Nyugaton a helyzet

Szegény kis blogom egészen elszomorodott, amikor kockafejét megsimogatva elmondtam neki, hogy nélküle utazom el pár napra, ő meg csak maradjon szépen itthon, legyen el a saját levében és viselkedjen rendesen. Ne engedjen be senkit, a cukrosbácsikat továbbítsa a süteményes oldalakra, a spamrobotokat pedig már a kapuban verje fejbe palacsintasütővel! De az olvasókat fogadja szeretettel, és bízzon abban, hogy hűen be fogok számolni arról, milyen a wurst mostanság Frankfurtban és Észak-Rajna-Vestfáliában és hogy betakarították-e már a kelbimbót a brüsszeli téeszben.

És valóban, amint hazaértem, elmeséltem a blognak, hogy képzelje, Európa tökben fürdik! Tök a levesben, tök a pitében, tök a hal alatt, a lasagne közben, a körforgalom közepén, az iskolák ablakában. A tökön pedig – a frankfurti hobbiszakácsok kedvéért – kis cédula tájékoztat a tök pedigréjéről és egy-egy jó receptről.

A blog hanyatt esett a röhögéstől, mert bevallottam neki, egész úton Belgium felé azt hajtogattam magamban, hogy „kagyló – hal – csoki – kagyló – hal – csoki” mert úgy gondoltam, ez a három legfontosabb dolog arrafelé, amire figyelnem kell. De az esernyő! Az esernyőt azt kifelejtettem.

Azon persze nem aggodalmaskodott – hiszen lapjain már maga is beszámolt arról – hogy minek pakolok be annyi lekvárt meg bort a dobozokba, mert nagyon jól tudja: amióta az EU hatálya alatt vagyunk, szabadon áramoltatom a lekvárjaimat és az üres üvegeket fél Európán keresztül. Visszafelé pedig szintén nem jövök üres dobozzal, mert az áramlás csak akkor jó, ha nem egyirányú.

Odafelé lekvár és bor, visszafelé csokoládé és egyebek

Na de akkor meg csak ámult-bámult, amikor megtudta, hogy Gentben egy jeles étteremben vacsoráztunk, XVIII. századi falak között! Az épület eredetileg a helyi kukoricaminősítő hivatal volt, a tengerről érkezett árut itt vizsgálták be a tisztviselők és határozták meg mennyi vámot érdemes leszedni a kereskedőkről. Vacsora előtt végigjártuk a várost és beszagoltunk egy jellegzetes ivóba is. Itt nem mértek semmi mást csak regionális röviditalokat. A főnök nem okozott csalódást, ugyanúgy nézett ki a pult mögött, mint a homlokzatra festett cégtáblán. Ez számomra maga volt a minőségbiztosítás így megnyugodva hörpintettem fel az elém tett passiógyümölcsös snapszot, rákacsintva az alkoholban úszó fügékre is. A kocsma vendégei kiváló mintául szolgálhatnának egy szociológia felméréshez, de a tüdőgyógyászoknak is lenne miben elmélyedniük, ha megtalálnak bárkit is a sűrű pipa- és szivarfüstben.

Édességszerető házigazdáink végigkóstoltatták velünk a város jellegzetes édességeit, ezekbe igyekeztem csak jelképesen belenyalni, mert fejemben ott kattogott a ”kagyló – hal – csoki” szentháromsága és nálam a sorrend is fontos. De megemeltem kalapomat a rengetegféle praliné, habcsók, mézeskalács és még a málnaszirupból készült rémült arcú fejecske előtt is. Egyébként idegenvezetőink a turisták által ismert belga csokoládémárkákat mélyen megvetik, inkább legyalogolnak a székesegyház melletti kis utcán, bekanyarodnak a második sarkon, és az onnan számított negyedik sikátor feletti harmadik keresztutcában veszik meg a pralinét, mert az kérem szépen még minőség! Az ükapjuk is ott vásárolt világéletében, naná majd a repülőtéren vagy a brüsszeli főtéren dobozoltatott magának holmi beszáradt bonbonokat!
A bloggal közösen üzenjük gasztroblogger kollégáinknak, hogy a macaron-őrület nyugaton is ki van törve rendesen! Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy egyes belga csokigyártók is készítenek színes korongocskákat. Néhányat megkóstolhattam, leszámítva a gyerekfogkrém ízűt, egészen jók voltak.

Vaj, vajból!

Na de mi volt az étteremben? – nyaggatott a blog. Hát az étteremben elhessegettük magunktól a felajánlott aperitifet, mely sör és pezsgő speciális keverékéből állt volna, maradtunk inkább a Kir Royalnál, melyben gigaméretű klónozott szeder úszott. Ezt nem mertem bekapni, nehogy a vacsora végére kinőjön a harmadik fülem is. A vadlazacos üdvözlőfalatkát megpróbálom majd rekonstruálni, ezért erről most nem írok, csak nyelek egyet gyorsan.

Az előétel sajtos-szürkerákos puffancs volt, enyhe csípős beütéssel és sült petrezselyemmel. Főételként kitartottam a hal mellett, segítséget kértem és kaptam, így jellegzetes flamand fogás került a tányéromra, hozzá kerámia stanicliben tálalt sült krumpli, csak hagyományőrzési céllal. És természetesen nem feszegettem a fájó kérdést, hogy ki is találta fel a sült krumplit?…

A többiek hallgattak a jó szóra, mely szerint ne feledjük, vadászidény van, tehát jöhet a fácánmell erdei gombákkal. A desszertek tartották a színvonalat, de számomra nem érdekes, ha többféle édességet halmoznak fel a tányéron egymás mellé, mert nem érzem a fellépő szereplők közötti összefüggést. De azért az alkoholos körtedresszinggel leöntött karamell parfém mellett ácsorgó „gingerbread” fagyigombóc erősen elgondolkodtatott. Ez lenne a megoldás a februárban kerülgetett maradék mézesekre? Ezt majd kipróbáljuk februárban! Benne vagy, blog?

Vacsora közben megtudtam, hogy a helyiek igen nagy értéknek tartják az északi-tengeri halakat, kagylókat, de döbbenten veszik tudomásul újra meg újra, hogy odaát az angolok egyáltalán nem értenek ezek elkészítéséhez. Már Doverben ezzel szembesül az utazó, ahogy kiteszi a lábát a szigetre – jegyezte meg valaki elborzadva. Ah, egy komplett doveri szikla esett le a szívemről, de jó hogy nem utazom innen tovább, hanem itt ülhetek a biztonságot sugalló kukoricaminősítőben, a kontinentális főzőművészet utolsó védőbástyájában! Kértem is gyorsan még egy pohárral abból a könnyű francia merlotból és elégedetten hátra dőltem.

A blog hitetlenkedve hallgatta, hogy megfigyeltem: minél nyugatabbra megyünk, annál nagyobb a családi konyhák alapterülete és annál kevesebbet főznek bennük. Három konyhát vehettem szemügyre Frankfurtban, Gentben és Rotterdamban, s kijelenthetem, ahol kétszer akkor volt a konyha mint az enyém, ott feleannyira, ahol háromszor, ott harmadannyira sem főznek, mint én. Ez lesz az alapja első gasztro phd-dolgozatomnak, amint találok hozzá egy mentort. Na, hagyjam békén a hülyeségeimmel – mondta a blog – és visszamerült a saját levébe.

(Waterlooi bukásom itt olvasható.)