2017. június 13., kedd

A módozatokról

 
Amúgy vitán felül áll, hogy az év szava az „amúgy”! Manapság egy amúgyot minden mondat elejére oda kell biggyeszteni, de aki igazán alapos, az a végére is odatesz egyet amúgy. Nagy öröm ez a magyarul beszélő és főzni szerető embereknek! Mert az amúgy jelentésében hordozza ikertestvérét az emígyet, végérvényesen összetartoznak ők, elválaszthatatlanok egymástól, ha adott pillanatban nincs is jelen az egyik, mindenki odaérti mellé a másikat is, hiszen külön-külön nincs értelmük. Legendás párosuk legalább kétirányú nyitott világot ígér, azt üzenve, hogy mindent legalább kétféleképpen lehet csinálni amúgy. Vagy emígy.


A slambucot például jobban lepirítva, vagy kevésbé. A birkapörköltöt karcagi módon, az egész állatot belefőzve, belsőségekkel és a koponyával együtt, vagy csak hétköznapiasan, az összedarabolt csontos húsdarabokból, a pacalpörköltöt pedig magában, esetleg csülökkel kombinálva. Amúgy ebből már sejtheti az olvasó, hogy ismét a Hortobágyon kalandozott a „Saját levében” blog szerkesztősége.




Természetesen nem az örökös evés-ivás céljából pakolja be az ember az erőspaprikát, a túrafelszerelést, a kerékpárokat és a fényképezőgépet, nem azért utazik oda elsősorban, hogy emígy tömje magába a gomolyát meg a debreceni vert mézeskalácsot, hanem azért az élményért, amit ez a táj nyújt, a végtelen füves puszták látványáért, az ezernyi madár által lakott nádasokért, halastavakért, a gyakran csak ott fellelhető növényekért.



Amúgy a turistáskodás élményéért is, ami visszatérés valamiféle ősi állapothoz, amikor az ember gyalogol vagy biciklizik, miközben melege van vagy fázik, izzad vagy éppenséggel elázik, közben szemlélődik, lehajol fűhöz-fához, rácsodálkozik az állatvilágra és örömmel tekint az úton felbukkanó fajtársaira, akikkel ismeretlenként is boldogan köszöntik egymást, integetnek a nádasban, a gáton, az erdőben: sziasztok, jó napot, sziasztok! Emígy zajlik az élet a turistaszállókon is, ahol összeakadhatunk visszeres lábú idős hölgyek természetjáró szakosztályával, lelkes francia és japán turistákkal, akikkel együtt lehet hallgatni kora reggel a madárfüttyöt és a muskátlikkal övezett mikrohullámú készülék csilingelését.


Amúgy például Pesten elképzelhetetlen, hogy miután a főpincér a fizetés után elnézést kér a lassú kiszolgálás miatt, vigasztalásul előkapja a citeráját, játszik egy kicsit, majd megölelgeti a bámuló városiakat, kéri hogy jöjjenek el máskor is a csárdájába, majd rohan tovább a konyha irányába. „Nád a há-zam teteee-je teteje”, cseng vissza a nóta a fülekben, és tényleg nád, ha visszanézünk! Ahogy a temető épületei is Hortobágy faluban. 


Amúgy ismét muskátli díszíti a télen elszabadult csegei kompot, miután télen kimentették a jeges árból, a kompból pedig Janit, az akcióhőst. Amúgy kemény és hosszú tél volt idén, mondták fejüket csóválva a helyiek, most már jól jönne egy kiegyensúlyozott nyár.


A Hortobágy korábban a blogon:
Pásztorételek és előítéletek Sarkvidéki és afrikai eredetű légtömegek

2 megjegyzés:

Hobbiszakács írta...

Gyönyörű vidék a Hortobágy, csak az a világos pötty, mondhatni maszat ne zavarna be a húsorgiába (első kép).
:-)
Amúgy szép gesztus volt a főpincért részéről az, hogy az imigy-amúgy végzett munkájából fakadó kollektív frusztrációt vigaszciterázással próbálta enyhíteni. (Vagy fokozni.)

"saját levében" írta...

Vigaszciterázás - nagyon szép kifejezés!
HSZ, az ott nem maszat, hanem egy kis slambuc ami odapattant.