Francia morzsák 6.

Ízes útinapló 6. rész – arról, hogy mit eszik a francia nyugdíjas

Nem túl hosszas és nem is túl tudományos megfigyeléseim alapján, a francia nyugdíjas szeret piacra járni, de ha nem szeretne, akkor is óhatatlanul belebotlana valamelyik piacba, amennyiben városban vagy nagyobb faluban él, mert Nyugat-Európában a piac nem koszos, eldugni-való szégyenfolt, hanem akár egy több száz éves belváros ékessége is lehet, az a hely, ami összehozza az embereket egymással, a termelőkkel, a kereskedőkkel és saját lakókörnyezetükkel. A franciák büszkék piacaikra, meggyőződéssel nógatják a turistákat, hogy ki ne hagyják a programjukból! Akkor is, ha az a piac kicsi és még kelet-európai szemmel is mosolyogtató dolgokat árulnak. Például Johnny Hallyday-es kegytárgyakat, százféle viaszosvásznat, kupacba halmozott használt ruhákat.

A saláta életben-tartása a piacon

Na de mit eszik a francia nyugdíjas? Mi az ő far-hátja? Hát például a kagyló. Egy kiló bőven elég, van egy kis szájhúzogatós válogatás hogy melyikből is, a feketéből vagy abból az apró vénuszból, vagy inkább legyen néhány darab Saint-Jacques, bár annak nincs szezonja, azt akkor inkább mégsem. Úgy tűnik, az igényesebb hal majd hétvégén fog asztalra kerülni, így szerda délelőtt ez is elég lesz. A hentesnél a nyugdíjas két kis csontos bárányszeletet kér és egy pár kolbászt. És a pástétomból is egy szeletkét. Melyikből? Mindkettőből. De tényleg csak óvatosan, holnap is lesz nap, nem kell nagy mennyiséget bespájzolni! Amennyiben a nyugdíjas éppenséggel hölgy, akkor szívesen beszélget egy ilyen snájdig angolnaárussal, aki pletykálkodás közben percenként akár nyolc-tíz angolnát is konyhakésszé tesz, úgy hogy oda sem néz. (Ha belegondolok, hogy mi régen egy balatoni angolnával akár két napig is elküzdöttünk...)

A bretagne-i nyugdíjas szinte biztosan vesz egy kouign-amannt, mert gyerekkorában is azt vett neki az anyukája, bár ez nem időseknek való édesség, hiszen a rengeteg vajjal és cukorral készült élesztős tészta, amit leveles tészta szerűen hajtogatnak, a sütéskor karamellizálódik, így a cukor később szépen az ember fogprotézisére tapad, és legalább fél óra mire leázik onnan, de hát olyan finom ez a sütemény, oly jólesően olvad belőle a nyelvre a helyi vaj, különösen langyosan, hogy ez a kis kellemetlenség nem számít! Almás változatban is kapható, ha valaki aggódik az egészsége miatt, inkább azt választja.

Egy kisváros piacán jött el francia piackutatásom csúcspontja. A 80 körüli bácsi is megvette a kagylót, meg egy kis tintahalat, amit becsúsztatott a rákok mellé a kosárba, aztán elővette csekkfüzetét és remegő kézzel, komótos kalligrafikus módon elkezdte kitölteni a csekket. Tíz tengeri-kígyó hosszúságú vásárlói sor keletkezett mögötte, amelyben mindenki türelmesen várt. Nehézkesen tépte ki a csekket és átnyújtotta, amit a kereskedő – kezét gyorsan a kötényébe törölve – nyájasan, enyhe biccentéssel megköszönt. Látszott rajta, hogy nincs kétsége a vevő hitelképessége felől, ki tudja hány év, hány generáció tapasztalatára alapozta ezt. A bácsi felesége ráérős gondossággal eltette a csekkfüzetet a táskájába, elrendezgette az árut a kosárban, ezt továbbra is türelmesen nézte a húsz barrakuda-hosszúságúra növekedett sor. Ki tudja hány év, hány generáció kell ahhoz, hogy ott a huszadik barrakuda farkánál is képesek legyünk erre. 

Ezer évvel ezelőtt vizsgáztam olyan tantárgyból, ahol a csekkes fizetés téma volt, és már akkor azt tanultuk, ez egy elavult fizetési mód, nem érdemes az apró betűs részt elolvasni. Akkor nem olvastam el, de ha egyszer felcsapok halkereskedőnek, megteszem!

Piaci egytálétel háromféle húsból, kolbászból, sok zöldséggel, keleties fűszerekkel. Dobozban hazavihető.

az előző rész tartalmából: arról, hogy a francia vendéglátásnak is vannak sötét bugyrai

Francia morzsák 5.

Ízes útinapló 5. rész – arról, hogy a francia vendéglátásnak is vannak sötét bugyrai

Minden utazáskor van egy pillanat, amikor az ember úgy érzi, azonnal csomagolni kell és hazamenni. Ez most akkor tört rám, amikor egy álmos kis normandiai faluban a körforgalom közepén megpillantottam a pizza automatát. A pástétomok, mártások és felfújtak országában!..

Többször körbejártam, még a lyukon is beszagoltam, hátha tévedek, hátha csak a szemem csapott be, de sajnos egyértelműen áramlott ki a jellegzetes gyorséttermi pizzaszelet illata.

Ezúton kérek bocsánatot kedves olvasóimtól, amiért nem áldoztam fel 8,5 eurót, hogy működés közben is láthassam a gépezetet. Nem vitt rá a lélek. És különben is, mit szóltak volna hozzá a franciák?! 

De ez legalább egy tisztességes vendéglátó-ipari szolgáltatás, mert látjuk hogy mit kínál és mennyiért. Hátrányos helyzetű – azaz pizzériamentes falvakban – meg egyenesen áldás egy ilyen gép! És találtam olyan kommentet, hogy valakiknek ízlett ami kijött a nyíláson. 

Viszont semmi jót nem tudok elmondani arról a strasbourgi étteremről, ahol csúnyán becsaptak minket, illetve dehogy, csak madárnak néztek a turista mivoltunk helyett. Sajnos az éhség és az időhiány kibillentett bevált étterem-keresési szokásaimból és felelőtlenül beültünk egy turisták által látogatott, frekventált helyen lévő étterembe. A tündéri város, a virágok, a folyópart elkábított bennünket, de hamarosan felocsúdtunk. 

Az első ébresztő inger egy hang volt: koppant a fehérborban a jégkocka! Aztán egy szag: a vörösborhoz olyan meleg poharat adtak, valószínűleg egyenesen a mosogatógépből vagy az üvegfújóktól hozták, hogy amikor a pincér beleöntötte a bort, forralt bor illata csapott fel a kehelyből. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, láttam a szemén, hogy benne is karácsonyi vásárok mézédes emléke villant fel. Aztán még letette elénk a csapnivalóan papír ízű csibét, a cipőtalpnak beillő vékonyka medium hátszínt, a gyorsan készült por ízű mártásokat, és olyan sültkrumpli karikát, hogy felemelve katedrálüvegként eresztette át a napfényt, miközben csöpögött belőle az olaj. Szóltunk a pincérnek. Sem bocsánatkérés, sem ijedtség nyomait nem mutatta, de magabiztosan magyarázni kezdte, hogy a fehérborokat hűteni kell, a vöröset temperálni, a húst átsütni, meg ilyenek. Eljöttünk, de fizettünk. Így mulat egy magyar úr! Illetve kettő.

az előző rész tartalmából: arról, hogy ha nincs szőlő, az alma is jó, de még milyen jó!

Francia morzsák 4.

Ízes útinapló 4. rész – arról, hogy ha nincs szőlő, az alma is jó, de még milyen jó!

A Calvadost szerintem a magyar ember „A Diadalív árnyékában” című Erich Maria Remarque regényből ismeri, amely a második világháború előtti Párizsban játszódik és a szereplők állandóan Calvadost isznak. Legalábbis úgy emlékszem. Érthető, ez a finom ital bizonyára jól oldotta a közelgő háború miatti szorongást, főleg a német emigránsokban és talán mindenki másban is. És ha pont megfelelő az ital hőmérséklete és pont a megfelelő pohárban kínálják, az onnan felszálló illatfelhő csodás élménnyel ajándékozza meg orrunkat, majd az ízek a nyelvünket, az összhatás pedig a lelkünket. Jómagam korábban inkább főzni szoktam vele, vagy almából készült mártásokba igazítottam, csak módjával, mert ahhoz túl drága, de most, hogy a Calvadost szülőhelyén láthattam és kóstolhattam, sokkal jobban megbecsülöm. Ahogy a Pastist is, legutóbb még a brüsszeli reptéren is azt vásároltam, magam is elcsodálkoztam, hogy vajon miért? (Miért?! Mert éreztem hogy jön a nyár, azért!) 

Ezt a fotót 6 évvel ezelőtt készítettem, valamilyen almakoktél pancsolása után

A Calvadost cidre lepárlásából készítik, kb. 40%-os alkoholtartalommal, tölgyfahordóban érlelve. A normandiai és bretagne-i cidre más, mint a hazánkat pár éve elárasztó angol ciderek. A franciák többféle almafajtát használnak és mellőzik a hozzáadott cukrot, koncentrátumokat, ízfokozókat. Aki mégis ilyesmihez folyamodna, annak szigorú törvények csapnak a kezére. Valahol azt olvastam, hogy a cidre: folyékony almamozaik. Igen, ez a legjobb kifejezés. Bretagne-ban jellegzetes alakú, széles szájú kerámia csészében teszik a vendég elé a még erősen pezsgő cidre-t. Egészen megható, hogy az alma- és körteléből mi mindent készítenek, mi pedig görcsösen próbáljuk begyömöszölni az általunk ismert kategóriákba: almabor? almasör? almapezsgő? almalé? szűrt vagy szűretlen? Inkább jobb feladni ezeket a próbálkozásokat és csak egyszerűen élvezni a változatos ízeket, nézegetni a rengeteg almafát a házak, templomok, kastélyok kertjében, vagy az árokparton vadon termőket. A falvak kapualjaiban vagy garázsokban házi préselők árulják leveiket, a piacokon is fontos árucikk az ilyen-olyan cidre.

Piac Bretagne-ben

Templomkert

Normandia

Bretagne, de nem az almatermő rész

Azt hiszem, nincs szükség nyelvészeti kutatásokra ha meg akarjuk állapítani, tényleg van-e rokonság a bretonok és a kelták között, elég a sörös és cidre-s címkéket olvasgatni, csak az a kérdés, melyik tudományos akadémia fogadná el bizonyítéknak ezeket a feliratokat, ízeket.

Az előző rész tartalmából: arról, hogy járjuk az utunkat