Szabadságot a gasztrobloggereknek!

Hogy is lehettem annyira balga, hogy azt hittem, egy gasztroblogger simán szabadságra mehet? Letészi a klaviatúrát, nyugodjék, aztán néhány csokis keksszel beül az autóba és meg sem áll a festői Svájcig? Ez kérem szépen lehetetlen!
Mert mindjárt útba esnek azok a fránya linziek! Elegendő csak találomra leparkolni pont azon a téren, ahol a bio vásár van és még szinte ki sem teszem megmacskásodott lábaimat a járdára, amikor rögtön a kezembe nyomják a „Kis főzőfüzet tavaszra” valamint a „Kis főzőfüzet nyárra” című könyvecskéket. Nem-nem, kérem, én ide pihenni jöttem meg a kultúrát magamba szippantani, hagyjanak békén ezekkel a főzőizékkel…de várjunk csak, mi ez itt, egy raklett gép? És ez a sajtos stangli…meg ez a sokféle házilekvár…és egek micsoda sonkák….Na kóstoljuk csak meg!

Tavaly ilyenkor Bécsben ittam egy melanzsot (mi mást?) és a cukros tasakocskákról értesültem arról, hogy 2009-ben Linz lesz Európa kulturális fővárosa. Ugye milyen hasznos dolog a kávézás? A pécsiek meg nemrég csukták be kedvenc cukrászdámat a Caflisht! (Most nagyon csúnyán nézek.) Linzről nem meglepő módon mindig a linzertorta jut eszembe. És a Jindrák-féle cukrászda, ahol az érdeklődők befizethetnek egy linzertorta-sütő tanfolyamra. Erről az élményről most le kellett mondanom, de megnéztem a legjelentősebb kiállításokat és ezt a kedves, nagyon emberi várost. Meg a Jindrákot.

www.linzertorte.at

Raclette, de még nem Svájcban

A szabadságra menés Svájcban már sokkal simábban ment, mert azt tapasztaltam, itt kevés stimuláció éri a magyar ember ízlelőbimbóit. Az indiaiakét meg pláne, akik mellettünk ültek egy luzerni étteremben és jelezték a pincérnek, hogy most már hozzon valami fűszert, amit rászórhatnak az ételre! Viszont a kis falusi éttermekben többféle rösztit ajánlanak, az egyikben elő is kaptam a jegyzetfüzetet, hogy kimásoljam az étlapról a kínálatot: sima, tojásos, sonkás, sajtos „überback” módra.

Országimázs

De ne legyek szigorú, hiszen ebben az országban tehettem meg azt a világrengető felfedezést, mely szerint az ementáli sajthoz az Emmen folyó völgyében („tal”-jában) értenek a legjobban. Ahhoz képest, hogy Brüsszelen kívül esnek, elég rendesen pusztulnak a környéken a hagyományos családi gazdaságok. Szomorú pillanat volt, amikor végre megtaláltam az egyik híres sajtműhelyt és bekukucskálva az ablakon akciós mosógépvásárt láttam. A szomszéd néni csak legyintett, hogy ezek már két évvel ezelőtt megszűntek, nem jó az információm. A kert végében álló gyönyörű sajtszárítójukat bevéstem a retinámba, ki tudja, ha legközelebb erre járok, talán már fittnes központtá lesz átalakítva. Jaj, gyorsan el kéne menni Appenzellbe és Gruyèresbe – ötlött fel bennem – mielőtt ott is végleg lenyomja a tejipart az elöltöltősök új generációja!

Tartály és völgy

Az emmentáliak szerencsére legalább skanzeni szinten őrzik a hagyományokat, így a hipermodern affolterni sajtkészítő üzem mellett megnézhettünk egy korabeli bácsit korabeli házában, aki éppen melegítette a tejet egy óriási kondérban. A tejet tehenekből nyerik (!) – ők egész nap dús füvet legelnek. Kezelés nélkül 32º-ra melegítik a nyers tejet, folyamatos kevergetés mellett.

Modern bácsi

Korabeli bácsi

A kis műhelyben megmutatták a már préselés alatt fekvő sajtokat. A bácsi egy füst alatt kiakasztott néhány kolbászt is a gerendára, hogy legyen mit harapni a sajt mellé.

Korabeli műhely

Formázva, szorítva, préselve

A szakirodalmat előpattintva 2,5 éves sajtot kértem a kóstolásnál és valóban jól tanultam meg a leckét, mert tényleg az volt a legfinomabb, bár a hároméves enyhén megingatott. A legfiatalabb négy hónapos volt, de azt liliomtiprás lett volna bekapni.
Hogy mennyit értek még a sajtok az autó csomagtartójában, azt még az is tudni fogja, aki majd tőlünk vesz használt autót!

Füstölés a ballanbergi skanzenben

Fejés után a Rigi hegyen, Tell Vilmos vadászterületén

Szárító, tároló, érlelő - sajtoknak

Ezt hozta a nyár…

Kosztolányit kifordítva: ezt hozta a nyár, édesbélű sárgabarackot, rubintpiros ribizlit. A barackot valójában egy kedves ismerős hozta, akinek addig duruzsoltam a fülébe, hogy szerezzen nekem a falujában igazi érett barackot lekvárnak, mígnem átment nyári mikulásba. Ugyanis egyik nap, amikor felkeltem, ott volt két láda gyümölcs a teraszon. A teraszról pedig ráláttam a rokonok csinos ribizlibokraira, amik csak arra vártak, hogy végre valahára valaki leszüretelje őket, mert már igen nehéz volt tartani az idén különösen édes bogyókat.
Így történt, hogy egy nap alatt kétféle sütit sütöttem. Csak az a baj, hogy fejből, nem receptből. Olvasóim kedvéért megpróbálom rekonstruálni az eseményeket és rögtön nevet is adok a süteményeknek.


Sárgabarackos lepény

A tészta nagyjából ez volt, de most tettem bele egy tojás sárgáját is. A tepsit kivajaztam és belefektettem a kb. 8 mm-re kinyújtott tésztát. A félbevágott barackokat arccal lefelé ráfektettem a tésztára és megszórtam cukorral. 180º-os sütőben megsütöttem. Igyekeztem úgy vágni, hogy vagy csak egy, vagy kettő barack kerüljön egy-egy szelet sütire.

Ribizlis szelet

Négy tojásból készítettem egy piskótalapot. Lehúztam róla a sütőpapírt és hűlni hagytam egy nagy rácson, majd deszkára tettem. 25 dkg mascarponeból és kb. 3 dl tejszínből, meg némi porcukorból, továbbá egy löttyintés citromlikőrből krémet kevertem. Zselatint adtam hozzá, óvatosan belekevertem a ribizliket és hűtőbe tettem, majd ahogy ezt korábban leegyeztettük a kollégákkal, folyamatosan imádkoztam a Zselatinok Istenéhez. Meghallgattattam! Néhány óra múlva a krémet rásimítottam a piskótalapra és újabb néhány óra múlva felszeleteltem.

Télen ezt a két fotót fogom nézegetni, az már biztos!

Grillezett töltött kudarc

Egy hobbiszakács élete sem csupa selymes sodó és könnyed eperfelfújt! És csak akkor lehet hiteles krónikás, ha őszintén beszámol a kudarcokról is. Arról a végtelen szomorúságról, amit akkor érez, amikor előveszi a tintahalat és elmélázva kicsit megpiszkálja a csomagolását. Már akkor tudja, hogy minden hiába.

Könnyezve vágja fel a hagymát amit olívaolajon megfuttat, elszoruló szívvel rádobja a tintahalak összevágott karocskáit, néha egy-egy ajókát is dob mellé. Hátha ez segít! Hátha most lesz az áttörés! Közben totál reménytelenül rizst párol és a végén összekeveri a halas cuccal, beleszór némi vágott petrezselymet is. Mintha a halak is éreznék hogy minden hiába, ki- kicsusszannak kezei közül, amikor tölti őket. Rakoncátlanságuknak a hústű vagy a fogpiszkáló vet csak végett. Sebészi pontossággal ferdén beirdalja testüket, óvatosan, nehogy végleges sebet ejtsen rajtuk. „Valóban bizarr látvány” – mélázik el a blogger, ahogy a tálba fekteti a csomagocskákat és olívaolajat locsol rájuk. „Lehet hogy mégis nekik van igazuk?”

Aztán eljön a nagy nap. Érkeznek a vendégek, izzik a szén, fogy a bor. A sütés vége felé oson a grillsütőhöz a szerencsétlen, kezében a tintahalas tállal, de mindig van aki észreveszi és undorodva megkérdezi: „Te jó ég! Mi ez? Csak nem akarod megsütni???”

Gombóccal a torokban kuporog a hobbiszakács a rács sarkánál, oda teszegeti fel a kreálmányát. Külön tányérra rakja, hogy ne feszítse tovább a húrt. Kirekesztve, leszegett fejjel ül asztalhoz. De egy gasztroblogger nem tud meghúzódni önmaga árnyékában. Mindig elköveti ugyanazt a hibát: kiszúrja a társaság legliberálisabb ínyencét, mellé lopakodik és halkan megkérdezi: „Megkóstolod?”

Persze hogy megkóstolja! Ne legye a neve liberális ínyenc, ha ezt a próbát ki nem állja! Fogást keres az állaton, csúszkál az ide-oda tányérján az elegáns grillkolbászok között, aztán belevág. Néha szemébe fröcsköl a lé, máskor csak kifordul az egész töltelék. Bekapja, forgatja a szájában. Nem szól semmit. Esetleg annyit, hogy "érdekes". De többet köszöni szépen, most nem kér.

A gasztrokrónikás megalázottan elnéz a hátszín, a grillezett pisztráng és a húspogácsa fölött és tudomásul veszi, hogy megint egész héten egyedül eheti a töltött tintahalait, hidegen, melegen, tízórai, vacsorára. Becsületből, büszkeségből, csakazértisből.
De közben arról álmodozik, hogy egyszer talán jön valaki, aki odakuporodik mellé a tűzhöz, csillogó szemekkel lesi a tintahaltölcsérek pirulását, aztán még forrón lekap egyet a rácsról, beleharap és átszellemülten felkiált: „Ajóka is van benne? Zseniális!”

Kis éji közgyűlés

Egyesek csak siránkoznak, hogy sajnos nincsenek már manapság összetartó közösségek, az emberi kapcsolatok elértéktelenedtek, rohanó világban élünk – és még sorolhatnám a sztereotípiákat. A siránkozók száma kb. az emberiség 99,9%-át teszik ki. De ott van a maradék 0,1%. Ők nyitott szemmel és szívvel járnak a világban, energiájukból pedig másoknak is juttatnak. Nem régen számoltam be az Arnolfini csoportról, most egy magánzóról írnék.

Ő már azzal elkápráztatott, hogy egyszer csak hátat fordított addigi életének, diplomáját naftalinba tette és megtanult egy kétkezi szakmát, majd műhelyt nyitott. Ugye mennyien álmodoznak erről, de meglépni szinte senki sem meri?
Munkája mellett szakít időt a Föld nevű bolygó felvirágoztatására is. Legutóbbi akciója során szomszédait meggyőzte arról, hogy a budai lakóházuk belső udvara tökéletes színhelye lehet kis koncertek megtartásának. Már csak egy kis közönségszervezés és jönnek is szép számmal a barátok, ismerősök. Persze az eszem-iszom itt sem maradhat el, elvégre magyarok vagyunk! Hát nem kellemesebb egy ilyen összejövetel, mint egy kiabálós társasházi közgyűlés?

Hétfőn a Discantus énekegyüttest hallgattuk – szájtátva. A reneszánsz zene amúgy is magában hordozza az életigenlést, innen már csak egy lépés volt, hogy az egybegyűltek az ételeket is élvezzék. Jómagam sajnos nem tudtam süteményt sütni, mert összesen 30 szabad percem volt a koncert előtt. Sajt tallérokat sütöttem, vagyis inkább olvasztottam.

Sült sajttallérok

Vettem fél kg kemény sajtot és lereszeltem. Ilyen mennyiségnél érdemes a robotgépünket megdolgoztatni, ne bajlódjunk a kézi megoldással! Közben bekapcsoltam a sütőt 200º-osra. Sütőlemezekre sütőpapírt tettem, és a sajtból kb. 6cm-es átmérőjű kupacokat raktam rájuk. A kupacok között maradt legalább 3 cm. Tetejükre őrölt köményt vagy őrölt chilit szórtam. Néhány perc alatt megolvadtak, szétterültek, megsültek.
Amikor kihűltek és kicsit visszakeményedtek, akkor kellene őket leszedegetni, de erre most sajnos nem volt időm, gyorsan beleszórtam őket egy dobozba és futás a helyszínre.
Hiba volt, hogy nem írtam rá a közönségnek, melyik a csípős, ez meglepett egyeseket. Valaki finom kenyeret sütött, amire pont jól jött egy-egy sajtlapocska, de ezek önmagukban mint rágcsálnivalók is működnek. Így a borok is simábban megtalálták helyüket.

Lakodalmas emlékek

Kisvirág kérése volt, hogy számoljunk be az általunk ismert, megélt, megevett lakodalmi menükről. Örülök a felkérésnek, mert ez itt maga a velünk élő néprajztudomány!

De előbb egy kis színes bevezető:

Sok évvel ezelőtt egy meleg nyári napon barátnőm esküvőjére vonatoztam az ország egyik végéből a másikba. Amikor végre megérkeztem, gyorsan bemutattak a toporgó vendégeknek.
A büféasztal tele volt finomságokkal, de én mint tikkadt utazó csak ittam. Az örömanya odaszólt nekem:
– Egyél valamit, mert sokára jön még az ünnepi vacsora, egyébként az meg úgyis csak a halászléből és túrós csuszából fog állni!
Ezer turbékoló galambpárnál is boldogabbnak éreztem magam, hiszen a halászlé a legjobb barátom! Örömömben ott a hallgatóság előtt így fakadtam ki:
– De jóóóó! Ez fantasztikus ötlet! Végre nem az az unalmas Újházy tyúkhúslves, rántott hús, töltött csirke, vagdalt, vegyes köret stb. lesz az asztalon! Le a kalappal előttetek!
Annyira lelkendeztem, hogy észre sem vettem, miért nézi valamennyi vendég olyan elmélyülten a szőnyeg mintáit. Közben a barátnőm odasomfordált mellém és a fülembe súgta:
– A halászlé csak vicc volt, az ünnepi menü pontosan ugyanaz lesz, amit az imént felsoroltál...
– Ööööö, az meg még jobb! – folytattam – az Újházyt is nagyon szeretem és tényleg jó ha többféle húst kínálnak...– ekkor már többen a második fordulón is túl voltak a szőnyegszemlélésben, mások inkább kimentek a szobából. Szerencsére a barátnőm családja mindig is híres volt humorérzékéről, így nem zavartak vissza a vasútállomásra.

Néhány évvel később a saját esküvői vacsorámat szerveztem, mikor a helyes kis balatoni étterem tulajdonosa ezt vetette fel:
– Ha már amúgy is itt vagyunk a víztől 50 m-re, mi lenne ha halas vacsorát adnánk? Lenne halászlé, fogas stb.
Ekkor zokogva borultam Zoli bácsi nyakába, hogy jaj, szívemből beszél, de értse meg én már olyan szinten lejárattam magam e tárgyban, hogy nem tehetem meg! De legalább Újházy és unalmas húsok ne legyenek, ez az egy elégtétel hadd legyen meg nekem. És meg is lett! Nem is voltak!

Őrség

Kedves emlékeim az őrségi kétnapos lakodalmak. Olyankor mindig korábban odamentem a helyszínre, kértem egy biciklit és áttekertem arra a szerre, ahol a művelődési ház (kultúr) van, hogy lássam az előkészületeket. Senki nem járt a faluból logisztika-szakra, de mégis maguktól mentek az események. Az asszonyok hozták a nyersanyagot és az eszközöket, a férfiak berendezték a helyiséget, és többször ittak a fiatalok egészségére – az asszonyok nevében is. Gyönyörű sárga tyúkok (nem csirkék!!!!) fortyogtak az üstökben, az összetolt asztalokon fehér damaszton fejkendős nénik nyújtották a rétest. Lazán, kézfejjel, közben oda sem néztek csak egymás arcát figyelték, nevettek, pletykálkodtak. Időnként valaki az asztal egyik oldalán megrántotta a tésztát, mint egy lepedőt, és a hullámok lazán végigfutottak a rétesen. Lyuk, szakadás sehol. Pedig "a mai lisztek már nem olyanok, mint a régi jó nullás lisztek voltak!" A rétes: tökös-mákos, túrós, káposztás stb. tetejére tejfölt locsoltak sütés előtt.

Aki nem volt a meghívottak között, az is odamehetett este a lakodalomba "lesőbe" és nem távozott üres kézzel, gyomorral. Arra emlékszem még, hogy a nyár dacára, reggelire mindig kocsonya volt az ébredő vendégeknek. Az Őrségben hallottam azt a degradáló kifejezést a városi éttermekben tartott lakodalmakra, hogy az csak "ridikülös lakodalom". (Ezt megfelelő arcjátékkal és kézlegyintéssel kell kísérni.)

Zala megyei lagziban a cukros perecre emlékszem, ami az aprósüteményes tálak közepén díszelgett és a távozó vendégeknek adták, de ezt már a gasztrobloggerekkel kiveséztük. Egy hévízi étteremben tartott lakodalom emlékén pedig máig vigyorgok, mert zalai hagyomány alapján a leves után szolgálták fel a rétest, amire a tudatlan vendégek ráugrottak, mert azt hitték ez már a menüsor vége. De ráfaragtak, mert ez csak kitérő volt, az igazi finomságok csak ez után jöttek. Igaz, nekem meg rétes nem maradt, a falánkok miatt. (ezt a szokást Duende is leírta kommentben itt:)

A meggy megy!

Minden idők legfinomabb meggylekvárját sikerült előállítanom! Ez nem az én dicsőségem, hanem azé a meggyfáé, ami a Balaton-felvidéken él és finom gyümölcsöt terem! A szemek sötétek, édesek, zamatosak, cukrot nem is kívánnak. Soha nem csellengtek éretlen fejjel a nagybani piacon, hanem védett módon a fáról egyenesen a konyhámba utaztak. Ha Janus Pannonius megkóstolhatná a lekváromat, verset írna a dunántúli meggyfácskáról!

Az érett gyümölcs nagy áldozatokat kíván, minél hamarabb fel kell dolgozni. Márpedig egy kimerítő nap után nagy akaraterő kell este kilenckor nekiállni két láda meggynek. Másnap több kollégám is feketére festett ujjakkal jött dolgozni, éreztem én, hogy az egész ország meggyet magozott a hétvégén!

Színesíthetjük az unalmas magozást málnalekvár-főzéssel is, elég csak rápillantani 22.30-kor a málnás dobozra és meggyes tenyerünkkel az addig tiszta homlokunkra csapni: „Úristen! Ez sem bírja ki holnapig!” Ha szerencsénk van, közben még enni kérnek a gyerekek, a macskák és más éhenkórász népek - lehetőleg nehezen előállítható, morzsával járó ételeket - továbbá lerendezhetünk egy hosszú telefonhívást a két éve nem hallott rokonnal és ilyenkor érdemes előkészíteni a másnapi meggyes sütihez szükséges kimagozott meggyet is. Ha közben véletlenül azt éneklik a rádióban, hogy „a hard day’s night” – ne kapjuk fel a vizet, örüljünk hogy a Sorsnak is van humorérzéke és tekerjünk át a Bartók rádióra.

Ilyen keserű élete lenne egy magozó blogolónak? Á dehogy! Ha van egy kis esze, önhibájából eredően ittas és bódult állapotba helyezheti magát. Ennek módja a következő: a magozott meggyet öntsük le barnarummal és hagyjuk állni egy éjszakán át. Másnap szűrjük le a nedűt, öntsük csinos pohárba, helyezkedjünk el kényelmesen a teraszon és igyunk! A világ legjobb koktélkavarója sem tudna ennél finomabb itallal elkápráztatni minket. És ahogy a legnagyobbak mondják: ez vérré válik!


Meggyes rácsos lepény

50 dkg lisztből, kb. 1 dl cukros tejben megfutatott 2 dkg élesztőből, 10-15 dkg cukorból, 25 dkg vajból és 2 ek. tejfölből tésztát készítettem. Mehet bele egy tojás is, de szerintem anélkül is összeáll. Kb. 1 órán át kelesztettem.

A tészta 2/3-át kinyújtottam és belefektettem egy 30x35 cm-es sütőpapíros tepsibe, villával megszurkáltam. Megszórtam zsemlemorzsával, 2-3 marék durvára darált dióval és befedtem sok magozott, lecsöpögtetett meggyel. A meggyet megszórtam fahéjas cukorral és ismét dióval. Ilyenkor a dió még beférkőzik a közökbe.

A tészta 1/3-ából rudakat sodortam és berácsoztam a tetejét. Vékonyra érdemes nyújtani a rudakat, mert megkel a tészta. Kb. 30 percnyi kelesztés után megkentem felvert tojással és 175º-ra előmelegített sütőben megsütöttem.

Csehek nem sert vedelnek?

Ezt lesd meg!

A jó palócleves

Mire gondol a gasztroblogger, ha Újlipótvároson keresztülvágtatva egyszer csak megpillantja az utca másik oldalán Bächer Ivánt? Elsősorban sok kedves olvasmányélményére. Nem, nem, elsősorban arra, hogy "jééé, ez meg a Bächer Iván!" Másodsorban pedig arra, hogy főzni kéne valamit. Valami tartalmasat. Olyan legenda-ízűt. Pestieset. Amiben van történet. Meg élet és irodalom. Legyen ez a palócleves!

Hazafelé beugrottam a húsboltba, ahol két virgonc hentest találtam a pult mögött. Fogalmam sincs mi érte őket, de a 18-as karikát ki lehetett volna tenni a homlokukra. Gyönyörű marhalábszárat választottam, amit egyikük a tenyerére fektetve felemelt és megjegyezte:
- Csodálatos! Nekem az a kedvencem!
- Nekem is! - tettem hozzá.
- Nekem meg Angelina Jolie! - mondta a másik vigyorogva.
- Hát belőle csak csontlevest főzhetne! - fűztem hozzá nagy szakértelemmel.

Számomra a magyar konyha legkedvesebb teremtményei a levesek. Ha külföldön vagyok, a honvágy az ízlelőbimbóimat kezdi ki először. Egyszer csak elkezdenek vágyakozni egy kanál húsleves, halászlé vagy gulyás után. A palócleves pedig különösen kiemelkedik a kedvencek közül. Származási helye nem a Palócföld, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen a „Brassói aprópecsenye” vagy a „Székelykáposzta” sem rendelkezett vízummal, nem volt rá szükségük, hiszen valamennyien a pesti flaszteren születtek. Az István Főherceg Szálloda öreg Gundelje alkotta ezt a receptet Mikszáth Kálmán tiszteletére. A leves eredetileg ürühúsból készült.

Palócleves

60 dkg lábszárból pörkölt készült a hagyományos módon. Zsírral, természetesen. Volt egy olajos korszakom, de ezt annyira szégyellem, hogy már töröltem az életrajzomból. Felöntöttem vízzel és beletettem a felvágott zöldbabot, kicsi fokhagymát, 3 babérlevelet, őrölt köményt, sót. Amikor már majdnem teljesen puha lett a zöldbab, hozzákevertem a kockára vágott krumplit és azt is megfőztem.
Végül tejfölös habarással sűrítettem és friss (= fagyasztott) kaprot szórtam bele. Citrommal ízesítettem még tálalás előtt.

Tűzzel, vassal

Mire jó egy gasztroblog? Például hogy a barátok innen értesüljenek arról: zománcos bográcsom van, amiben fakanállal kergetem a pörkölt alkatrészeit. Madarat tolláról, embert bográcsáról - vallják a cimborák és eltűnődtek azon, hogy megszakítsák-e velem végleg a kapcsolatot vagy kistafírozzanak? Szerencsére utóbbi mellett döntöttek, beszereztek nekem egy vasbográcsot és most kapaszkodjon aki szédül: csináltattak hozzá egy fémkanalat is! Olyat, amivel a pusztai emberek főznek! Bonuszként kaptam egy-egy zsák házi tarhonyát és tésztát, valamint paprikát. Új fejezet indulhat gasztro egyedfejlődésemben: úton a tökéletes slambuc és pásztortarhonya előállítása felé.

De előbb megyek, bevetem magam a szakácskönyveim közé és kikutatom a "vasbogrács kiégetése első használat előtt" című tudományos kérdést. Mert eddig ahány emberrel beszéltem annyiféle megoldást javasoltak. Jóbarátok leszünk ezzel az edénnyel, már látom. Sok időt fogunk együtt tölteni, főleg mosogatás közben. A mosogatáshoz, úgy tudom, be kell szereznem egy kis homokot is meg tiszta mangalica zsírt. És úgy meg fogok izmosodni, hogy simán nyerem majd a helyi fekvenyomó bajnokságot.

Most már megnyugodtak a barátok. Nem olvassák többé a blogomat. Azt hiszik, minden rendben van velem. Úgyhogy csendben bevallhatom: van még egy bográcsom. Azt is ajándékba kaptam. A pincében rejtegetem. Még sohasem használtam. Rozsdamentes acél. Szendvicstalpas. Fedős. Direkt marketingben értékesített. Nem ég le benne semmi. Sőt, fele annyi idő alatt megfő benne az étel. Egy híres edénygyártó cég műve. Nagy Z betű van rajta.
Én kérek elnézést az egész nemzettől...

előzmények: Pásztorételek és előítéletek

VKF! XXV. - Liptói burgonya

A Cukroskata által kiírt 25. Vigyázz! Kész! Főzz! verseny témája a krumpli lett. Cseles gondolat ez így újkrumpli idején! Néhány napja véletlenül találtam egy általam nem ismert receptet Láng György "Klasszikus magyar konyha" című könyvében (Bp.: Corvina, 1992.). A könyvet pedig néhány hete találtam egy antikváriumban. Az étel neve: Liptói burgonya. Egyszerű egytálételnek tűnik, de köretnek is kiváló. Az elfogyasztása után néhány órával pedig már abban is biztos vagyok, hogy sörkorcsolyának is elsőrangú...

És remek lehetőség ez a felbosszantásomra is, hiszen manapság rendes juhtúrót találni a boltokban komoly kihívás. Nem tudom az amerikai olvasók - mert hogy a könyv eredetileg ott jelent meg 1971-ben - hogyan boldogulnak a juhtúró vadászattal és mit mondanak amikor megkóstolják ezt az ételt? Gyanítom, hogy azt amit a mi kitántorgott rokonunk szokott:
"Hú, gyerekek! Ez egy kicsit rich lett!"

Liptói burgonya

A sütőt 180 fokra befűtöttem. 1,25 kg krumplit héjában megfőztem, megpucoltam és karikára vágtam. 35 dkg juhtúrót 15 dkg olvasztott vajjal és egy marék összevágott kaporral összekevertem. 3 szelet füstölt szalonnát kockára vágtam és kiolvasztottam a zsírját. A krumplit óvatosan összeforgattam a túróval. Azt írja a recept, hogy csak a szalonnát keverjük majd az ételbe, bár a vajat lehet helyettesíteni zsírral is. Ebből arra következtettem, hogy eredetileg szó sem volt vajról, csak az amerikaiak kedvéért vajazunk. Úgyhogy én a vaj mellett a kisült szalonnazsírral is meglocsolgattam a masszát.

Egy tortaformát kivajaztam és kiöblögettem zsemlemorzsával. Ebbe öntöttem bele a keveréket, elsimítottam hogy ne legyenek rések benne. A tetejét is megszórtam zsemlemorzsával, bár ezt nem írták, de én a rakott krumplit is így szoktam, egy kedves idős néni tanításának hatására.
A sütőben kb. 40-45 percig sütöttem. Tortaszeletként vágtam fel.

Bohumil sörsátrában

Előre megadott művészeti koncepció alapján sütni és művészeket jóllakatni - ez volt a feladatom szombaton.
Gasztronómia = Művészet
Művész = is csak éhes ember

– sok minden más mellett ezt is hirdeti az Arnolfini Archívum. Az évente megrendezett Arnolfini Fesztiválok mindig más-más téma köré szerveződnek, az idei a "Mozira" volt hangolva. Mivel ez lett a 11. kerti feszt, 11-féle sörkorcsolyából kellett kiállítanom 11-11 darabot, mindezt Bohumil sörsátrában (Menzel: Sörgyári capriccio). A kert másik végében ellenpontként Majmunka teaháza (Huszárik: Szindbád) várta a látogatókat, a muffinban rejlő művészeti lehetőségeket felvillantva.

Bohumil, személyesen

Amikor 11 nappal a rendezvény előtt megjött e-mailben a megvalósítandó koncepció, a széket magam alól kirúgva sprintelem le az utcára, hogy visszavegyem az előző este a lomtalanításba kitett csehszlovák korcsolyáinkat. Az ezekbe "töltött" sör csak az igazán autentikus sörkorcsolya!

Pepin bácsi kedvence.

Elzarándokoltam az orosz élelmiszerboltba, hogy friss sprotnit vegyek, szerintem erre is lehet inni rendesen. Az idő múlása, mint fontos művészeti elem is tükröződött a halas tálcán.

Tómelléki Metud bácsi harapnivalója

A krumplis pogácsa ajókás körözöttel töltve nagy siker volt. Ínyesmestertől tanultam, hogy az igazi körözöttben van hal és sör is!

Boda Cervinka fodrászmester favoritja

Buday Péter szakács könyvéből vettem a juhtúrós csavart stanglit, de a hajdúsági juhtúró annyira íztelen volt, hogy márványsajttal kellett megdobnom a tölteléket. Valósággal itta a sört!

Francin serfőzdei gondnok liblingje

A sajtos rudak már megjelentek itt.

Gruntorád doktor gyengéje

A pereceket - vessen meg aki akar - nem én sütöttem. Kunsági sörperec, egyenesen a zacskóból. A perec átkötő elem volt a mozi témához is. Sőt, pattogatott kukoricát is ehettünk, külön erre az eseményre készült stanicliből!

Giorgi kéményseprőmester megunhatatlan ráadása

Bernádek kovácsmester úr félfogra-valója

Leveles tésztába csavart sajt és fűszeres darált hús.

Herczog úr, a divatcikk-kereskedő húsos költeménye

Fokhagymás kenyérrudacskák. Hús nélkül, egy szegény böllérnek, de legalább a fokhagyma benne van.

Myclík úr, a böllér böjti falatkája

Sonkás párnák. A maradék húsvéti sonkát ledaráltam összekevertem mustárral és hagymával, meg néhány dologgal, amit a fűszeres fiókban találtam. Ezt töltöttem a leveles tésztába. Kicsit cápafejűre sikeredett, de ez senkit nem zavart. Hamm, bekaptuk!

Maryska serfőzőné asszony óhajtása

Szintén az orosz boltban vettem ezt a hihetetlenül izgalmas ikra ízű kétszersültet...lehet hogy többet nem adok pénzt ilyesmiért...

Martin kocsis hajnali ébresztője

Művészet ide vagy oda, arra azért vigyáztam hogy a kiállítás befejeztével nagyon sokszor 11 darab süti kerüljön elő a csomagomból, mert sokszor 11 éhes száj tátogott folyamatosan a sátor előtt.

Más művészeti ágak is megmutatkoztak, voltak ott 111 másodperces amatőr filmek, 11 képből álló kiállítások, 11 művész gondolatai fotókon, megjelent egy 11 dalból álló lemez valamint 1, 11 és 111-es címletű pénzekkel kellett fizetni a belépőt a mail art kiállításra.
Természetesen a rendezvény 11 után 11 perccel kezdődött és csak éjjel 11 után 11 percig illet maradni. Mi sem kettesben mentünk oda, erre nagyon vigyáztunk, hanem csak 1+1-esben.

Majmunka teaháza

Az eper evolúciója

Nyelvész kertész legyen a talpán, aki neki mer vágni annak a bognak, hogy mit is nevezünk tulajdonképpen epernek, szamócának, földi epernek, fekete- vagy fehér epernek. Támogatom, hogy minden tájegység dédelgesse a maga elnevezését, ettől (is) szép az anyanyelvünk. De hogy a pesti piaci árusok mi mindenre képesek e téren is! Nekik köszönhető, hogy a szamóca mára már teljesen elvesztette identitását. Egyszerűen betelt nála a szörpös pohár.

Az egész azzal kezdődött, amikor a konzervgyárak a piros ételfestékbe kevertek egy kis eperzamatot, és ráírták az üvegre hogy „erdei szamócaszörp”. De legalább a címkén apró, erdei gyümölcsök voltak ábrázolva, háttérben elégedett macipofával. Ma a pesti piacokon a kofák szétválogatják a nagyszemű és a kisszemű epreket, és a kicsire ráírják hogy szamóca. Annyi eszük persze nincs, hogy akkor legalább tízszeres áron adják, hiszen az illatos, édes erdei szamóca kb. ennyivel több élvezetet ad, mint egy sima eper.

Akkor már legyen minden eper szamóca, kertészettudományilag ez állítólag rendben van, a vadon termő pedig legyen erdei szamóca. De hogy méret szerint legyenek megkülönböztetve, azt sugalmazva ezzel, hogy két különböző növényről van szó, ez már zavaros.

Idén pedig megjelent egy új növényfajta: a "Nem önkiszolgáló eper." Korábban az eprek sokkal talpraesettebbek voltak, fogták a tálcát vagy a kerekes kocsit és ügyesen kiszolgálták magukat. De ez az újfajta igencsak életképtelen teremtmény. Olyan, mint a tojóketrecbe zárt ipari tyúk. Magatehetetlenül hever a ládákban, nincs mellette zacskó, sem lekerekített lapátka, csak a felirat mely szerint ő NÖE! eper. Idegen kéz érintésétől megborzong, apró magjai erre libabőrösen kifelé fordulnak. Erkölcsös teremtmény ő, inkább még kívánatos korában megrohad, mintsem eladja magát.

Megkóstoltam volna, de nem ért rá az árus kiszolgálni, annyira rágyógyult fejére a mobiltelefonja. Hiába ragasztottam ki gyorsan magamra, hogy "Nem önkiszolgáló vásárló". Még egy darabig nézegettük egymást az eperrel, aztán eloldalogtam a portál mellől. Egyedül, segítség nélkül!

Túrós epres kosárkák

Hagyományos linzer tésztából kis kosárkákat sütöttem, sütőbabbal, hogy a belső térfogata biztosítva legyen.

50 dkg tehéntúrót átnyomtam krumplinyomón, hozzákevertem 25 dkg mascarponét, kb. 1,5 dl tejszínt, cukrot, egy citrom reszelt héját és 1 kupica citromos Cointreaut. (Ez az ital szerintem másra nem is nagyon jó, a továbbiakban maradok a klasszikus narancsos változatnál.) Az így kapott krémet lehűtöttem.

A házban fellelhető gyerekeket megkértem, hogy állítsák össze a sütit: a kosárkákba krémet kanalaztak, arra epret tettek. A hosszúkás csónak-formába pedig tavalyi fagyasztott szedret.

Vigyázat, ha túl korán töltjük meg, átázhat a tészta, ha későn, akkor meg nagyon kemény lesz és nem simul össze a krémmel! Talán ezért is jobb 1-2 nappal korábban megsütni a kosárkákat.