„Hej, halászok, halászok

Mit fogott a hálótok?
Nem fogott az egyebet,
Vörös szárnyú keszeget.”

Mielőtt valaki rám küldené a halőröket jelzem, hogy nem halásztunk, hanem horgásztunk a Balatonban, és nem most. Igyekeztem a fotón láthatóvá tenni a piros szárnyakat-farkakat azoknak, akik csak hírből ismerik ezt az állatot.

Nagyon sajnálom, hogy a keszeg kiment a divatból. Ez egyedül a keszegeknek jó hír. Nekünk azonban, akik kedveljük a halakat, azon belül az ízletes magyar édesvízieket is, nem az. Hiába keressük őket a halsütőknél, onnan már teljesen kihaltak. Utolsó megmutatkozási lehetőségük a halászlé alapban van. Bezzeg gyanús „tengeri sütőhalak”, unalmas hekkek, ukrán(!) balatoni fogasok vannak bőséggel mindenhol.

Nem keresik! - mondja a halsütő.
Nem kínálják! - mondom én.
Na, szálljatok le rólam! – mondja a keszeg.

Egyéni gerillaakcióm, hogy évek óta bemegyek minden az utamba akadó halsütőhöz és megkérdezem, hogy csókolom, keszeg van? Még néhány évtized és talán sikerül felpörgetnem a piacot.

Persze tudom én, honnan fúj a szél! Nem a nádas, hanem a szálkák felől! De nézzünk szét a világban: népek százai esnek neki ebédidőben az ilyen-olyan rákoknak, hogy felfeszítsék páncéljukat, ínyencek ezreinek okoznak naponta ínhüvelygyulladást az osztrigakések, emberek milliói csavargatják ki a kagylóhéjból a nekem is oly kedves állatkákat - óh, boldog emberek! Csak mi magyarok vagyunk lusták ahhoz, hogy a keszegből eltávolítsuk a szálkát! Miért?

Sült keszeg

Ne bonyolítsuk ezt a halat! Az ősi módszer szerint ferdén be kell irdalni, enyhén besózni, leitatni róla a nedvességet és meghempergetni paprikás lisztben. Majd bő olajban pirosra sütni.
Kovászos uborka és tíz ujj kell hozzá.