Váncsa, receptre

Mit eszik a gasztroblogger háza népe, ha szegénykét olyképpen jutalmazza a sors lázas betegek ápolásáért, hogy ő maga is lázba esik és két napig csak lebeg át folyamatosan az újévbe anélkül, hogy erről bármit tudna?

A háza népe persze nem esik kétségbe, mert egy gasztroblogger konyhájában mindig van mit a tejbe aprítani, ha mást nem, a maradék bejglit. Na de ki a fene akar maradékot enni szilveszterkor, és főleg ki a fene akar erőt venni magán, hogy körülnézzen a hűtőszekrényben, kamrapolcon? Így történt, hogy háznépiék képesek voltak sajtos-tejfölös spagettivel mulatni az év legvidámabb éjszakáján, de előbb életet leheltek annyira a hobbiszakácsba, hogy elhaló leheletével fülkagylójukba megvallja, hol rejtegeti a sajtreszelőt, a sajtot, a tejfölt és a spagettit. És a betétkönyvét. Vizet és tüzet, mint ügyes hajótöröttek, egyedül is találtak.

Bezzeg a fél malac, az tudta mi a dolga! Azonnal megszimatolta, hogy itt a menekvés ideje, két suta lábával odébb rúgta a vöröskáposzta fejet, majd bebicegett a mélyhűtőbe és magára csapta az ajtót. Ha csak egy hétig tolódik ki a siralomház, hát az is több a semminél, addig is jól eldiskurál majd életről-halálról a balatoni keszegekkel és a vasi kakasokkal. Az összemelegedők deres fejüket csak akkor kapták fel, amikor január elsején becsengetett a pizzafutár.

A kegyetlen mínuszokra és a szeretet ünnepére való tekintettel, gasztrobloggerünk még eleven időszakában oly döntést hozott, hogy "gyertek be kóbor macskák, ne éjszakázzatok odakint"! A döntést, cselekvőképességében hirtelen beállott változások miatt, már nem állt módjában hatályon kívül helyezni. Maradtak tehát a meghívottak, vagyis behívottak, és az ő üres bendőjük. Igaz is, miért  a sorsot vádolja hősünk, ha tulajdonképpen ő  maga rendezi úgy, hogy naponta többször fekete macskák szaladjanak át előtte a szőnyegen?

 

Ahogy a Kis hercegben  megmondták: "egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél" – hát mint kiderült, a macskák is olvasták a Kis herceget. Így nem akarták tudomásul venni, hogy a blogger most éppen nincs magánál, hogy az étel szó puszta hallatán is megjelenik torkában a Kis herceg lompos farkú barátja, hanem igenis, tessék felkelni, ételt adni, simogatni, gombolyagot dobni és feltakarítani azt, amit a szocializációmentes macskavendégek hagynak maguk után. De lehet hogy csak vicces ember ez a hobbiszakács, gondolták a macskák, és ha kitartóan felugrálunk a takarójára, alulról piszkáljuk az ágymatracát, lelógó kezét pofozgatjuk tappancsainkkal, hamarosan felkél majd és azt kiáltja: „Hahó! Csak vicceltem! Fiúk! Lányok! Irány a konyha!”

Nem, nem ugrott fel. Hanem szépen, komótosan, úgy január másodikának estéje felé, hanyatló kezével a karácsonyfa alá nyúlt, magához húzta Váncsa István új könyvét, és elkezdte olvasni. Olvasott és csak olvasott, egyre nagyobb örömmel, zöld olajokról, sumér lakomákról, érett báránylapockákról. Veszek  mégis egy tazsint - súgta magának cserepes ajkaival - és soha többé nem eszem zöld olajbogyót csak feketét, azt is csak maggal - tette hozzá.
Így ment ez néhány órán keresztül, mikor egyszer csak valóban felugrott azzal, hogy "előre fiúk, lányok! Hedonisták, irány a konyha! Éljen az újév!" 

És néhány perc múlva már mosogatta is a sajtos spagettis tányérokat.

Váncsa István: Lakoma. A görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyhák legfinomabb ételeiből - Bp.: Vince Kiadó, 2010.