Paradicsomos húsgombóc puliszkával

A darált hús a legfontosabb túlélési hozzávaló a mélyhűtőben. Időnként veszek 1 kg sertéslapockát és 1 kg marhacombot, aztán ledarálom őket, nem egyszer, de kétszer és bezacskózva lefagyasztom. Egy csomag 20, 40 vagy 60 dkg attól függően, hogy mi lesz a végzete: levesbetét, ragu, gombóc, rakott ez meg az. Legutóbb azt találtam ki, hogy valami nagyon nyárit készítek az egyik csomagból, mert kell már a napsütötte szín és íz, a szájnak és a szemnek.

A hús ízesítésénél most a zsályát állítottam hadrendbe, meg persze apróra vágott vöröshagymát, frissen tekert borsot, sót. Egy tojást is tettem a masszába, nehogy ragu legyen a végeredmény.
A zsemlemorzsát saját kezűleg készítem, és amikor átszitálom, a fennakadt durvább részét elteszem egy dobozkába, és pl. az ilyen húsgombócokba öntöm. A sarki boltunkban hetekig szemeztem egy zacskó Update 1-es zsemlemorzsával, de aztán nem vettem meg, mert sajnáltam rá azt a pénzt, amit kértek érte, pedig nagyon érdekelt volna hogy milyen. Nem csak ezért tartott hetekig a szemezés, hanem azért is, mert tizenöt soron keresztül sorolták fel apróbetűvel az anyagokat, amiket tartalmaz. Minden nap elolvastam egy újabb sort. A végén úgy döntöttem, inkább az olcsóbb egészségtelen életmód mellett maradok, tehát továbbra is a saját morzsámat használom, amire azt lehetne ráírni: „Összetevők: zsemle”.

Amíg a golyóbisok összeértek, olívaolajat öntöttem egy nagy mély serpenyőbe és készítettem egy paradicsomos alapot, amibe beleültettem a húsgombócokat, és abban pároltam meg őket. Imádom a magyar paradicsomokat, de télen megveszem az ilyen-olyan olasz konzerveket, pépeset és egészben lévőt egyaránt. Ezekből pukkantottam 2-3 dobozzal, de a dobozokat ezután kiöblítettem és a szelektív gyűjtőbe tettem!

A paradicsomos mártásba is került zsálya és rozmaring, a vége felé pedig 3 gerezd fokhagymát reszeltem bele. Közben ezerszer megkóstoltam, egy kis só, egy kis cukor, egy kis bors - valami mindig hiányzott belőle. Amikor a gombócok megpuhultak és átjárta őket a paradicsomos alap íze, elgondolkodtam hogy mi legyen a köret? Főleg a színe miatt döntöttem a puliszka mellett, ami félig puliszka, félig polenta lett, mert megfőztem a darát enyhén sós vízben és a végén kevés vajat kerevetem bele, majd kiöntöttem egy kerek tálba, hogy megszilárduljon. Komisz anyag ez a kukoricadara, nem is értem miért nem használják házépítéshez? Ha egyszer megszilárdul, akkor az meg lesz szilárdulva és kész. Égigérő paszuly kollégától tudtam meg nemrég, hogy ami darából készül, az nem is puliszka.

Az összehatás nagyon kellemes lett, csak kicsit elszámoltam magam, így két napig ettük ezt az ételt, a maradék bekerült ismét a mélyhűtőbe. Ebből valami recycling fogás lesz egyszer.

Blogforduló

Kereken egy éve már hogy bátortalanul megnyomtam a "közzététel" gombot, és ezzel kifolyattam a cybertérbe a saját levében-t. Bíztam benne, hogy legalább azok a barátaim olvasni fogják, akik felbujtottak. Ők azok, akiknek már évek óta telefonos és e-mailes ügyfélszolgálatot tartok, mert ilyeneket kérdeznek: Mennyi élesztőt tegyek bele? Mi az hogy "amennyit felvesz"? A nyolccentis halakat, a kétkilós csomagban, ki kell belezni? Vendégek jönnek, mit főzzek nekik? Te is jössz? Akkor főzhetnél te. stb.

Az év során gyakran felmerült bennem, hogy jó móka volt, de most már ennyi, letészem a habverőt, nyugodjék, és befekszem a csipkerózsika weboldalak közé, de érdekes módon mindig ilyenkor jött valami nógatás, amiből az tűnt ki, hogy ha nem is sokan, de vannak akik várják a folytatást, akár egy szappanoperánál. Őket meg ugyebár nem hagyhatom benne a cserben.

A családom rezignáltan vette tudomásul mindazt, ami a bloggal való együttéléssel jár. Hogy pl. nem tálalok fel forró ételt nekik, de csak azért, mert a terítés és a tálalás közé beékelődött a fotózás folyamata is. (Megtanultam a fényképezőgépről letakarítani a zsír, liszt és egyéb ételmaradékokat!) A konyhában türelmesen bukdácsolnak a fotóállványban, és nem nevetnek együtt a szomszédokkal, amikor a szabadtéri fényeket kergetem kezemben egy tál étellel, hónom alatt a masinával, nyomomban a macskákkal. Utóbbiak rájöttek, hogy amíg a keresőben kukucskálok, addig felelőtlenül becsukom a másik szememet…

Legnépszerűbb bejegyzéseim a dödöllés, a Kossuth-kiflis, a Jókais, a füredi savanyúvizes és a pásztorételekkel foglalkozó. Ebből is látszik, hogy a multikulti dacára él magyar, áll Buda még!
Sokan követték figyelemmel a valóságsót, amelynek főszereplői az elpusztíthatatlan szilveszteri koktélparadicsomok voltak. Nyár elején eltemettem a paradicsomokat, de semmi ok a szomorúságra, biztos forrásból tudom, hogy töretlen az életerejük, és már kétszer megjárták a magmát, oda-vissza.

Ahhoz képest, hogy az internet állítólag elidegeníti az embert, kifordít bennünket önmagunkból és kiüresíti a kapcsolatainkat, én mégis itt akadtam rá néhány új barátra. Igazira és virtuálisra is. A virtuális azért jobb, mert nem kell alkalmazkodni hozzá, csak letöltök egy 5.0-ás frissítést és ennyi…

Február óta figyelem a blogstatisztikát, amely ezer titkot rejteget. Na jó, annál azért többet. Persze tudom, hogy a számok mögött emberek lapulnak, és időnként megpróbálom elképzelni őket, hogy vajon hol élnek és mivel foglalkoznak? A Bruneiben lakó olvasóm bizonyára a szultán udvari személyzetise. Jelzem neki, hogy konyhai kisegítő nem szívesen lennék, csináltam ilyesmit diákkoromban a Balatonon, és mondhatom, igencsak fárasztó. De előkóstolóként vagy ételkritikusként bizonyára jó szolgálatot tennék és felvirágoztatnám a szultáni palotát.

Hogy Hollywoodban is olvassák a blogomat, mi mást jelenthet, mint azt hogy hamarosan megfilmesítési szerződést írhatok alá. Aztán egy év múlva elnyerem a "legjobb gasztroblog-film" díját és utcahossznyi limuzinon gördülök be a díjkiosztóra. A vörös szőnyegen jelenlegi, a kordonon túl jövőbeli szeretőim toporognak - ők valamennyien a belső értékeim miatt rajonganak értem. A lépcső tetejéről még visszafordulok, az összes fogamat megvillantom a vakuk előtt és teátrálisan integetek a fakanalammal.
A díjátadás után könnyeimmel küszködve rebegem el, hogy köszönök mindent a zöldségesemnek, a hentesemnek és a vírusirtómnak, hiszen nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Az amerikai közönségnek pedig, akik nem tudják mi a különbség a Hungary és a hungry között, ezt a zárómondatot vetem oda:
"Fox, Korda és Zukor unokája vagyok én,
Hagymától síró, vidám, mezítlábas blogger!"

A konkurens stúdiók tulajdonosai és a kritikusaim pedig főjenek csak a saját levükben!