Ha egy zöldségnek, gyümölcsnek éppen nincs szezonja, akkor inkább ne kísérletezzünk vele. Bár én most éppen kísérletezem, ugyanis szilveszterre vettem dekorációnak egy fürt koktélparadicsomot, amit aztán nem ettek meg a vendégeink. Azóta is napfényes meleg helyen tartom egy papírtálcában és várom hogy megromoljon. De nem romlik meg. Most már az egyik mintha kezdene ráncosodni, talán ha kenegetném valamilyen ránctalanítóval, vissza is nyerné a szilveszteri ragyogását. A többi viszont továbbra is kemény, bomlásnak semmi jelét nem adja. A dobozra hamarosan ráírom: "örökéletű konyhai dekoráció, természetes anyagot nem tartalmaz, kisgyereknek lenyelés veszélye miatt nem adható."
Ha ezen az éghajlaton születtünk, bírjuk ki nyárig a nagy paradicsomdömpingig és forduljunk inkább a most is illatozó, friss üde, hordóskáposzta, fekete retek, cékla stb. felé.
Naponta halljuk a híradókban hogy vagy influenzajárvány van, vagy még nincs de lesz, akinek eddig nem jutott eszébe hogy elkapja, az a héten még bepótolhatja, így a következő héten még nagyobb lesz majd a szenzáció. És mindenképpen oltassuk be magunkat, együnk sok-sok vitaminkapszulát, hogy legalább a gyógyszergyártók ne szenvedjenek.
A nagyapám téli vitaminbombája a tökmagolajos káposztasaláta volt. Egyszerűen gyorsan elkészíthető, látványos és finom. Ha igazán téli hangulatot akarok varázsolni, "hajában" (= héjában) sült krumplival tálalom vacsorára. Kockázatok és mellékhatások nem ismertek. Kérdezze meg gasztronómusát!
Tökmagolajos káposztasaláta
1 kg savanyú (=hordós) káposztát beleöntök egy mély tálba, előtte nem áztatom ki, hadd maradjon benne mindenféle lé, íz. Belekeverek 2-3 evőkanál tökmagolajat, ha nincs ilyenünk otthon, mehet rá olívaolaj is, de ez már nagyon multikultisan hangzik. 2-3 teáskanálnyi őrölt pirospaprikát is dobok rá és 2-3 közepes fej laskára vágott lilahagymát adok hozzá. Alaposan összeforgatom és hagyom, hogy az ízek összeérjenek. Behűtve is finom.
Bejegyzések
1 megjegyzés:
A savanyúkáposztás hordó, vagy talán inkább dézsa, a csengődi mamáéknál a kamrában volt (még a spájzban lehetett volna, de az igazából nem volt), ha jól emlékszem, megvan az már vagy harminckilenc éve is, valami pléhfedőt tettek a tetejére, azon talán vörös kisméretű téglák, amelyek akkor még nagyméretűek voltak. Hosszan készült, nem lehetett sürgetni, én őszintén szólva nem is forszíroztam. Jobban szerettem a hajában főtt krumplit. A sparheltre került fel a fazék, benne a földszínű krumplikkal, a felső szénbedobó nyílások mindig rosszul illeszkedő betétei mellett kivilágított a tűz a fehérre meszelt plafonra: órákig el lehetett nézni az imbolygó árnyalakokat. Egy kisebb lábos is került mellé, szigorúan zsírral, benne beirdalt szalonnacsíkokkal. Szépen visszapöndörödtek a szalonnák, sercegett a zsír, gyöngyözött az édesnemes pirospaprika. Mártogatósnak hívtuk; a korongokra szeletelt főtt krumplit kellett belemártogatni, közvetlenül a kis piros, levert szélű lábasba, a szalonna csak hab volt a tortán, ahogy mondani szokás. Kímélő ételnek épp nem volt nevezhető, de jól be lehetett belőle lakmározni. A krumpli pedig, ha megmaradt, mehetett egy tepsibe, majd a sütőbe a maradék szalonnával, jó volt másnapra ebédre. De nem nagyon maradt meg.
No, ezért is érdemes blogot csinálni.
Megjegyzés küldése