Na nem mintha 2020. március 16-tól kezdve lenne jelentősége annak, hogy éppen milyen nap van. Egy ideig nem lesz különbség a hétfő és a vasárnap között, nem járja át munkáslelkünket a péntek délután egyedi eufóriája, buszbérleteinket álmodozva forgatjuk az ujjaink között, borostásak és fésületlenek leszünk és elpizsamásodunk, egyre messzebb kerül tudatunkban az iroda Szarvasi kávéfőzőjével főzött Omnia savüzenete, és még az is lehet, hogy pár nap múlva a munkahelyi éttermek vacak menüsorát is visszasírjuk. De nem! Az nem lehet hogy odáig eljussak, hogy a téliszalámis mackósajttal töltött rántott csirkemellről kezdjek fantáziálni!
Már januárban elkezdtem a felkészülést a márciusi karanténra, vállalva a kicikizést és a hátam mögötti összemosolygásokat. Visszagondoltam nagyszüleim, dédszüleim válsághelyzeteire (világháborúk, padlássöprés, államosítás, unokák nyaraltatása) valamint saját havas karantén-emlékeimre, és alaposan bespájzoltam. De e felkészültség mellett is úgy gondolom, hogy már az első naptól takarékos üzemmódba kell kapcsolni a konyhában, mert tényleg nem tudhatjuk. Ezen az első vasárnapon ez azt jelentette, hogy az alábbi maradékokat dolgoztam össze egy afféle babos raguvá:
- két szelet egyhetes sertéssült csíkokra vágva;
- a sült hús alatt maradt pecsenyezsír;
- egy doboz – két hónapja lejárt – paradicsomos bab;
- három fej – csírázásnak indult – vöröshagyma;
- a kakukkfű visszametszéséből visszamaradt ágacskák elmorzsolva;
- egy szelet összeszáradt kolozsvári szalonna, kerti fűrésszel kockára vágva;
- egy kis kolbászcsücsök, kockára vágva.
Sütöttem mellé naan kenyeret, mert ahhoz nem kell sok élesztő.
2017-es pannonhalmi pinot noir-t ittunk hozzá.
