Francia morzsák 2.

Ízes útinapló 2. rész – arról, hogy ameddig a szem ellát...

Ha az ember az év különböző időszakában jár egy adott területen, akkor azt mindig különbözőnek látja. Ősszel a szántás, télen a hó, tavasszal a vadvirágok látszanak inkább, most meg döbbenten konstatáltam, hogy Strasbourgtól Cherbourgig az ország egyetlen nagy búzamező, itt-ott megszakítva néhány kukoricatáblával és Párizzsal. Hullámzik a glutén a verduni és valmy-i csatatereken, a champagne-i szőlő tövében, a normandiai partraszállás helyszínén, a bretagne-i sziklák mögött, a Loire partján, de még Attila egykori catalaunumi táborában is, ahonnan leszakítottam egy kalászt és betettem a kesztyűtartóba, hadd áramoljon az őserő a hunok szívcsakrájából az autó B oszlopa felé!

  

Kör alakú, földből épült védmű, középen most már csak búzával

A gabonatáblákban – július lévén – porfelhőt gerjesztő traktorok dolgoztak éjjel-nappal, akár lámpafénynél is. Éjjel, ha kisebb településen aludtunk, felriadtunk a munkából hazafelé tartó vagy a szalmabálákat fuvarozó mezőgazdasági munkagépek zajára. Kell az alapanyag a sok bagettbe meg éclairbe, hajrá fiúk!

Egy kis bekötőúton haladva már egyenesen az volt az érzésem, hogy a GPS hibájából a fekete lyukon át egy másik bolygóra keveredtünk. Semmi más nem látszott a horizonton, mint gabona. Ha itt landolna egy Marsról küldött szonda, az alábbi jelentést küldené haza: 

• a bolygó neve: Föld,
• emberi civilizáció: nincs,
• állati szervezet nyoma: nincs, 
• növényi szervezet nyoma: gabona monokultúra,  
• biológiai sokféleség mutatója: 1.

Ahogy gurultunk egyik faluból a másikba és a falu végén megkezdtük az újabb kalászostáblába való belefeledkezést, felötlött bennem, hogy hát miért nem mondta soha egyetlen történelemtanár sem, hogy gyerekek, az Elzász-Lotaringia térségért folytatott évszázados harc nem más, mint harc a lisztért! A mellveregető nacionalista és revizionista érzelmek mögött a telített kamra képe bújik meg! Azt hiszem, ezzel egy csapásra megértettük volna a problémát.

A normandiai tengerpart látványa nagyon meglepett, mert nem láttam még olyat, hogy a víztől néhány méterre már gabona vagy kukorica nőjön, és olyat sem, hogy sirályok tallóznak a tarlón. Ez annyira groteszk képnek tűnt, hogy elfelejtettem a fékre taposni és lefényképezni a jelenetet. Azóta már nem is vagyok biztos benne, hogy ez valóban megtörtént, ahogy telnek a hetek, egyre valószínűtlenebb az egész. Bár a sirályok huncut, mondhatni pofátlan jószágok, és sok mindenre képesek, ezt már néhányszor megtapasztaltam. És ezek szerint nem tartják a glutén-diétát. 

De most már mi is együnk valamit!

 

Ez itt a szokásos kis fougasse, kissé megtörve, a háttérben pedig desszertként a híres reims-i rózsaszínű piskóta, a biscuits roses de Reims. Könnyű, ropogós, a teteje finom cukorral van megszórva. Alig pár száz éve sütik. Pezsgőhöz fogyasztják, illetve abba mártogatják, hiszen Reims már a pezsgős régió, de a vörösborba mártogatás is elfogadott. Állítólag eredetileg világos színű volt, de amikor vaníliát is adtak hozzá, az megpöttyözte, így elfedésnek kevertek bele egy kis színt. A biscuit szó jelentése eredetileg kétszer sült (cuit deux fois).

itt lehet venni a legjobb minőséget: http://www.fossier.fr/fr/12-biscuits-roses

az előző rész tartalmából: arról, hogy ott komoly emberek laknak

Francia morzsák 1.

Ízes útinapló 1. rész – arról, hogy ott komoly emberek laknak.

Francia kert

Amikor azt láttam, hogy a konyhaboltok egy egész kirakatot szentelnek a befőzésnek, akkor tudtam, hogy jó helyen járok. Ebben az országban komoly emberek laknak! Speciális befőzőfazekak, üvegek, címkék, gumigyűrűk, szűrők és tölcsérek – mind a legszebb nyári konyhai foglalatosság szolgálatában. Bár őszintén szólva Franciaországban még nem találkoztam olyan lekvárral, ami nekünk ne lenne túl édes, túlságosan zselés és átlátszó, de hát ízlések és lekvárok ugyebár különbözőek. Az idei utazásra nem mertem saját készítményt vinni, hogy elkerüljem a kínos reggeleket, amikor útitársaim könyörögnek: „naaa, hadd hozzam be az autóból a te lekvárodat! És a paradicsomodat.” Így inkább azt sem vittem.

És amikor azt láttam, hogy a legelhagyatottabb kastélyok kertjében azért legalább a konyhakertet ápolja valaki, sőt volt, hogy egyszerre hárman tüsténkedtek az ágyások körül, hát azt is csak párás szemmel tudtam nézni. A konyhakert él és élni akar!

Normandiai kastély konyha- és gyümölcsös kertje

Autós túránk – melynek során pár ezer kilométert letekertünk északon és nyugaton – úgy működött, hogy amint láttunk egy templomot vagy kastélyt, azonnal megálltunk. Ebből azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy folyamatosan álló helyzetben voltunk, és szinte tényleg! Legkedvesebb kastélyom a Bussière-i volt, nem tagadom azért mert ott minden a halakról és a halgazdálkodásról szólt, valamint nagyon szép konyhával és csodás konyhakerttel büszkélkedett. A kert így tagozódott: zöldségek, fűszernövények, gyógynövények, tökfélék, gyümölcsök, bogyós gyümölcsök. Emellett persze megvolt a díszpark tavakkal, sétányokkal, és nem ehető növényekkel.

  

A leírás alapján a konyhakert és a birtok eltartotta a közel 50 fős háztartást, így csak sót és olajat vásároltak máshonnan, az összes többi élelmiszert megtermelték, kihalászták, elejtették, begyűjtötték. (Abban az országban sóból és olajból is komoly választék van, nagy fejtörést okozhatott az intézőnek a megrendelés.) Kis múzeumi boltocskájukban a szokásos giccsek helyett saját terményeiket árulták, valamint hasznos folyadékokat, úgymint Cassist, málnalikőrt, fűszeres ecetet. Komoly hely! És mivel nem tartozik a turisták kedvelt célpontjai közé, a kertészek voltak csak ott, a halak és mi. Mennyország!

Végre vásároltam egy múzeumi boltban!

Csak ez hiányzik a mi konyhakertjeinkből

 

Egy jobb napokat látott üvegház