2009. április 20., hétfő

A háborús pecsenyéstál – VKF! XXIV.

(Az alábbiakban nem a legkedvesebb, hanem a legérdekesebb konyhai tárgyamat mutatom be.)
Bennünket itt Ká-Európában a történelem viharai sohasem kerülnek el. Így aztán minden nemzedéknek jut egy kis háború, rendszerváltás, mamutkihalás, forradalom, parasztfelkelés, gazdasági válság. A hosszú életűek jutalma az, hogy többmindenbe belekóstolhatnak.
Ezek a viharok aztán nyomot hagynak a konyháinkban és a tálalószekrényeinkben is. Ritka az olyan család, amelyiknek sértetlen az öröklött étkészlete, ahol nem kellett túladni az ezüstön, vagy amelyiknek a rézmozsarát nem nyelte el a hadiipar. Kevés nagymama tud csak túllépni a görcsös takarékoskodáson és a nagypapik máig válogatós unokáik fejéhez vágják hogy: „majd még megennéd!”

A nagyapám Somogy megyei házát sem kerülte el a második világháború, de szerencsére olyan nyomot hagytak maguk után a katonák, ami emberi és vállalható: két pecsenyéstálat. A fehér, vastagfalú Rosenthalokat oroszok zsákmányolták a németektől. A jelzések szerint ezek a hadsereg felszereléséhez tartozhattak. Mert egy tiszt, háború ide vagy oda, megadja a módját a pecsenyeevésnek. Mindannyian tudjuk, hogy ízletesebb az étel elegánsan tálalva, mint csajkából vagy konzervdobozból elfogyasztva. Úgy képzelem, hogy az a félóra, amíg a tálból ettek a katonák – akármelyik hadsereghez is tartoztak - a béke félórája volt. Fricska a háború orrára.
Talán át kellene gondolni a nemzetközi hadijogot és olyan rendelkezést hozni, mely szerint a tárgyalni induló parlamenterek ne fehér zászlót, hanem fehér pecsenyéstálat vigyenek magukkal, finomságokkal megrakva. Ugyan ki emelne fegyvert egy ilyen küldöttre?

Az oroszoknak sietősen kellett továbbállniuk, így a zsákmányt hátrahagyták. Igaz, ezt-azt azért magukkal vittek. Nem tudjuk, mi lett a német és az orosz tisztekkel, hazakerültek-e, vagy itt nyugszanak valamelyik tömegsírban, de a tálak túlélték a háború utóhatásait, később az államvédelmisek látogatásait is. Most kivételesen a vkf-re állítottam az egyiket ismét hadrendbe.

Nagyapám, akinek péküzeme volt, a háború idején szociális alapra helyezte a termelést. A német és az orosz hadseregtől „megspórolt” lisztből sütött a rászorulóknak és a bujkálóknak, megvalósítva ezzel az erkölcsileg megengedett kenyérhamisítás és a javak újraelosztásának eszméjét. Évtizedekkel később is huncutul emlegette, hogy szegény katonák ha még élnek, biztosan nem szívesen emlékeznek azokra a vacak kenyerekre. Ezért választottam olyan pecsenyét, aminek köze van a kenyérhez is.


Miközben óvatosan mosogattam a tálat és rajta azokat a rosszemlékű jelzéseket, amiket a fotón letakartam, eszembe jutottak a belgiumi első világháborús hősi temetők, ahol csodálkozva láttam, hogy a nyugat-európai országok katonasírjai milyen szépen rendben vannak tartva. Ha haza nem is szállították a holttesteket, de legalább tudni lehet hogy ki, hol, mikor esett el és hol nyugszik.
Az én dédapáim egy szegény ország katonái voltak: bevonultak, meghaltak, eltűntek. Nem maradt utánuk sem gondozott temető, sem elegáns pecsenyéstál.


Cipóban sült sertéscsülök

A füstölt csülköt megfőzöm olyan puhára, hogy a benne lévő csontok könnyedén elfordíthatóak és kihúzhatóak legyenek. Hagyom kihűlni.
Kenyértésztát készítek, és a csülköt belecsomagolom, majd hagyom kelni kb. 25 percig. 180 fokos sütőben megsütöm.
Néha a csülköt megkenem mustárral, vagy főtt tojást teszek bele a csontok helyére, de most egyszerűbbre vettem a figurát.

15 megjegyzés:

trinity írta...

Jó kis receptet választottál, de a történet, az nekem kísérteties...
Azért, mert a szülői házunkban is hasonlók történtek....
Még 1920-ban épült ez az egyszerű, 2 szobás ház, ahová előbb a német tisztek kvartélyozták be magukat, majd az oroszok.
Nem ám rövid látogatásra kell gondolni_ évekről volt szó!
Igy a dédikém évekre lekerült az amúgy egész lakályossá avanzsált száraz, meleg és berendezett pincébe, az apu(aki pár éveske volt csak) a szüleivel a fent megmaradt szobát lakta. Az összenyitható másik szobában meg a német, majd orosz katonák...

Szerintem ha ebbe belegondolunk, már nem is olyan súlyos ez a mai válsághelyzet, nem????:))))

Szóval így nőtt fel az én apám...Először németül tanult, majd oroszul:))

Érdekes módon a németek náluk is hagytak egy fehér porcelánt, szintén benne van az a bizonyos jel...
Na meg hagytak egy Frici kutyát, az viszont egy politikasemleges vizsla volt, és végül megtanult magyarul is:))))( Bár ebben az én zsivány dédapámnak állítólag volt némi szerepe: megszerette a kutyát- és valahogy" véletlenül" az itt maradt:)))))

trinity írta...

A lényeg lemaradt: az ilyen történetek miatt is szenzációs ötlet volt a témaválasztásod!!!!Köszi!!!

duende írta...

Tetszett.
Milyen jó emlékezni néha. Ilyenkor van összehasonlítási alapunk és rádöbbenhetünk arra, hogy nem is olyan rossz a sorsunk.
Hogy békében élhetünk, és mindenünk megvan. Ez nagy kincs, valóban, a legnagyobb.

Vesta írta...

Hát igen, ez épp olyan történet, mint amilyet vártam Tőled!

Mellesleg a mi ebédlőnkben is áll egy tálalószekrény, amin az oroszok pucolták a fegyvert!

lúdanyó írta...

Igazi kelet-európai történet! Egyperces történelemlecke.

"saját levében" írta...

És akkor már hadd említsem meg a másik nagyapámat is, aki ezidőtájt a Donnál majd a Kaszpi-tengernél "diétázott", nem volt szüksége étkészletre.
Innen nézve tényleg nincs miért nyavalyognunk.

Hobbiszakács írta...

Jó mélyre nyúltál az emlékeidben :-)

Nekem azt mesélték, hogy a felszabadítók összecsomagolták a kristálypoharainkat, de nem számítottak az összsúlyra :-) Valahogy kirángatták a folyósóra a qrva nehéz ládát és... otthagyták.

Az igazsághoz tartozik, hogy a fosztogatás, a hadisarc hagyománya nem nemzetspecifikus. A katona - legyen az hutu vagy tutsi - "szereti" az emléktárgyakat.

A "22-es csapdája" egyik (amerikai) szereplője - habár lehet, hogy tévedek - egy velencei tükröt cipel végig Itálián, amit aztán a fegyveres összetűzések alatt a testével védelmez.

:-)

Mamma írta...

SL, ehhez nincs mit hozzáfűznöm, nagyon klassz bejegyzés! Mélyen elgondolkodtatott! Milyen igaz, hogy a saját sorsunkon kesergünk, de mások talán sokkal többet éltek át.
Remek!!

Ági, aki főz írta...

Köszönöm a történetet. Mélyre nyúltál, azt hiszem mindenkinek van valahol ilyesmi a családjában. Nekünk a faragott tálalószekrény, aminek az ajtaját betörték egy "házkutatás" alkalmával.

gigi írta...

Hát nekem nem jutott ugyanilyen történet a majdnem ugyanilyen ételhez. :-) Tényleg szép történet!

Cukroskata írta...

Ilyen ez a KÁ-Európa:-) Ha jól belegondolunk, az elmúlt 100 évben, -ami történelmi távlatokat nézve nem is olyan sok- kb. 9 rendszerváltozás volt, és nincs olyan család kis hazánkban, amit valamelyik rendszerben, akár többen is ne üldöztek volna. Hát így.......

Garffyka írta...

SL, megindítóan szép és elgondolkodtató.
Meséltem Papimnak (1914-ben született, mindkét dúlást átélte, háromszoros dédi már), aki itt született, majd Erdélybe vitték a hadsereggel, ott nősült, élt, majd vissza-hazaköltözött, fiastól, menyestől, unokástól. A háború alatt a zsebében tartott térképfecnikre jelölte a csapatok állását ... majdnem kivégezték miatta.
Történeted szomorúan szép, a kenyérben sült csülök pedig izgatóan kacsint az időlátta pecsenyéstálról.

erős ildikó írta...

Szép és micsoda történetet hordozó tál! Az étel pedig egyszerűségében nagyszerű - ahogy Tőled megszoktuk.

"saját levében" írta...

Csak sajnos nem engedtem a csülköt kihűlni, pedig akkor könnyebben vágható.

Névtelen írta...

Czeitzeltől hallottam:" évszázadok alatt a megszállók elvitték a mozdítható kincseket, de itt hagyták cserébe a genetikai kincseiket...."