az első sorban ülő termetes asszony a sofőrnek, aki egyetértően
bólogatott.
- Igen, csak az
élezést kérem, a kuponokat nem - mondta egyre ingerültebben a nő - mennyi kést
vihetek?
Ekkora méltánytalanság hallatán már minden főzni tudó utas keze ökölbe szorult.
- Eh, rohadt kuponosok! - legyintett a sörös ember, aki a mondat után egy hosszan elnyúló öblös légbuborékot is küldött a gasztrokalandor
nyakába.
- Ne hívjon többet, ha nem vihetem a késeket! - sziszegte
a nő és letette a telefont.
- Vonatközlekedés folytatása következik! - kiáltotta a
jegyvizsgáló és a busz bekanyarodott a vasútállomás elé. Az utasok visszasegítették
egymást a vonatra a peronnal szintén rosszul ellátott állomáson, és pár perccel
később már a jól ismert halsütőbódék tavaszi arcát csodálhatta a sörben pácolt
átszállásos közlekedő.
Aznap este a Chianti étterem pincére arra a kérdésére, hogy ajánlhatja-e vendégeinek magyar sörfőzdék termékeit, vagy inkább bort innának, gondolkodás
nélküli választ kapott. Pedig az de jó, az de jó, az de jó!
Boros, sőt bordóis másnap
A nyolc hónapja őrzött Saint Émilion-i bor került a vasárnapi
asztalra. Időben kinyitva, hogy szokja a magyar légáramlatokat.
Az ebéd: sült gyökérzöldségek - vagyis répák, zeller, krumpli, hagyma - durvaszemű
sóval, és (nem rozéra!) sült kacsamell volt, a Bordeaux környékén ismert vörösboros sóval megszórva.
A zöldségeket először gőzben megpároltam, majd francia
dióolajjal meglocsoltam és úgy tettem a légkeverés+grill fokozat alá. Tálaláskor ez is kapott egy kis vörösboros sót.
