2008. október 22., szerda

Zsákbacsirke

A bevásárlás csúcspontja mégiscsak az a pillanat, amikor otthon kibontjuk a hentesnél kapott papírcsomagot, és végre testközelből látjuk, hogy tulajdonképpen miért is adtuk ki a pénzt. A szakkönyvek mindig javasolják, ellenőrizzük, hogy a húsnak friss illata van-e, milyen a színe alul-felül, a halnak nincs-e kellemetlen szaga, csillog-e a szeme, a pikkelye stb. Na de hogyan? Néha előfordul, hogy a hentes felénk nyújtja a húst egy pillantásra, de ragadozó legyen a mancsán, aki ebből rögtön leszűri a minőséget.

A minap úgy jártam, mint még soha: kicsomagoltam a sertéscombomat és 4 db. döbbent csirkecomb nézett vissza a nejlonozott papírból! Hoppá, úgy tűnik, mire visszamentem a pulthoz, kezemben a blokkal, lába kelt a combomnak.

Első gondolatom az volt, hogy végigrohanom a várost, és megkeresem a jogos tulajdonost, ahogy Hamupipőkét a királyfi.
Második ötletem az volt, hogy hirdetést adok fel: „Visszavásárolnám, vagy váltságdíjat fizetnék sertéscombomért. Minden megoldás érdekel. Kalandorok ne kíméljenek."
Harmadik ötlet: megfőzöm, megeszem és soha senki nem tudja meg, hogy valaha is az én birtokomban volt! Ennél maradtam.

Az utóbbi napokban amúgy is rám törtek az óvodás íz-emlékek. Az egyik kedvencem a meggymártás volt, párolt hússal, pirított darával. Az édesanyám ezt pontosan ugyanúgy készítette, ahogy az ovis szakácsnéni – mert akkor még külön szakácsa volt a gyermekintézményeknek – így otthon is kaptam ebből a finom ételből. Nekem nagyon bejött a sós hús (csirke vagy marha) és az édes mártás összhangja, a semleges dara ízével. A pirított dara, amúgy is kiment a divatból, pedig nem árt feleleveníteni így gazdasági világválság idején.
Remélem, valaki valahol szintén jól bánt el a sertéscombommal!

Csirkecomb meggymártással, pirított darával

A combokat kettévágva enyhén besózva beletettem egy olajozott serpenyőbe, kicsit mindkét oldalukat megpirítottam. Majd vizet öntöttem alájuk, beledobtam az edénybe 3 gerezd nem levetkőztetett fokhagymát és lefedtem.

A nyárról megmentett fagyasztott meggyeket kevés vízben, fahéjjal, szegfűszeggel, cukorral és egy nagy szelet citrommal feltettem a tűzre.

Egy nagy bögre darát megpirítottam olajon – bár zsíron kellene eredetileg – felöntöttem két bögre vízzel, kevés sót adtam hozzá és lefedtem. Ez a „kása" könnyen leragad, ezért gyakran kevergettem. Néhány perc alatt elkészül és a fedő alatt is puhul még. Tálalás előtt nem árt szétvagdosni villával, hogy gusztusosabb legyen.

Amikor a meggy megpuhult, kidobtam belőle a fűszereket és tejszínes habarással sűrítettem be, közben meg-megkóstoltam, hogy kellően ovis íze legyen.

7 megjegyzés:

Grenadine írta...

a piritott dara volt az egyik legfelháborítóbb étel az oviban, bár nekem nemigen lehetett kedvemre tenni, s azt gondoltam, a többiek csak azért eszik meg az ehetetlen kaját, hogy engem bosszantsanak :)
ennek ellenére ezt a postot felolvastam kedvesemnek is mert ismét ellenállhatatlanul mókás!

max írta...

Nagyon mókás lett a post, látom lelki szemeimmel, amikor ragasztgatod a falragaszokat:-)
pfúj de utáltam a pirított darát!

"saját levében" írta...

Biztos vagyok abban, hogy az MNB elnöke szereti a pirított darát. Legalábbis mostanában.

Grenadine írta...

olvastam, hogy kádár jános olyannyira odavolt a pirított grízért, hogy minden délután kis lábasban az ágya melletti hokedlire kellett készíteni, mire a szunyókálásből felébred

"saját levében" írta...

:)
Nahát! Én azt hittem, a fiumei születésűek roston sült tintahalat készíttetnek oda maguknak a hokedlire! A népeket meg közben a krumplilevessel etetik...

Névtelen írta...

Nekem sosem sikerül a piritott dara, sotlan lesz vagy nyersek maradnak szemek. Van valami titka zelkeszitesnek?

"saját levében" írta...

Kedves Névtelen!
Szerintem az elején a pirítást nem szabad megspórolni, akkor a szemek jobban tudják mi a dolguk később. De nekem sem lesz mindig olyan mint az oviban.