Gyógyleves beteg bloggereknek

A beteg bloggert az különbözteti meg a nem blogger betegtől, hogy előbbi akkor is szakácskönyveket és gasztrooldalakat böngész ha egyébként a láz miatt nincs étvágya és a nátha miatt nincs szaglása. Továbbá hosszasan eltűnődik azon, kinek jutott először eszébe kakukkfűből köptetőt készíteni és hozzákeverni egy kis ipekakuána tinktúrát? Egyáltalán ezt eszik-e vagy isszák az indiánok? Mert a szorbinsav, szacharóz rendben van, az ismerős, azt nap mint nap esszük. És az antibiotikumba miért éppen vanilint és „kinolin sárga lakkot” kevernek? Hogy a kroszkarmellózról és a „hidegen duzzadó keményítőről” már ne is beszéljek, amelyek egyébként nagyon megmozgatták a fantáziámat.

Miután beláttam hogy tulajdonképpen egy kétlábonjáró, azaz fekvő kémiai lombik lettem, úgy döntöttem, összeütök egy életet adó levest. A kamrában hervadozott két kisebb zellergumó, hagymából pedig mindig jól állok (csak a csokitortába nem teszek hagymát). A zöldségeket julienre vágtam, és kevés olívaolajon megfutattam, majd felöntöttem vízzel. Emlékezetből tettem bele sót, kéttekerés borsot és hagytam rotyogni. Petrezselymet is szórtam bele, hogy a levesnek ne olyan színe legyen mint nekem.

Közben vajgaluskát készítettem, mert a tablettáknak meg kell ágyazni. Egy tojás fehérjét felvertem, beletettem a sárgáját, egy ek. olvasztott igazi vajat és annyi réteslisztet, amennyit jónak láttam. Kicsit hagytam pihenni, hogy a liszt feleszméljen és megdagadjon.

Amikor a zöldségek megpuhultak, vízbemártott kiskanállal beleszaggattam a galuskákat. A levest külön nem sűrítettem, mert a "hidegen duzzadó keményítőt" reggel és este úgyis beveszem.
Ezt kapjátok be bacilusok!

Megáll az idő, avagy klónparadicsomok a konyhaablakban

Szilveszteri koktélparadicsomaim állaga mit sem változott az elmúlt hetekben. Már éppen nekiálltam megkeresni a gardróbban az úvéfiltered szkafanderemet hogy biztonságban beszállíthassam őket a KFKI-ba, mikor rápillantottam az asztalomon heverő folyóirat legújabb számára: "Acta Archaeologica Gastronomiae". Ennek egyik tanulmánya éppen arról számol be, hogy az ókori egyiptomiak spanyol koktélparadicsomok viselkedésének megfigyelésével kísérletezték ki a múmia-balzsamozás technológiáját. Ennek lényege, hogy import paradicsomokból olyan anyagot vontak ki, mely bespriccelve a királyi hullákba, azonnal leállította a bomlást.

A tanulmányból az is kiderült, hogy a múmiák mellé elhelyezett ételek és italok között, amelyek az örökélethez adtak táperőt még napjainkban is találnak friss, ropogós koktélparadicsomokat, de ezeket a régész-segédek azonnal bekapják, így soha nem kerülnek katalogizálásra.

Ha a kölcsönmacskáim meglátják a konyhaablakban a papírtálcát, hatalmasat fújnak rá. Ebből arra következtetek, hogy az ókori egyiptomi szent macskák és az ókori egyiptomi koktélparadicsomok között lehetett valami szakrális rivalizálás.

A január óta tartó konyhai kísérletem eddigi eredménye azért szomorú, mert szerettem volna a blogban sorozatot gondozni a témáról, de most már bizonyos, hogy akármeddig is élek, a paradicsomok túl fognak tenni rajtam. Így legfeljebb ők írnak majd rólam, hogy pfuj, még csak száz éves és milyen romlandó!