2009. március 26., csütörtök

Kakaós csiga, ah…

Nem vagyok sem kampányszakértő, sem hivatásos kreatív, de azt biztosan tudom, hogy ha fel akarunk kerülni a népszerűségi lista első helyére, egyszerűen csak kakaós csigát kell sütnünk a célcsoportnak. Ha a célcsoport gyermekekből és férfiakból áll, akkor a siker előre borítékolható.

Azért is könnyű dolgunk van, mert manapság egyre nehezebb hozzájutni valódi kakaós csigához. A pékségek, boltok a roppanós leveles tésztából készült tekercseket árusítják, erről mindig Jókai jut eszembe, aki a Lőcsei fehér asszony-ban azt írta az ostyáról, hogy az nem is étel, csak "sült levegő". Manapság az ostyában is több anyag van, mint ezekben a gyorsan kisüthető süteményekben. Ha egy ilyenbe beleharapunk, pillanatok alatt tele lesz ruházatunk morzsával, az ujjaink ragadnak, kakaóval pedig csak a koncentrikus kör közepén találkozunk, miután átverekedtük magunkat megannyi csontszáraz külső karikán. (Figyeljük meg, hogy a gyerkőcök ezeket a semmire sem használható tésztadarabokat gondosan kifektetik a tányér szélére és ott is hagyják.)

A klasszikus kelt tésztás verzió kevés helyen kapható, de még akkor sem biztos, hogy elegendő mennyiségű vagy minőségű kakaót találunk benne. Egy bakonyi kisvárosban lakó barátnőm mesélte, hogy náluk a pék meglehetősen szórakozott, ezért a kakaós csiga néha sós ízesítéssel kerül a polcra. Ezt ők mint vevők nem kedvelik, de a múltkori köményes ízvilágot határozottan izgalmasnak találták!

Az én kakaós csigám annyiban különleges, hogy még egyet tekerek rajta. Nem a tésztán, hanem a sütési módon. Ugyanis a sütés felénél óvatosan meglocsolgatom vaníliás, vajas, cukros tejjel. (Az elegyet előtte megmelegítem, nehogy sokkot kapjon a már forró tészta.) Ettől foszlós, szuttyogós lesz a textúrája. Az sem mellékes, hogy jó minőségű kakaót használok hozzá, a porcukrot pedig magam darálom kristálycukorból, mert az a biztos. Ezúton is csókoltatom a cukorgyárakat!

A sütés folyamatát nehéz figyelemmel követni, mert van hogy nem férek oda a sütő ablakához, annyian vesznek jegyet az első sorba. És aztán jöhet a siker: a csillogó szemek, a férfiúi megelégedettség, a válogatós gyerek sosem látott falánk habzsolása meg az előkelő hely a listán, ahova akár az ismeretlenség homályából is felkerülhetünk.

Kakaós csiga:

60 dkg lisztből, cukros tejben felfuttatott 3 dkg élesztőből, 2 tojás sárgájából, 3 ek. olvasztott vajból és csipet sóból kelt tésztát készítek. Ha szükséges, langyos tejet adok hozzá. Akkor jó, ha a tészta elválik az edény falától. 30-40 percig langyos helyen, egy konyharuhával lefedve kelesztem.
Lisztezett gyúródeszkára borítom a tésztát és hatalmas, kb. 7-8 mm vastagságú téglalappá nyújtom. Amikor a tésztát nyújtom és sípolnak, pukkannak a hólyagocskák, akkor tudom, nem lesz itt semmi baj: az anyag él és élni akar.
A tésztát megkenem olvasztott vajjal és megszórom porcukor és kakaópor keverékével, jó vastagon. Majd feltekerem és az így kapott kígyót néhányszor szeretettel megpaskolom, megsimogatom, finoman tömörítem. Éles késsel szeleteket vágok belőle, kb. 4 cm-eseket, lehet nagyobbat is, de akkor magas falú tepsiben kell sütni őket.

A csigákat sütőpapíros tepsibe ültetem. Ha elegendően távol kerülnek egymástól, akkor nem fognak összegyógyulni a kelés és sütés után. De olvasztott vajjal megkenem az oldalukat is, hogy ha mégis összeérnek, könnyű legyen szétválasztani őket. A csigák tetejére is csöpögtetek a vajból.

A tepsit betolom a sütőbe és 60º-on kelesztem. Kb. 15-20 perccel később rákapcsolom a „kakaót”, vagyis a kb. 170º-ot és megsütöm. Amikor még nincs teljesen kész, óvatosan meglocsolom a csigák közepét vaníliás, cukros, vajas tejjel. Kb. egy evőkanálnyit locsolok mindegyikre. Lehet többet is, de akkor tényleg magas falú legyen a tepsi és vastagabbak a karikák!

2009. március 22., vasárnap

Paprikakrémleves, a besült leves

A veszprémi Olíva étteremben ettem egy izgalmas levest, mely a "Paprikakrémleves füstölt kacsamell chips-szel" névre hallgatott. Finom, enyhén füstös ízű volt, a színe festői gondolatokat keltett bennem, a levesbetétet pedig különösen szellemesnek találtam.
Itthon nekiveselkedtem, mert ennél a levesnél mi sem lehet könnyebb! Nem néztem át a szakirodalmat, annyira magabiztos voltam. Készítettem egy olívaolajos rántottleves-alapot és abba zutty, belezúdítottam 3/4 üveg ajvárt, majd felöntöttem vízzel. Sóztam, borsoztam stb. és annyiszor megkóstoltam, hogy perceken belül az összes kiskanál a mosogatóban végezte.

Hogy füstölt kacsamellel találkoznék a piacon az fel sem merült bennem, inkább az orosz ételeket forgalmazó boltban vettem egy zacskó tonhalcsipszet és ezt szórtam a levesbe. (Ez az organikus fish and chips – krumpli nem is kell hozzá!)
Büszkén figyeltem a piros lében alámerülő csipszeket, mert szerintem a hal sokkal jobban illik a sült paprikához, mint a kacsa, már geo-gasztronómiai szempontból is. (Nicsak, új tudományterületet fedeztem fel!)

Valamit valahol mégis elszúrtam, mert bár ehető és szép színű lett a levesem, de meg sem közelítette az Olívásék színvonalát. A hal nem bizonyult rossz ötletnek, de jobb lett volna már a főzés elején beleszórni a fazékba, hogy igazán puha legyen. És talán sk. kellett volna sütni a paprikát hozzá, miután sk. megtermeltem a kertben. Vagy elkészíthettem volna kaliforniai paprikából is, de valahányszor ilyesmit veszek a kezembe télen egy élelmiszerboltban, jelez a bennem lévő mérőműszer, hogy „na ezt ne”!

Nem először gondolkodtam el azon, hogy talán nem véletlenül oktatják a szakácsmesterséget éveken keresztül.

Az ajvár (egyik) hazájáról itt írtam és fotóztam!