Beleszagoltam

Pár héttel ezelőtt, mint saját levemben kiküldött tudósító boldogan vettem a hírt, hogy az idei Budapest Transzfer Fesztivál a Petőfi Irodalmi Múzeumban a gasztronómia és az irodalom kapcsolatát járja körül, bár amikor nekiálltam tanulmányozni az összeálló programot és láttam a szereplők nevét, kezdtem elbizonytalanodni, hogy talán ez mégsem az lesz amit várok. 

A megnyitóról szándékosan lemaradtam, és inkább megnéztem az első világháborús kiállítást, ami annyira tetszett, hogy arra bíztatok mindenkit, nézze meg és persze élje túl! Azért fél szemmel odapillantottam a fesztiválmegnyitóra is, miközben az első előadásra igyekezve iszkoltam fel a lépcsőn. Majd izgatottan befészkeltem magamat az előadóterembe, oda, ahol már annyi érdekes beszélgetést hallottam az elmúlt években. Negyed óra sem telt el és lesújtottan konstatáltam: a főzés és evés kultúrája a dekadens társadalmak nevetséges reakciója, a gasztronómia nem része a kultúrának, az irodalomban való megjelenése említésre sem méltó. Na de akkor mit fogok itt csinálni az elkövetkező négy napban? 

Az említett megállapítás azért ülepedett le bennem, mert a „Hasadnak rendületlenül...” gasztroirodalom és „magas irodalom” című beszélgetés résztvevői közül György Péternek nem volt ínyére a téma, és emiatt valahogy többünk étvágya el is szállt. Pedig a moderátor Nagy Gabriella felkészülten és ügyesen evezett az egyre fortyogóbb kondérban, és Tarján Tamás is igyekezett a témát visszaterelve megmenteni a helyzetet, de aztán már csak a nézők felé fordulva némán merengett egykori olvasmányélményein, amelyekről beszélni nem volt lehetősége. A moderátor a végén megkérdezte tőlük, milyen éttermet szeretnek? Ketten azt válaszolták, olyat ahol békén hagyják őket és lehet olvasni. Ezt azóta sem mertem megírni az egyébként irodalomrajongó szakács ismerősömnek, nehogy harakirit kövessen el a húselőkészítőben. Takács Ferenc azt a párizsi éttermet említette, ahol legutóbb istenien elkészített kagylót evett (sokat!). Ekkor egy kicsit elgyengültem, nem tudtam objektíven figyelni a továbbiakra, és már-már megindult a kezem a telefon felé, hogy keressek egy olcsó repülőjegyet. Olyasmi is lecsapódott, hogy a gasztronómiával ellentétben a szex létjogosultsága az irodalomban nincs megkérdőjelezve, sőt, és ezt Nádas Péternek köszönhetjük. Itt megjegyeztem  magamban, hogy azért ő is ír a főzésről, evésről, ahogy ezt a blog baloldali sávja jelzi is. 

Ezután azt történt, hogy késő este hazaértem és nekiálltam tortát sütni. 

Recept nélkül, csak úgy, csalódottságból, csakazértis. A torta kinézetre elég letisztult, mondhatni csúnyácska lett, és hordozott magán valamiféle hátsófali elmúlás-üzenetet, de a belsejébe beletettem mindent, ami csak értékes volt a kamrában: a szigetszentmiklósi lisztet, az összes schärdingi vajat, a rokonok kapirgálós tyúkjainak tojásait, az utolsó tonkababot, a francia étcsokit, az átválogatott családi piros diót, a kisüveges valódi tejszínt és néhány csipetet a féltve őrzött guérande-i sóból. Másnap buliba mentem, így volt aki megegye. 

A tortának jót tesz ha áll egy napot, így a buli előtt még visszamerészkedtem a PIM-be és meghallgattam a „Gasztroszájensz - Gasztroszemiotika és gasztrofilozófia” előadást, ahol az első öt percben megcáfolták az előző napi állításokat, és boldogan hallottam, hogy a gasztronómia része az emberiség kultúrájának, a hitvilágnak, betölti az emberi pszichét és nem csak a jóléti / hanyatló / társadalmakban esznek, hanem mindegyikben – többet-kevesebbet, ilyen-olyan módon, ezért-azért, így-úgy-amúgy. A beszélgetés résztvevői Benyovszky Krisztián, Forgács Attila és Kapitány Gábor – tudományos megbízatásuk ellenére – felvillantottak irodalmi vonatkozásokat is, itt talán konkrétabb dolgok hangzottak el, bár Móriczot és Simonffyt Tarján is említette az előző napon. Végre megnyugodhattunk, a művészetben van helye az evésnek és a főzésnek, és ez alátámasztható szociológiai, szemiotikai és pszichológiai érvekkel is. 

És akkor meg az történt, hogy egyszer csak elkezdett beáramlani a terembe Péterfy Gergely marhapörköltjének illata. Ilyet még nem szagolt a Károlyi palota, talán csak a Tanácsköztársaság idején! 

A hallgatóság és az előadók levonulhattak enni, és ezzel támogatni a Heti Betevő csoport munkáját. A fesztivál szervezői, nagyon szimpatikus módon erre is gondoltak, ahogy az esetleges külföldi hallgatóságra is, tolmácsot biztosítva nekik.

A pörkölt után és illata közben beülhettünk a következő előadásra, amit Szegő János vezetett, ez már előre borítékolhatóan szórakoztató időtöltést ígért. A meghirdetett téma az irodalmi szakácskönyvek voltak, de ez megint elveszett valahol és leginkább csak Segal Viktort hallhattuk az ő nem irodalmi szakácskönyveiről és nem irodalmi világáról. Itt Fehér Béla próbálta többször is megcélozni a kijelölt medret, valamint témába vágtak Szederkényi Olga mondatai is Dumas szakácskönyvével kapcsolatban, de kicsit elégedetlenül álltam fel az asztaltól, illetve a székről. 

Ahogy elnéztem a hallgatóságot, talán bírt volna többet is és mélyebbet is. Nem a gasztro celebek ültek ott, holott a közösségi oldalon többen előre jelezték részvételüket, hanem olyanok, akik olvasnak, fülük és szemük ki van hegyezve azokra a mondatokra, írói-költői eszközökre, amik az evéssel-főzéssel függnek össze. És meg tudják különböztetni az értéktelen, öncélú gasztronómiai szövegeket attól, amikor pl. Móricz ír az evésről, mert amit valójában abban a pillanatban érzékeltetni akar, annak csak a titkos naplójában lehetett helye akkoriban.

És hazafelé már csak annyi történt, hogy átvettem Piszkétől az andalúziai ajándékcsomagomat: a füstölt csípős paprikát, az olíva olajat és a mentás étcsokit, amiket a szakadó esőben begyűrtem a táskámba, és akkor vettem észre hogy még nálam van a cikk-kivágat Váncsa István előző heti nagy terjedelmű értekezése a csípős paprikáról, amit oda akartam adni valakinek. Mert van kinek!

a fesztiválképek a rendezvény facebook oldaláról származnak!

Francia morzsák 7.

Ízes útinapló 7. rész – arról, hogy bármi lehet galette és crêperie

Egy ilyen színes országban minden lehet bármi és semmi sem biztosan az, ami máshol bezzeg az. Észak-Nyugaton a crêperie nem egy sima palacsintázó-hely, ahogy az egyszerű turistaember gondolná, mert nem csak crêpe-t lehet ott enni, ami egyébként meg nem is mindig édes palacsinta, hanem leginkább galette, édes és sós egyaránt, a galette-ről meg nem gondolnánk, hogy az pont az, amit addig annak ismertünk. Az ilyen totális kavarodásban érdemes letenni az amúgy is gyakran érthetetlen étlapot, felülni a helyi hullámokra és vitetni magunkat a gasztronómia breton magasságai felé. Logikus lenne a mélység felbukkanása is, de azzal nem találkoztunk.

Arrafelé a crêperie amolyan családi vendéglő, kifőzde, ahol a palacsinta és a galette túlsúlyban van, de olyan mérhetetlenül sokoldalúan, hogy az ember észre sem veszi hogy már megint ugyanazt a műfajt eszi. E két tésztaféleség az egész gasztronómiai univerzumot képes átfogni. Galette-nek bármit nevezhetünk, ami valamilyen palacsintatészta, máshol másfajta tésztából is készülhet, aminek a közepére tesznek valamit, (gyümölcsöt, sajtot, sonkát, halat, húst) majd körbe vagy négy oldalról felhajtják, esetleg felgöngyölítik. És még sütnek rajta egy kicsit, vagy nem. A régió közepén a hajdinalisztből (fekete búza, ahogy ők mondják) vaslapon sütött nagy palacsinta ment, és egy alkalommal három, annyira finom sajtot tettek bele, hogy majdnem sírva fakadtam a boldogságtól. Kicsit megkapatták még tálalás előtt, amitől enyhén megolvadtak a sajtok, de csak annyira hogy fel lehessen ismerni őket, ne keveredjenek. Leveles salátát adtak mellé, diós vinaigrette-tel, diódarabokkal. És a cidre, amit elénk tettek a hagyományos kerámiacsészében, pont illet ehhez az ízvilághoz.

Bár a francia kultúrának fontos része az evés, ott enni azért nem annyira könnyű egy kívülállónak. Két dologgal kell megküzdeni: az édes reggelikkel és a csak fél kettőig nyitva tartó, majd este újra nyitó éttermekkel. Aki nem tud franciául, annak van egy harmadik akadály is: a csak francia nyelven kiállított étlap, ami néha együtt jár egy egyébként nagyon kedves, de helyi nyelvjárást beszélő pincérrel. 

„A francia vendéglős ugyanis megfőzeti az ebédet, és azt fél, maximum háromnegyed órán belül el is adja. Délben nyit, fél kettőkor bezár. Este hasonló a helyzet, legkorábban fél nyolckor, de inkább nyolckor kezdődik a vacsora, kilenckor, fél tízkor villanyoltás. Aki bújt, bújt, aki nem... Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban mindenki akkor ebédel és vacsorázik, amikor éhes, vagy amikor akar. Franciaországban (és Olaszországban) viszont akkor, amikor lehet. Ezt szokni kell, de hát az ember tanulékony.” 
(Váncsa István: Provence birkái és füvei – In: Az ízlés episztemológiája 49. Elmélkedés)

Tanulékony emberként az akadályok leküzdésére idén vittünk magunkkal piknikkosarat, és az édes reggelik után vásároltunk hideg élelmet: helyi kenyeret, sajtot, pástétomot, sonkát, vajat. Valamennyiről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok!

Aztán ha megéheztünk, megálltunk egy autóspihenőben vagy egy falu főterén, egy apátság kertjében és falatoztunk. Néha döbbenten láttam, hogy mennyire kevesek vagyunk még így is, például amikor belga autós turisták álltak meg mellettünk, akik pillanatok alatt előkapták a kempingfőzőt és egy cserép(!) bazsalikomot, majd a frissen aprított hagymával és bazsalikommal feldobták a paradicsomos konzervet, amit egy friss bagettel elfogyasztottak, sőt kitunkolták a levét, ami egyébként arrafelé amúgy sem illetlenség.

Ebből 1-2 szelet is elég az utazónak

Az elvivős termék is fantasztikusan finom 

Hűtőtáska is volt velünk. Olyan, ami a szivargyújtóhoz csatlakoztatva működik és a tetején egy ventilátor pörög. Ennek mellékhatását most éreztük először, amikor hazafelé jövet folyamatosan nyomta be az utastérbe a sajtszagot. Aggódva gondoltam arra, hogy a tengeri sós csokim még csak elvan ott a dobozban, annak talán még használ is ha együtt érik a sajtokkal, de mi lesz a többiek édes csemegéivel? Majd fogyasztás előtt mindent kiszellőztetünk itthon, nyugtattam meg magunkat. 

Amikor itthon a teraszon kitettem az érett Reblochont az asztalra, és a belőle áradó illatfelhő elkezdett keveredni az előzőnapi friss vaddisznótrágya szagával, tudtam hogy most már egészen biztosan hazaérkeztem. Találtam még egy fél bagettet a piknikkosárban, ott hevert ilyen-olyan francia morzsák társaságában. Aztán szépen elfogyott az is, ahogy a morzsák is.

Egy kis ráadás, halas étterem Bretagne-ben:

Cassolette St. Jacques bretagne-i módon

Csak egy kis előétel

Egy másik cassolette többféle hallal

Choucroute de la Mer, azaz halak savanyú káposztával

 az előző rész tartalmából: arról, hogy mit eszik a francia nyugdíjas

Francia morzsák 6.

Ízes útinapló 6. rész – arról, hogy mit eszik a francia nyugdíjas

Nem túl hosszas és nem is túl tudományos megfigyeléseim alapján, a francia nyugdíjas szeret piacra járni, de ha nem szeretne, akkor is óhatatlanul belebotlana valamelyik piacba, amennyiben városban vagy nagyobb faluban él, mert Nyugat-Európában a piac nem koszos, eldugni-való szégyenfolt, hanem akár egy több száz éves belváros ékessége is lehet, az a hely, ami összehozza az embereket egymással, a termelőkkel, a kereskedőkkel és saját lakókörnyezetükkel. A franciák büszkék piacaikra, meggyőződéssel nógatják a turistákat, hogy ki ne hagyják a programjukból! Akkor is, ha az a piac kicsi és még kelet-európai szemmel is mosolyogtató dolgokat árulnak. Például Johnny Hallyday-es kegytárgyakat, százféle viaszosvásznat, kupacba halmozott használt ruhákat.

A saláta életben-tartása a piacon

Na de mit eszik a francia nyugdíjas? Mi az ő far-hátja? Hát például a kagyló. Egy kiló bőven elég, van egy kis szájhúzogatós válogatás hogy melyikből is, a feketéből vagy abból az apró vénuszból, vagy inkább legyen néhány darab Saint-Jacques, bár annak nincs szezonja, azt akkor inkább mégsem. Úgy tűnik, az igényesebb hal majd hétvégén fog asztalra kerülni, így szerda délelőtt ez is elég lesz. A hentesnél a nyugdíjas két kis csontos bárányszeletet kér és egy pár kolbászt. És a pástétomból is egy szeletkét. Melyikből? Mindkettőből. De tényleg csak óvatosan, holnap is lesz nap, nem kell nagy mennyiséget bespájzolni! Amennyiben a nyugdíjas éppenséggel hölgy, akkor szívesen beszélget egy ilyen snájdig angolnaárussal, aki pletykálkodás közben percenként akár nyolc-tíz angolnát is konyhakésszé tesz, úgy hogy oda sem néz. (Ha belegondolok, hogy mi régen egy balatoni angolnával akár két napig is elküzdöttünk...)

A bretagne-i nyugdíjas szinte biztosan vesz egy kouign-amannt, mert gyerekkorában is azt vett neki az anyukája, bár ez nem időseknek való édesség, hiszen a rengeteg vajjal és cukorral készült élesztős tészta, amit leveles tészta szerűen hajtogatnak, a sütéskor karamellizálódik, így a cukor később szépen az ember fogprotézisére tapad, és legalább fél óra mire leázik onnan, de hát olyan finom ez a sütemény, oly jólesően olvad belőle a nyelvre a helyi vaj, különösen langyosan, hogy ez a kis kellemetlenség nem számít! Almás változatban is kapható, ha valaki aggódik az egészsége miatt, inkább azt választja.

Egy kisváros piacán jött el francia piackutatásom csúcspontja. A 80 körüli bácsi is megvette a kagylót, meg egy kis tintahalat, amit becsúsztatott a rákok mellé a kosárba, aztán elővette csekkfüzetét és remegő kézzel, komótos kalligrafikus módon elkezdte kitölteni a csekket. Tíz tengeri-kígyó hosszúságú vásárlói sor keletkezett mögötte, amelyben mindenki türelmesen várt. Nehézkesen tépte ki a csekket és átnyújtotta, amit a kereskedő – kezét gyorsan a kötényébe törölve – nyájasan, enyhe biccentéssel megköszönt. Látszott rajta, hogy nincs kétsége a vevő hitelképessége felől, ki tudja hány év, hány generáció tapasztalatára alapozta ezt. A bácsi felesége ráérős gondossággal eltette a csekkfüzetet a táskájába, elrendezgette az árut a kosárban, ezt továbbra is türelmesen nézte a húsz barrakuda-hosszúságúra növekedett sor. Ki tudja hány év, hány generáció kell ahhoz, hogy ott a huszadik barrakuda farkánál is képesek legyünk erre. 

Ezer évvel ezelőtt vizsgáztam olyan tantárgyból, ahol a csekkes fizetés téma volt, és már akkor azt tanultuk, ez egy elavult fizetési mód, nem érdemes az apró betűs részt elolvasni. Akkor nem olvastam el, de ha egyszer felcsapok halkereskedőnek, megteszem!

Piaci egytálétel háromféle húsból, kolbászból, sok zöldséggel, keleties fűszerekkel. Dobozban hazavihető.

az előző rész tartalmából: arról, hogy a francia vendéglátásnak is vannak sötét bugyrai

Francia morzsák 5.

Ízes útinapló 5. rész – arról, hogy a francia vendéglátásnak is vannak sötét bugyrai

Minden utazáskor van egy pillanat, amikor az ember úgy érzi, azonnal csomagolni kell és hazamenni. Ez most akkor tört rám, amikor egy álmos kis normandiai faluban a körforgalom közepén megpillantottam a pizza automatát. A pástétomok, mártások és felfújtak országában!..

Többször körbejártam, még a lyukon is beszagoltam, hátha tévedek, hátha csak a szemem csapott be, de sajnos egyértelműen áramlott ki a jellegzetes gyorséttermi pizzaszelet illata.

Ezúton kérek bocsánatot kedves olvasóimtól, amiért nem áldoztam fel 8,5 eurót, hogy működés közben is láthassam a gépezetet. Nem vitt rá a lélek. És különben is, mit szóltak volna hozzá a franciák?! 

De ez legalább egy tisztességes vendéglátó-ipari szolgáltatás, mert látjuk hogy mit kínál és mennyiért. Hátrányos helyzetű – azaz pizzériamentes falvakban – meg egyenesen áldás egy ilyen gép! És találtam olyan kommentet, hogy valakiknek ízlett ami kijött a nyíláson. 

Viszont semmi jót nem tudok elmondani arról a strasbourgi étteremről, ahol csúnyán becsaptak minket, illetve dehogy, csak madárnak néztek a turista mivoltunk helyett. Sajnos az éhség és az időhiány kibillentett bevált étterem-keresési szokásaimból és felelőtlenül beültünk egy turisták által látogatott, frekventált helyen lévő étterembe. A tündéri város, a virágok, a folyópart elkábított bennünket, de hamarosan felocsúdtunk. 

Az első ébresztő inger egy hang volt: koppant a fehérborban a jégkocka! Aztán egy szag: a vörösborhoz olyan meleg poharat adtak, valószínűleg egyenesen a mosogatógépből vagy az üvegfújóktól hozták, hogy amikor a pincér beleöntötte a bort, forralt bor illata csapott fel a kehelyből. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, láttam a szemén, hogy benne is karácsonyi vásárok mézédes emléke villant fel. Aztán még letette elénk a csapnivalóan papír ízű csibét, a cipőtalpnak beillő vékonyka medium hátszínt, a gyorsan készült por ízű mártásokat, és olyan sültkrumpli karikát, hogy felemelve katedrálüvegként eresztette át a napfényt, miközben csöpögött belőle az olaj. Szóltunk a pincérnek. Sem bocsánatkérés, sem ijedtség nyomait nem mutatta, de magabiztosan magyarázni kezdte, hogy a fehérborokat hűteni kell, a vöröset temperálni, a húst átsütni, meg ilyenek. Eljöttünk, de fizettünk. Így mulat egy magyar úr! Illetve kettő.

az előző rész tartalmából: arról, hogy ha nincs szőlő, az alma is jó, de még milyen jó!

Francia morzsák 4.

Ízes útinapló 4. rész – arról, hogy ha nincs szőlő, az alma is jó, de még milyen jó!

A Calvadost szerintem a magyar ember „A Diadalív árnyékában” című Erich Maria Remarque regényből ismeri, amely a második világháború előtti Párizsban játszódik és a szereplők állandóan Calvadost isznak. Legalábbis úgy emlékszem. Érthető, ez a finom ital bizonyára jól oldotta a közelgő háború miatti szorongást, főleg a német emigránsokban és talán mindenki másban is. És ha pont megfelelő az ital hőmérséklete és pont a megfelelő pohárban kínálják, az onnan felszálló illatfelhő csodás élménnyel ajándékozza meg orrunkat, majd az ízek a nyelvünket, az összhatás pedig a lelkünket. Jómagam korábban inkább főzni szoktam vele, vagy almából készült mártásokba igazítottam, csak módjával, mert ahhoz túl drága, de most, hogy a Calvadost szülőhelyén láthattam és kóstolhattam, sokkal jobban megbecsülöm. Ahogy a Pastist is, legutóbb még a brüsszeli reptéren is azt vásároltam, magam is elcsodálkoztam, hogy vajon miért? (Miért?! Mert éreztem hogy jön a nyár, azért!) 

Ezt a fotót 6 évvel ezelőtt készítettem, valamilyen almakoktél pancsolása után

A Calvadost cidre lepárlásából készítik, kb. 40%-os alkoholtartalommal, tölgyfahordóban érlelve. A normandiai és bretagne-i cidre más, mint a hazánkat pár éve elárasztó angol ciderek. A franciák többféle almafajtát használnak és mellőzik a hozzáadott cukrot, koncentrátumokat, ízfokozókat. Aki mégis ilyesmihez folyamodna, annak szigorú törvények csapnak a kezére. Valahol azt olvastam, hogy a cidre: folyékony almamozaik. Igen, ez a legjobb kifejezés. Bretagne-ban jellegzetes alakú, széles szájú kerámia csészében teszik a vendég elé a még erősen pezsgő cidre-t. Egészen megható, hogy az alma- és körteléből mi mindent készítenek, mi pedig görcsösen próbáljuk begyömöszölni az általunk ismert kategóriákba: almabor? almasör? almapezsgő? almalé? szűrt vagy szűretlen? Inkább jobb feladni ezeket a próbálkozásokat és csak egyszerűen élvezni a változatos ízeket, nézegetni a rengeteg almafát a házak, templomok, kastélyok kertjében, vagy az árokparton vadon termőket. A falvak kapualjaiban vagy garázsokban házi préselők árulják leveiket, a piacokon is fontos árucikk az ilyen-olyan cidre.

Piac Bretagne-ben

Templomkert

Normandia

Bretagne, de nem az almatermő rész

Azt hiszem, nincs szükség nyelvészeti kutatásokra ha meg akarjuk állapítani, tényleg van-e rokonság a bretonok és a kelták között, elég a sörös és cidre-s címkéket olvasgatni, csak az a kérdés, melyik tudományos akadémia fogadná el bizonyítéknak ezeket a feliratokat, ízeket.

Az előző rész tartalmából: arról, hogy járjuk az utunkat

Francia morzsák 3.

Ízes útinapló 3. rész – arról, hogy járjuk az utunkat

Miközben a keleti filozófiáknak megfelelően járom a saját utamat, amennyiben lehetőség adódik, le-letérek valamelyik borútra, szilvaútra, olajútra, lényeg hogy enni vagy inni lehessen vándorlás közben. A sors most a Champagne-i pezsgőútra vezérelt. Az országosan különben igen jól szervezett turista iroda hálózat éperney-i ágenciójában az információ és az ingyenes várostérkép mellé mindjárt pezsgőkóstolót is adtak. Minden nap két helyi pince mutatja ott meg magát és biztatja a látogatókat pincelátogatásra és vásárlásra, üzemlátogatásra és vásárlásra, szüretlátogatásra és vásárlásra, kóstolóra és vásárlásra, valamint internetes böngészésre és vásárlásra.

Az office-ben megkóstolhattuk a helyi Ratafiát is, ami borpárlatból készült likőr, ki ezt ki azt áztat bele szerte Európában, de ez itt megőrizte lágy törköly-ízét. A Ratafiával töltött csoki, ami általában pezsgődugó alakú, a legjobb turistavakítás. De soha rosszabbat!

Az egyik termelő azt mondta nekünk, Franciaországban évente fejenként 2-3 palack pezsgőt isznak meg.  

- És itt Önök? - kérdeztük.

- Legalább hetente egyet!

Charles Mignon champagne-ja

És igen, megadtuk magunkat, meglátogattunk egy pincét, megkóstoltuk amit lehetett, este pedig jót nevettünk a hazai híreken, miszerint somlói furmint pezsgőket díjaztak a nemzetközi Champagne és Pezsgő Világbajnokságon. A táj amúgy is nagyon hasonlít hazai bortermelő régiókhoz, a Hegyaljához leginkább. Szemmel láthatóan a pezsgő vonzza a rengeteg sznob turistát, akiken nagyon jól szórakoztunk. Ahogy ők is rajtunk.

Ez is egy kis Champagne - a verduni csatatéren

 Az előző rész tartalmából: arról, hogy ameddig a szem ellát

Francia morzsák 2.

Ízes útinapló 2. rész – arról, hogy ameddig a szem ellát...

Ha az ember az év különböző időszakában jár egy adott területen, akkor azt mindig különbözőnek látja. Ősszel a szántás, télen a hó, tavasszal a vadvirágok látszanak inkább, most meg döbbenten konstatáltam, hogy Strasbourgtól Cherbourgig az ország egyetlen nagy búzamező, itt-ott megszakítva néhány kukoricatáblával és Párizzsal. Hullámzik a glutén a verduni és valmy-i csatatereken, a champagne-i szőlő tövében, a normandiai partraszállás helyszínén, a bretagne-i sziklák mögött, a Loire partján, de még Attila egykori catalaunumi táborában is, ahonnan leszakítottam egy kalászt és betettem a kesztyűtartóba, hadd áramoljon az őserő a hunok szívcsakrájából az autó B oszlopa felé!

  

Kör alakú, földből épült védmű, középen most már csak búzával

A gabonatáblákban – július lévén – porfelhőt gerjesztő traktorok dolgoztak éjjel-nappal, akár lámpafénynél is. Éjjel, ha kisebb településen aludtunk, felriadtunk a munkából hazafelé tartó vagy a szalmabálákat fuvarozó mezőgazdasági munkagépek zajára. Kell az alapanyag a sok bagettbe meg éclairbe, hajrá fiúk!

Egy kis bekötőúton haladva már egyenesen az volt az érzésem, hogy a GPS hibájából a fekete lyukon át egy másik bolygóra keveredtünk. Semmi más nem látszott a horizonton, mint gabona. Ha itt landolna egy Marsról küldött szonda, az alábbi jelentést küldené haza: 

• a bolygó neve: Föld,
• emberi civilizáció: nincs,
• állati szervezet nyoma: nincs, 
• növényi szervezet nyoma: gabona monokultúra,  
• biológiai sokféleség mutatója: 1.

Ahogy gurultunk egyik faluból a másikba és a falu végén megkezdtük az újabb kalászostáblába való belefeledkezést, felötlött bennem, hogy hát miért nem mondta soha egyetlen történelemtanár sem, hogy gyerekek, az Elzász-Lotaringia térségért folytatott évszázados harc nem más, mint harc a lisztért! A mellveregető nacionalista és revizionista érzelmek mögött a telített kamra képe bújik meg! Azt hiszem, ezzel egy csapásra megértettük volna a problémát.

A normandiai tengerpart látványa nagyon meglepett, mert nem láttam még olyat, hogy a víztől néhány méterre már gabona vagy kukorica nőjön, és olyat sem, hogy sirályok tallóznak a tarlón. Ez annyira groteszk képnek tűnt, hogy elfelejtettem a fékre taposni és lefényképezni a jelenetet. Azóta már nem is vagyok biztos benne, hogy ez valóban megtörtént, ahogy telnek a hetek, egyre valószínűtlenebb az egész. Bár a sirályok huncut, mondhatni pofátlan jószágok, és sok mindenre képesek, ezt már néhányszor megtapasztaltam. És ezek szerint nem tartják a glutén-diétát. 

De most már mi is együnk valamit!

 

Ez itt a szokásos kis fougasse, kissé megtörve, a háttérben pedig desszertként a híres reims-i rózsaszínű piskóta, a biscuits roses de Reims. Könnyű, ropogós, a teteje finom cukorral van megszórva. Alig pár száz éve sütik. Pezsgőhöz fogyasztják, illetve abba mártogatják, hiszen Reims már a pezsgős régió, de a vörösborba mártogatás is elfogadott. Állítólag eredetileg világos színű volt, de amikor vaníliát is adtak hozzá, az megpöttyözte, így elfedésnek kevertek bele egy kis színt. A biscuit szó jelentése eredetileg kétszer sült (cuit deux fois).

itt lehet venni a legjobb minőséget: http://www.fossier.fr/fr/12-biscuits-roses

az előző rész tartalmából: arról, hogy ott komoly emberek laknak

Francia morzsák 1.

Ízes útinapló 1. rész – arról, hogy ott komoly emberek laknak.

Francia kert

Amikor azt láttam, hogy a konyhaboltok egy egész kirakatot szentelnek a befőzésnek, akkor tudtam, hogy jó helyen járok. Ebben az országban komoly emberek laknak! Speciális befőzőfazekak, üvegek, címkék, gumigyűrűk, szűrők és tölcsérek – mind a legszebb nyári konyhai foglalatosság szolgálatában. Bár őszintén szólva Franciaországban még nem találkoztam olyan lekvárral, ami nekünk ne lenne túl édes, túlságosan zselés és átlátszó, de hát ízlések és lekvárok ugyebár különbözőek. Az idei utazásra nem mertem saját készítményt vinni, hogy elkerüljem a kínos reggeleket, amikor útitársaim könyörögnek: „naaa, hadd hozzam be az autóból a te lekvárodat! És a paradicsomodat.” Így inkább azt sem vittem.

És amikor azt láttam, hogy a legelhagyatottabb kastélyok kertjében azért legalább a konyhakertet ápolja valaki, sőt volt, hogy egyszerre hárman tüsténkedtek az ágyások körül, hát azt is csak párás szemmel tudtam nézni. A konyhakert él és élni akar!

Normandiai kastély konyha- és gyümölcsös kertje

Autós túránk – melynek során pár ezer kilométert letekertünk északon és nyugaton – úgy működött, hogy amint láttunk egy templomot vagy kastélyt, azonnal megálltunk. Ebből azt gondolhatná a kedves olvasó, hogy folyamatosan álló helyzetben voltunk, és szinte tényleg! Legkedvesebb kastélyom a Bussière-i volt, nem tagadom azért mert ott minden a halakról és a halgazdálkodásról szólt, valamint nagyon szép konyhával és csodás konyhakerttel büszkélkedett. A kert így tagozódott: zöldségek, fűszernövények, gyógynövények, tökfélék, gyümölcsök, bogyós gyümölcsök. Emellett persze megvolt a díszpark tavakkal, sétányokkal, és nem ehető növényekkel.

  

A leírás alapján a konyhakert és a birtok eltartotta a közel 50 fős háztartást, így csak sót és olajat vásároltak máshonnan, az összes többi élelmiszert megtermelték, kihalászták, elejtették, begyűjtötték. (Abban az országban sóból és olajból is komoly választék van, nagy fejtörést okozhatott az intézőnek a megrendelés.) Kis múzeumi boltocskájukban a szokásos giccsek helyett saját terményeiket árulták, valamint hasznos folyadékokat, úgymint Cassist, málnalikőrt, fűszeres ecetet. Komoly hely! És mivel nem tartozik a turisták kedvelt célpontjai közé, a kertészek voltak csak ott, a halak és mi. Mennyország!

Végre vásároltam egy múzeumi boltban!

Csak ez hiányzik a mi konyhakertjeinkből

 

Egy jobb napokat látott üvegház