2009. május 15., péntek

Földszintes spárga-lasagne

A főzés legkreatívabb módja az, amikor nem cetlikkel vásárolunk, hanem csak kinyitjuk a hűtőszekrényt vagy teszünk egy kört a kamrában (én csak szemmel tudok ilyet tenni) és abból főzünk, amibe belebotlunk. Ez legalább olyan izgalmas dolog, mint amilyen veszélyes.

Szerdán este is ezt játszottam és az alábbiakat találtam: néhány maradék lasagne-lapot, pár csík hervadt bacont és egy erősen érett keménysajtot. Egy-egy csomag zöld és fehér spárgára pedig a táskámban akadtam rá, a hazacipelt könyvek és jegyzetpapírok között.


Egy lapos és széles tűzálló tálat kiolajoztam, belefektettem a tésztalapokat. Ezekre felváltva tettem egy-egy szál fehér illetve zöld enyhén előpárolt spárgát. Az éppen mászni induló sajt után vetettem magam, elkaptam, lereszeltem a nagylyukún és rászórtam a spárgára. Közben már rotyogott a gyors besamel, kevés szerecsendióval meghintve. A sajtos zöldségre ráfektettem a maradék tésztalapokat és az egészet leöntöttem a mártással. Tetejére pedig a szalonnákat teregettem. A sütőben addig sütöttem, míg a szalonnák nem jelezték, hogy most már elég(nek).
Nagyon-nagyon finom lett, még másnap hidegen is működött, afféle kézből ehető fast-foodként!

2009. május 11., hétfő

„Hej, halászok, halászok


Mit fogott a hálótok?

Nem fogott az egyebet,
Vörös szárnyú keszeget.”

Mielőtt valaki rám küldené a halőröket jelzem, hogy nem halásztunk, hanem horgásztunk a Balatonban, és nem most. Igyekeztem a fotón láthatóvá tenni a piros szárnyakat-farkakat azoknak, akik csak hírből ismerik ezt az állatot.

Nagyon sajnálom, hogy a keszeg kiment a divatból. Ez egyedül a keszegeknek jó hír. Nekünk azonban, akik kedveljük a halakat, azon belül az ízletes magyar édesvízieket is, nem az. Hiába keressük őket a halsütőknél, onnan már teljesen kihaltak. Utolsó megmutatkozási lehetőségük a halászlé alapban van. Bezzeg gyanús „tengeri sütőhalak”, unalmas hekkek, ukrán(!) balatoni fogasok vannak bőséggel mindenhol.

Nem keresik! - mondja a halsütő.
Nem kínálják! - mondom én.
Na, szálljatok le rólam! – mondja a keszeg.

Egyéni gerillaakcióm, hogy évek óta bemegyek minden az utamba akadó halsütőhöz és megkérdezem, hogy csókolom, keszeg van? Még néhány évtized és talán sikerül felpörgetnem a piacot.

Persze tudom én, honnan fúj a szél! Nem a nádas, hanem a szálkák felől! De nézzünk szét a világban: népek százai esnek neki ebédidőben az ilyen-olyan rákoknak, hogy felfeszítsék páncéljukat, ínyencek ezreinek okoznak naponta ínhüvelygyulladást az osztrigakések, emberek milliói csavargatják ki a kagylóhéjból a nekem is oly kedves állatkákat - óh, boldog emberek! Csak mi magyarok vagyunk lusták ahhoz, hogy a keszegből eltávolítsuk a szálkát! Miért?

Sült keszeg

Ne bonyolítsuk ezt a halat! Az ősi módszer szerint ferdén be kell irdalni, enyhén besózni, leitatni róla a nedvességet és meghempergetni paprikás lisztben. Majd bő olajban pirosra sütni.
Kovászos uborka és tíz ujj kell hozzá.