Ulrik népe, hej!

Becsületes magyar ember be nem teszi a lábát Cillei Ulrik birodalmába, azok után, hogy nemrég oly rút viszály dúlt közte és a Hunyadiak között, amelyre nem lehetünk túl büszkék.

De a kíváncsiság még Ulriknál is nagyobb úr, bizony, bizony mi mégis betettük lábunkat a szlovéniai Celje városába.

Az egyébként nagyon szép kis településen nem túl barátságos kép fogadott minket: a lakosság gyakorlatilag teljesen felszívódott. Sehol senki vasárnap délben. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, a kapukon nem jelzett semmit a helyi ÁNTSZ, tudtunkkal a kolera sem járt erre mostanában.

Hobbiszakácsnak kifejlett szociológiai érzéke van, jól tudja, hogy minden út a piacra vezet. De a piac láthatólag már bezárt, üres zöldséges ládák hervadoztak egy tanácstalan macska mellett, aki persze csak macskául értett. A közelben furcsa, zárt homlokzatú épületre lettem figyelmes és ösztöneim arra vezéreltek, hogy benyissak oda. Tudtam, nem lehet baj, a rendőr is ember, tehát ő sincs sehol, de nincs is aki kiáltson érte. Bekukkantottam, és mit láttam? A város teljes lakossága nézett csodálkozva vissza rám. 6-8 fős asztaloknál ültek, előttük régimódi levesestálban húsleves gőzölgött.

A pincér az egyetlen szabad asztalhoz vezetett bennünket, közben megnyugtatott hogy nem zártkörű a rendezvény, bizony ez egy étterem. Azonnal megkaptuk a levesünket, anélkül hogy kértük volna. (Aha! Egy monarchiából valók vagyunk!)

Aztán jött az étlap: A és B menü.
A: húsleves, rántott szelet, sült krumpli / rizs
B. húsleves, sült csirke, sült krumpli / rizs
Desszert:
A: csokitorta
B: meggyes pite

Mindig is az volt a véleményem, hogy szükségtelen a túlkínálat az étlapokon, mert akkor nehéz választani. Itt egy perc alatt rendeltünk!

A gazdag húslevesben minden volt, amit egy Hunyadi-párti elvárhat: főtt hús, tészta, friss zöldségek. Akárcsak otthon, a levesestálból azt és annyit szedtünk, amennyi jól esett. A „másodikra" sem lehetett panasz, a panír annyira ízletes volt, hogy felmerült bennem a gyanú, ezek itt saját sütésű vajaskifliket szárogatnak és darálnak valahol a katakombákban?! Evés közben a helyiek barátságosan biccentgettek felénk és V. Lászlóra emeltük poharunkat.

Elégedetten hátradőlve vártuk a desszertet, bár ezek után ki bír még bármit is enni? Csakhogy a pincér letett elénk egy akkora meggyes pitét, hogy az minden irányban lelógott a nagy éttermi lapostányérról. Már éppen szólásra emelkedtem, hogy jelezzem, bizonyára összetévesztettek bennünket egy buszos turistacsoporttal, mi csak egy adagot kértünk mindkét édességből, de akkor már jött is a 180º-os szöget bezáró csokitorta, és rádöbbentem: ez maga a Dolce Vita! Nem véletlen, hogy a taljánok itt laknak a szomszédban.

A meggyesről annyit, hogy ilyen finom, és meggyel ennyire gazdagon megrakott süteményt még soha nem ettem éttermi körülmények között! Be is csomagoltattuk a „maradékot” és itthon még négy napig szeletelgettünk belőle.

Ebéd után ismét végigvonszoltuk magunkat a városon, közben hallottuk, hogy a várban meg lehet csodálni Ulrik szétszabdalt koponyáját (magyarok cselekedetei), de ezt az élményt inkább meghagytuk a katasztrófa-turistáknak. Pacifisták lévén, arról értekeztünk, hogy a korabeli diplomatáknak csak meg kellett volna ajándékozniuk a Cilleieket vagy 12 szekérnyi meggyes bélessel, azonnal kitört volna a világbéke, a két család már az első felvonás elején egymás nyakába borult volna, a Cselszövő pedig makulátlan koponyájával még ma is élne, ha meg nem halt volna, és akkor az én meggyes pitém is tovább tartott volna…

Meggyes pite

Hagyományos linzertésztát készítek, de teszek bele egy félzacskó sütőport is. A tésztát hűtőben pihentetem.

Töltelék: 4 dkg vajat habosra keverek 25 dkg cukorral, beleteszem négy tojás sárgáját. A fehérjéket külön habbá verem egy csipet sóval és lazán összekeverem a vajas krémmel. Végül kb. 80 dkg kimagozott, lecsöpögtetett meggyet keverek bele. (Celjeiek 1 kg.-nál ne adják alább!)
A tésztát két részre vágom, és kinyújtom. Az egyik cipó kicsit nagyobb legyen, az kerül a kivajazott tepsi aljába, úgy hogy az edény oldalát is befedje. Érdemes kicsit elősütni ezt az alsó lapot, de csak annyira, hogy ne legyen még színe. (sütőpapír + sütőbab módszer!)
Ebbe a tésztaalapba szórok egy kis zsemlemorzsát, darált diót, elsimítom, majd a meggyes keveréket öntöm bele. A maradék lappal befedem, és villával megszurkálom.
Lassú tűzön sütöm, és csak akkor kezdem szeletelni, ha már kihűlt.