2017. június 13., kedd

A módozatokról

 
Amúgy vitán felül áll, hogy az év szava az „amúgy”! Manapság egy amúgyot minden mondat elejére oda kell biggyeszteni, de aki igazán alapos, az a végére is odatesz egyet amúgy. Nagy öröm ez a magyarul beszélő és főzni szerető embereknek! Mert az amúgy jelentésében hordozza ikertestvérét az emígyet, végérvényesen összetartoznak ők, elválaszthatatlanok egymástól, ha adott pillanatban nincs is jelen az egyik, mindenki odaérti mellé a másikat is, hiszen külön-külön nincs értelmük. Legendás párosuk legalább kétirányú nyitott világot ígér, azt üzenve, hogy mindent legalább kétféleképpen lehet csinálni amúgy. Vagy emígy.


A slambucot például jobban lepirítva, vagy kevésbé. A birkapörköltöt karcagi módon, az egész állatot belefőzve, belsőségekkel és a koponyával együtt, vagy csak hétköznapiasan, az összedarabolt csontos húsdarabokból, a pacalpörköltöt pedig magában, esetleg csülökkel kombinálva. Amúgy ebből már sejtheti az olvasó, hogy ismét a Hortobágyon kalandozott a „Saját levében” blog szerkesztősége.




Természetesen nem az örökös evés-ivás céljából pakolja be az ember az erőspaprikát, a túrafelszerelést, a kerékpárokat és a fényképezőgépet, nem azért utazik oda elsősorban, hogy emígy tömje magába a gomolyát meg a debreceni vert mézeskalácsot, hanem azért az élményért, amit ez a táj nyújt, a végtelen füves puszták látványáért, az ezernyi madár által lakott nádasokért, halastavakért, a gyakran csak ott fellelhető növényekért.



Amúgy a turistáskodás élményéért is, ami visszatérés valamiféle ősi állapothoz, amikor az ember gyalogol vagy biciklizik, miközben melege van vagy fázik, izzad vagy éppenséggel elázik, közben szemlélődik, lehajol fűhöz-fához, rácsodálkozik az állatvilágra és örömmel tekint az úton felbukkanó fajtársaira, akikkel ismeretlenként is boldogan köszöntik egymást, integetnek a nádasban, a gáton, az erdőben: sziasztok, jó napot, sziasztok! Emígy zajlik az élet a turistaszállókon is, ahol összeakadhatunk visszeres lábú idős hölgyek természetjáró szakosztályával, lelkes francia és japán turistákkal, akikkel együtt lehet hallgatni kora reggel a madárfüttyöt és a muskátlikkal övezett mikrohullámú készülék csilingelését.


Amúgy például Pesten elképzelhetetlen, hogy miután a főpincér a fizetés után elnézést kér a lassú kiszolgálás miatt, vigasztalásul előkapja a citeráját, játszik egy kicsit, majd megölelgeti a bámuló városiakat, kéri hogy jöjjenek el máskor is a csárdájába, majd rohan tovább a konyha irányába. „Nád a há-zam teteee-je teteje”, cseng vissza a nóta a fülekben, és tényleg nád, ha visszanézünk! Ahogy a temető épületei is Hortobágy faluban. 


Amúgy ismét muskátli díszíti a télen elszabadult csegei kompot, miután télen kimentették a jeges árból, a kompból pedig Janit, az akcióhőst. Amúgy kemény és hosszú tél volt idén, mondták fejüket csóválva a helyiek, most már jól jönne egy kiegyensúlyozott nyár.


A Hortobágy korábban a blogon:
Pásztorételek és előítéletek Sarkvidéki és afrikai eredetű légtömegek

2017. március 12., vasárnap

Közélet a piacon


A piac, a piactér, évezredek óta – mint a kereskedelmi és politikai élet központja – az érdeklődő és gondolkodó emberek találkozóhelye. Korábban ide jártak cserépszavazni vagy konspirálni azok, akiket érdekeltek a közügyek, manapság azok járnak piacra, akiknek nem mindegy hogy mit esznek és miből főznek, aki elkötelezettek a környezettudatos életmód mellett, akik vásárlási szokásaikkal támogatják a környezetükben élő mezőgazdasági termelőket és a maffiózó nagykereskedőket. Ilyen intellektuális hagyományok és értelmi mélységek mellett nem csoda ha a bölcsességek, a megkérdőjelezhetetlen filozófiai és társadalomtudományi tények aranyba foglalt köpésként cikáznak a piaci levegőben. Íme az elmúlt hónapok termése: 
"A becsület a legfontosabb a világon."
"Alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Ezért élünk!"
"Persze hogy választhat a zellerből, hiszen szabad választás van Magyarországon!"
"Minél délibb országban lakik az ember, annál kevésbé szeret dolgozni."
"Nincs mese! Andersen halott!"
"Tudja hogy mennyi valójában az infláció?! Na majd én pontosan megmondom: sokkal több!"
"Uram, hát én is pénzből élek ám! Na persze tudjuk hogy nem mindenki…"
A halasnál pedig álruhás alkotmánybíró, aki mint tudjuk a bölcsesség jelképe, várakozik a sorban, kosarában kilónyi paradicsom. Ezek szerint nem jól határozott abban a pillanatban, amikor a kofa áspiskígyóként rápillantott és negédesen azt kérdezte: parancsol még egy kis friss paradicsomot? Azt kellett volna mondania, nem veszek télen paradicsomot, mint piacra járó háziférfi a szezonális terményekre esküszöm, ha nem ért vele egyet, vegye ezt az én különvéleményemnek! 

Az én különvéleményem pedig az, hogy a lazacnak nevezett hal, amit a bíró úr végül megvett és behelyezett a paradicsom mellé a kosarába, szintén nem a legjobb választás volt, hiszen vehetett volna csillogó szemű branzinot vagy üdén csíkos makrélát, meg az a harcsa is egészen igazinak tűnt, de hát szabad választások vannak ugyebár és nem csak a zellereknél. 


Lazacos-makrélás halburger

Kb. egy maréknyi lazacdarabot, amit a kereskedő olcsó vagdalékként árul, apróra felvágtam, hozzámorzsoltam  két deréknyi füstölt fűszeres makrélát. Innen kezdve úgy jártam el, mintha fasírtot készítenék: hozzákevertem apróra vágott hagymát, belereszeltem egy kis gyömbért, sóztam, borsoztam, kakukkfüvet vágtam bele és az egészet egy tojással összefogtam. Kb. fél marék zsemlemorzsával lazán összegyúrtam és fél órán át állni hagytam.
Majd vizes kézzel formáztam, zsemlemorzsába paskoltam és olajban kisütöttem. A zsemléket kettévágtam, fokhagymás-kapribogyós majonézzel megkentem mindkét felüket, beletettem a kissé megnyomkodott halfasírtokat, körbebéleltem salátalevelekkel.