Mintha csak a magyar egészségügy helyzetét tükröznék, vagy
általános állapotukkal a betegeket parodizálnák a kórházak udvarain élő macskák!
Akármi is a motivációjuk, jónak láttam pár napig etetni őket, elvégre ők is
Isten madarai. Úgy saccoltam, testsúlyuk alapján az otthoni jószágaimból négy
ilyet is ki tudnék szabni, de ez persze csak elméleti méricskélés volt.
A gyomrukat hamar elnyertem, nem úgy a bizalmukat, hiszen hat
méternél nem jöttek közelebb, és fél szemüket evés közben is rajtam tartották.
Az egyik kis feketének nem is volt más lehetősége, lévén hogy pofája kemény
csaták nyomait viselte és már csak egy szeme volt. Beesett oldaluk, csomós és
tépett szőrük mellett a legszörnyűbb az a reménytelen kitaszított tekintet,
amit nem lehet elfeledni, ami beúszott a gondolataimba minden étkezésnél.
Elkeseredésük annyira mélységes volt, hogy még a kórházi margarint is habzsolva nyalták be, félretéve minden, az ősi macskaörökségre és az egészséges táplálkozásra
vonatkozó ösztönüket, mely szerint ebből a kategóriából csak a valódi vaj jöhet
szóba. Bár ennek is vannak mellékhatásai, ahogy erre Gazdag Erzsi felhívta
figyelmünket:
"Tarka cica,
fehér cica
egyet
ugrott, haj!
S nyelve
hegyén
elolvadt a
vaj.
A
gazdasszony
haragjában
seprűt
fogott, hej!
S kopogott a
fehér cica,
tarka
cicafej."
Alultápláltságuk a tápláléklánc szabályainak betartásában is
akadályozta őket, mert bár a galambokkal még csak-csak megküzdöttek amikor azok
ki akarták szemezni a bácskai rizses hús maradékát, de ahogy heves szárnycsapással
leszálláshoz készülődött a dolmányos varjú, valamennyien bemenekültek a bokrok
alá és onnan nézték, ahogy a peckes madár kopogó csőrrel kieszi a tányérból az
összes whiskast, mert a dolmányos varjúk whiskast vennének, ezt a megfigyelést talán
jelentenem kéne a madártani egyesületnek.
A betegek élelmezése megközelítette egy jobb menza
színvonalát, de messze elmaradt a magyar ember igényeitől. Ezért hamar
megindult a hadifogolytáborokból ismert gyakorlat: a fejben főzés. Itt a kiindulópont az egyes tájegységek és a családok receptjeinek feltérképezése volt:
„Icuka, maguk felé hogyan főzik a zöldbabot? Vöröshagymát
is reszelnek bele? Nahát! Mi csak fokhagymával, aztán behabarjuk.” „Tudja Marika, már eltettem több kiló
zöldborsót, de hogy mi lesz a cseresznyével, azt nem tudom, mert azt lusta
leszedni a család, én meg ha haza is kerülök hamarosan, nem tudok létrára
mászni.”
Aztán jött a réteses fejezet, ami nagyon ínycsiklandó volt, különösen
Terike előadásában, ő ugyanis kemencében süti, majd következett az
ételkiszállító cégek alázása, és azoké, akik ilyen szolgáltatást igénybe
vesznek. Lankadó figyelmemet kedvenc virágom, a kapor emlegetése
törte meg:
„Ááá, az én unokáim meg nem eszik a kaprot! Pedig micsoda finom
étel az a kapros-túrós lepény!” Erre Annuska, aki addig csak hallgatott, kimondta
a megrendíthetetlen házasság receptjét:
"Kapros-juhtúrós galuska! Na, azt
szereti nagyon az uram. Kis szalonna alája, aztán nem is kell más!"
Másnap a macskaetetés és
varjú-hessegetés után vettem egy kis juhtúrót, otthon előkaptam a kerti ollót,
levágtam a friss kaprot, szalonnát olvasztottam és bekevertem a galuska tésztáját. Sajnos
lefényképezni már csak a maradékot tudtam, de még ezt is hogy elcsipegetnék
azok az éhenkórász kórházi galambok!
Kapros-juhtúrós galuska (nokedli)
Egy nagy lábosban vizet forraltam, forrás után beledobtam egy nagyobb csipet sót. Fejenként két szelet füstölt szalonnát kis kockákra vágtam és egy lábosban kiolvasztottam. A szalonnazsír egy részét a lábosban hagytam, a kockákat és a zsírt egy nagy tálba öntöttem.
Készítettem egy hagyományos galuska tésztát: 50 dkg rétesliszt, 2 tojás, 1,5 dl tej, 2 ek. olaj, só és annyi langyos víz, hogy lágy tészta keletkezzen. Belekevertem egy csokor apróra vágott kaprot. A víz fölött kiszaggattam a nokedlit. Pár percnyi főzés után szűrőbetéttel kiemeltem, lecsöpögtettem és a meleg szalonnás zsírra szedtem. Hozzákevertem 20 dkg juhtúrót, és még egy kis szalonnazsírt. Tálaláskor megszórtam friss kaporral és tejfölt kínáltam mellé.