Ex szakácskönyveim libris

Most, hogy latintanár végzettségű olvasóim beestek a klaviatúra alá, nyugodtan belecsaphatok a húrokba. Házi feladatot kaptunk ismét, ezúttal a szakácskönyveinket kell bemutatni.

Egyik kedvenc tanárom egyszer azt mondta: „kollégák, ha valaha az életben megszorulnak, adjanak ki szakácskönyvet, vagy általános lexikont” - és még egy mondatot hozzátett, de ezt inkább nem írnám le, legyen elég annyi, hogy röviden jellemezte a várható vásárlóréteget, akik kritika nélkül mindent megvesznek. (Non scholae, sed vitae discimus - üzenem az ájult latinosoknak.)

E megjegyzést követően elkezdtem szaglászni ismerőseim, rokonaim könyvespolcait és tényleg azt láttam, hogy ott állnak szépen, érintetlenül a szakácskönyvek, nem is beszélve a legalább egyféle általános lexikonról és az ilyen-olyan szépirodalmi sorozatokról, tetszetős kötésben előadva. A 80-as években születtek már szép, látványos szakácskönyvek, könyvsorozatok, főleg a Corvina kiadónak köszönhetően, amelyre sokan rábuktak, és elkezdték ezeket gyűjtögetni, ajándékozni. Főzéshez a többség soha nem használta őket. A helyzet csak rosszabb lett a kilencvenes évektől, a rengeteg kiadó megjelenésével elöntötték a piacot az innen-onnan összeollózott receptgyűjtemények, sokszor minősíthetetlen képekkel és nyomdai munkával. Ettől kezdve már nem a szakma kiválóságai írták és szerkesztették a könyveket, hanem bárki, akinek volt szövegszerkesztője és némi tőkéje.
Én még ma is inkább az antikváriumokat és az Internetet járom, és keresek könyveket a régi időkből, mert úgy gondolom, ha a Túrós vagy a Gundel család valamelyik tagja, vagy Lukács István, esetleg Nagy László azt mondja, hogy két tojás kell bele, akkor annyi kell és kész. Ezek persze nem mindig színes és szélesvásznú kiadványok, de elvégre csak főzni akarok.

Ha végigtekintek a polcomon, három osztályba sorolhatom a gyűjteményemet:

1. Általános szakácskönyvek
Ezek szerény megjelenésűek, lapjaikon zsír- és ételcseppek éktelenkednek, (pedig igyekszem vigyázni rájuk), és kézzel írott bejegyzések egészítik ki a recepteket. Én egy 13. kiadású Horváth Ilonán nőttem fel, kezdőknek is ezt szoktam ajándékozni. Előkapkodom még Pető Gyula Ételkészítési alapismeretekjét, Pelle Józsefnét, Móra Ferencnét, Mária Hajkovát, Liscsinszky Bélát, Kiss Gyulát és a Mesterszakácsok receptkönyvét (Lukács – Novák – Nagy, 1985.) Gyakran forgatom a Kulináriát is, ez a karizmaimra is jótékony hatással van. És persze van néhány halas könyvem, addig is míg nem lesz tengerparti házam ezeket tanulmányozom. A legátfogóbb a The Ultimate Book of Fish & Shellfish (Whiteman, 2004.)

2. Hagyományőrzők
Általában szép fotókkal, néprajzi megtámogatással adják ki őket. Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyesmik szülessenek. Kedvencem a Balatoni ízek (Halász – Hemző, 1988.), Magyar Kóstoló (Gergely Anikó, 2000.), 104 híres magyar recept, 99 magyaros étel (Lajos – Hemző, 1996.) Vasi, zalai parasztételek és házi tartósítás (Ábrahám Gézáné, 2003). De hagyományőrző a Mit ettek a Vadnyugat hősei? című füzetecske is (Borsányi – Lorencz, 1988.)

3. Irodalmi szakácskönyvek
Ezeket tényleg inkább csak olvasom, de nagy örömmel, többször is. Az első helyen Magyar Elek áll, bár az ő szakácskönyveit az első csoportba is sorolhatnám, gyakran főzök belőlük. Utána jönnek a többiek: Halász Zoltán, Váncsa István, Brillat-Savarin, Bächer Iván, Mireille Guiliano, Lénárd Sándor stb.

Futottak még:
Főleg az elmúlt évek termései, az összeollózósok, amelyeknek adnak egy új hangzatos címet, vagy az angol tévészakácsok és magyar epigonjaik könyvei. Utóbbiak közös jellemzője: elnagyolt képek, nagy betűk gyengénlátóknak, színkavalkád kisgyermekeknek, nálunk nehezen beszerezhető alapanyagok, furcsa stílusú szövegek gyakran rossz fordításokkal. Ezekkel gyakran találkozom antikváriumokban, úgy látszik mások sem ragaszkodnak annyira hozzájuk. Néha azt hiszem, nekem kellene szemorvoshoz mennem, de lehet hogy inkább ezeknek a könyveknek nem ártana egy beutaló a tipográfiai szakrendelésre. Az az érzésem, hogy a szerkesztők úgy gondolják, aki főz, azt közben folyamatosan szórakoztatni kell, a figyelmét nem szabad lankadni hagyni, mert még képes és elalszik a recept felénél. Csodálom, hogy autósüldözések még nincsenek mellékelve dvd-én, amiket a hűtőszekrény ajtajára szerelt képernyőn követhetnénk feszült figyelemmel – pl. habarás közben.

Azt valaki megfejthetné, hogy miért pont az angolok árasztottak el bennünket? És miért főleg azok, akik úgy gondolják, hogy a yorkshire-pudingon túl már csak Provance és Toscana létezik? Hol rejtőznek más népek szakácsai? Vagy a mi kiadóink csak angolt fordítókkal kötöttek hosszú távú szerződéseket?
Azért van, akit a szívembe zártam közülük, pl. a duci hölgyeket a személyiségük miatt és Gary Rhodes-t, akit sajnos kevesen ismernek nálunk. Az ő filmjei nyugodtságot és hozzáértést sugallnak, a kamerát nem kapkodják, nem lengetik, hogy attól kelljen rettegnem, a leves mindjárt rábillen a gázrózsára vagy epilepsziás rohamot kapok a sok képi effekttől és funkciótlan vágásoktól, ráadásul úgy beszél angolul, hogy azt mások is megértsék. Könyvei hasonlóan kiegyensúlyozottak.

És végezetül hadd mutassam meg legutóbbi antikvárius szerzeményeimet, ezekről majd beszámolok részletesebben is: