2010. február 20., szombat

Karinthy vendégségben

A sokoldalú Karinthy Frigyes életművében van egy kis könyvecske, amelyet Gundel Károly szakmai támogatásával írt. Az előszó szerint, e mű értelmet adna annak az anekdotának, mely szerint Pistikét egyszer megkérdezték hogy mi szeretne lenni felnőtt korában, mire ő ezt válaszolta: vendég szeretnék lenni, Budapesten.
Karinthy végigvezeti az olvasót a vendégség összes buktatóján, a meghívástól a feketéig és a likőrig, felsorakoztatva a korszak jellegzetes figuráit. Miután elolvastam a könyvecskét, kijelenthetem, hogy e téren semmi sem változott! És bennem sem változott meg az a kép Karinthyról, amit Kosztolányi olyan finoman fogalmazott meg, mely szerint: "ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni".

Estély Mutatós Menyhértéknél (részlet):

„A büffé gazdag és változatos, ezt el kell ismerni, nem hiába hívják őket Mutatósaknak. Francia saláta, angol mustár, rákmajonaise, egy óriási fogas díszeleg a nagy asztal közepén, ráismersz a Ritz-konyha művészetére, csak az a kár, hogy az egészet, így ahogy van, mintha láttad volna egyszer a vendéglősök ínyenckiállításán. Francia pezsgő, nehéz pálinkák, bőségben. Hosszan habozol, mert éhes vagy, tekintsd-e vacsorának és mondj le az igaziról, harmadik eset nincsen — ha csipegetsz, kóstolgatsz, lőttek az étvágyadnak, reggelig — ha pedig alaposan bepofázol, ahogy felcsigázott gyomrod diktálja, plátói szemlélője leszel a továbbiaknak. Evés dolgában nem lévén «voyeur» (soha nem tudtad megérteni azokat, akik éhesek, amikor te már jóllaktál), mégis amellett döntesz, hogy most intézed el a dolgot. Már éppen nekifognál, amikor megjelenik a háziasszony és kínálni kezd. Figyelmeztet az ételekre, mintha nem látnád őket magadtól is. Folyton beszél, unszol, magyaráz, meg akar győzni. Szabódnod kell, vitatkozni, dicsérni a kosztot s te nem mondhatod Brutussal: «asszonyom, temetni jöttem e salátát (a gyomromba és nem dícsérni» — nem, erről szó sem lehet, minden falat után magasztaló véleményt kell leadnod, kritikát várnak tőled, szakértői nyilatkozatot, főellenőri beadványt. S mindezt azért, mert a háziasszony nem ismeri a kínálás mértékének legelemibb szabályát: hogy csak azt kell kínálni, aki magától nem eszik — aki úgyis éhes, azt a kínálás csak feszélyezi, egy igen egyszerű megfontolás alapján, ugyanis aki kínál, az figyel, az éhes ember pedig nem szereti, ha figyelik, hogy mennyit eszik — sokkal jobban szereti a tapintatos vendéglátót, aki elfordul, másról beszél, szórakozott, nem törődik vele, rábízza őt az egyetlen igazán barátságos gazdára, a minden szónál beszédesebben rábeszélőre, akit úgy hívnak, hogy terített asztal: mondom, jobban szereti az ilyent, mint a mézes-mázosat, aki néz és lát, akivel szemben mindig élni kell a gyanúval, hogy úgy jár vele, mint az anekdotában: «egyél még, drágám, a fánkból», «de drágám, már ötöt ettem», «hetet ettél, drágám, de azért egyél csak».

Így tehát a külön vacsorából semmi se lesz, elhatározod, hogy mégis megvárod az igazit. Addig majd csak agyonütöd az időt valamivel, éppen elegen vannak, találsz valakit, egy rokonlelket, akivel elszórakozol. Sajnos, nem kerül sor rá. Amikor éppen felfedezel egy kedves partnert, régi jó ismerőst, vagy egy rokonszenves ismeretlent, aki biztatóan mosolyog rád, a házigazda, akinek rögeszméje, hogy neki «foglalkozni» kell a vendégeivel s ebben a minőségében abból a feltevésből indul ki, hogy a vendégei egytől-egyig jóindulatú idióták, ovodisták, tehát «rendezni» kell, párbaállítani, összehozni, ismertetni és megszólaltatni, mindegyiket a maga feltételezett mestersége és tehetsége szerint, mint valami modern képességvizsgáló intézetben, — a házigazda odalép hozzád, egyszerűen elszakít nagy-nehezen megtalált bajtársadtól és «ohó, barátom, nem fogsz elbújni» kiáltással elcipel valahová, bemutat valakinek, akire egyáltalán nem vagy kíváncsi, pusztán csak azért, mert az illető, állítólag, nagyon szeretne veled megismerkedni, «oda van érted, öcsém, a legnagyobb rajongód, nem is értem, mit zabál rajtad». És egymásbadug benneteket, mint két kesztyűt, egy ostobán vigyorgó alakkal, «ne itt van neked, egyétek meg egymást» s már nyargal tovább s ti ott maradtok, vigyorogtok, semmi mondanivalótok egymáshoz s a végén úgy megutáljátok egymást, hogy az illető' (mérget vehetne rá) egyikévé válik azoknak a kedves «személyesen ismerem» alakoknak, akik, ha szóbakerülsz, vállat vonnak és kifejtik, hogy igen-igen, a mesterségében lehet, hogy nagyon jeles, de úgy embernek feltűnően unalmas és jelentéktelen, az ember igazán nem nézné ki belőle.”

Vendéget látni, vendégnek lenni / Karinthy Frigyes (Gundel Károly tanácsaival).– Bp.: Cserépfalvi, 1934.

Kattints rá és nagyobb lesz!

2010. február 18., csütörtök

Farsangi gyorsételek

Késő esti beszélgetés:
– Holnap egész napos farsangi buli lesz! Kérlek, vigyél el autóval!
– Rendben, elviszlek.
– És kéne egy-két süti is. Neked ez nem gond, ugye?

Na ezen a ponton kellett volna beismerni, hogy dehogyisnem, hiszen reggel még el kell mennem valahova és semmi sincs itthon, biztosan tudom, mert tegnap tettem rendbe a hűtőt. Ehelyett ezt mondtam:

– Persze hogy nem gond! És most feküdjünk le szépen, mert holnap nehéz napunk lesz!

De még lefekvés előtt egy hirtelen mozdulattal előkaptam a mélyhűtőből a két csomag leveles tésztát. Mert a sarokba szorított hobbiszakács legjobb barátja a mélyhűtött leveles tészta. A hobbiszakács éjjel aztán nem a sarokban szűköl, hanem fegyelmezetten fekszik ágyában és a sötétben nekiáll a probléma kifundálásnak, hogy miként lehet három órába belesűríteni egy orvosi vizsgálatot, két süteményt és megoldani a logisztikai feladatot, melynek keretében a sütemények sérülésmentesen csomagolva – a bulizó személlyel karöltve – eljussanak a végcélba, a fennálló hóakadályok mellett.

Először is az éjszakába belemerengve spirituális kommunikációba kezdtem a leveles tésztával, mely visszaüzente a hűtő felső részéből, hogy "hé, te, van itt mellettem némi hervadt sajt, meg tejföl, tojás mi lenne ha ezekkel töltenél meg engem"? Álmomban pedig a kamrában helyszíni bejáráson leltem rá az évek óta elfekvő farsangi muffin-kapszlikra, így megoldódni látszott a válsághelyzet. Most már csak idő kellene, de a konyhai órában két napja cseréltem az elemet, megy mint a motolla, tehát arra nem számíthatok.

A reggel hipp-hopp eltelt és már bőven délelőtt volt mikor a levelest vékonyra nyújtottam, megkentem tejfölös tojással és meghintettem egy erőteljes ízű reszelt sajttal, arra pedig őrölt chili paprikát szórtam.

Feltekertem, felszeleteltem, az így kapott korongokat kicsit ellapítottam,

és forró sütőben megsütöttem.

Közben nekiálltam a muffin tészta összekeverésének. (receptet lásd lent!)
A beszámoló szerint a sütemények érkezésük után azonnal elfogytak, még mielőtt feleszméltek volna hogy ők tulajdonképpen egy estébe húzódó farsangi mulatságra voltak hivatalosak. De hát ilyen az élet, a gyorsételek gyors élete!


Kakaós muffin
A robotgép keverőlapátját beindítottam és az alábbiakat szórtam a tálba:

25 dkg vaj + 20 dkg cukor, habosra keverve majd

5 tojás
3 ek. jó minőségű kakaópor
két löttyintés rum
200 g rétes és 150 g finomliszt
1 zacskó sütőpor

csipet só

(Ha túl száraz a tészta, akkor egy kis tej is mehet bele. Aki ráér, aprítson bele csokoládé-darabokat.) A papírral kibélelt sütőformát csak a 2/3-ig töltöttem meg, mert sütés közben feljön a tészta. 185 fokos sütőben sütöttem őket, míg meg nem szilárdultak. Kihűlés után díszítettem.

2010. február 14., vasárnap

Csak két sajt

Esküszöm az oltóenzimek védőszentjére, hogy ezért a posztért egy lyukas garast sem kaptam, sőt egy lyukas sajtot sem. Pedig ezt itt valóban egy igazi reklámbejegyzés, de közhasznú és nonprofit. Két sajtnak csapnék egy kis hírverést, de nem azért, hogy valakik ezzel több bevételre tegyenek szert, hanem azért hogy olvasóimmal megosszam azt az élményt, amit ezek a sajtok nyújtanak. Az „Ilmicinek” és a „Lajtának" már régen kiosztottam a "hungarikum" megtisztelő címet. Mindkettőt a csermajori Ujhelyi iskola dolgozói és diákjai állítják elő. Nem új termékekről beszélek, hiszen mindig is ott voltak az üzletek csemegepultjában, meglapulva az érdemtelenül népszerű trappista sajtok mellett. Mára már a sajtnak látszó tárgyak és a külföldi áruk sajnos gyakran elnyomják őket. De ha nyitott orral járunk, még rájuk akadhatunk. Nemrég egy hiperboltban érdeklődtem a hatalmas sajtpultnál, hogy van-e Lajta?

- Nincs.
- Csak most?
- Nem szokott.
- Na de az ott nem az?
- Nem.
- Biztos?
- Ja, de lehet! Miért, kéri?
- Kérhetem?
- Persze, azért van!
- Akkor igen.
- Hogy vágjam?
- Egy szeletre.

E feszes kis párbeszéd végül jól zárult, mert nem csak hogy sikerült szereznem 15 dkg Lajtát, de annyira tökéletes érési állapotban volt, hogy ilyet még talán soha nem ettem! A párbeszédből kiindulva mások sem...

Itt lenne a helye egy harmadik sajt magasztalásának is, a Pálpusztaiénak, amit szintén a Csermajorban gyártanak, legalábbis az eredetit. És bár ezt is szoktam venni, de inkább csak a gyár támogatásának célzatával, mert sajnos nem találom azt a zamatot és főleg illatot, ami anno oly sok embert tartott egy közös klubban. Ez bizonyára ez az én hibám. Ideje alaposan kiporolni az ízlelőbimbóimat.

Üzemlátogatás Emmentalban: itt!