Sziget magyaros módra

Lakodalmas kalácskák

Végre akadt egy kreatív köztisztviselő valamelyik minisztériumban, aki addig rágta a ceruzáját mígnem kitalálta, hogy idén a Sziget Fesztiválon fordítsuk az ország arcát a külföldi vendégek felé. Nosza, létrehoztak egy Hungarikum Falut, amolyan egyszer használatos papírskanzent, tájház-homlokzatokkal, pletykapaddal, métapályával, patkódobálóval, napraforgóval, muskátlival. Továbbá öt darab komplett lakodalmas menettel, amelyek tánccal és zenével vonultak végig a Szigeten, más-más tájegység szokásait bemutatva. Sokadalom és vigadalom forrt egybe a multikulti fesztivállal.

Öt napon át sültek a lakodalmas kalácsok, mézesek, a közelükbe pedig magyar és erdélyi ízeket kínáló közétkeztetők települtek, akik a körülményekhez képest igazán kitettek magukért – magunkért. Ha 50 ezer külföldi otthon csak 10-10 embernek meséli el, hogy milyen finom volt a kakashere pörkölt, a paprikáskrumpli, a szilvalekváros prósza, a sertésragu jóasszony módra, az akkor összesen annyi mint…

KonyhaSziget

Tíz év múlva egy jólfésült öltönyös londoni fiatalember talán azért hozza majd éppen Magyarországra befektetéseit, mert itt olyan jót bulizott a Placebora és Korda Györgyre, esténként pedig isteni csülkös pacalt evett meggyes rétessel! Ugyanekkor esetleg felmerül egy moszkvai üzletasszonyban, hogy azt a szatmárcsekei szilvalekvárt, ami hatalmas kondérban ott rotyogott a Szigeten 2009 nyarán, vagy az óföldeáki tarhonyát – nagy mennyiségben talán érdemes lenne behozni Oroszországba. Akár még az is előfordulhat, hogy magyar fiatalok fogják a sátorfájukat és még szeptember előtt ellátogatnak valamelyik tájegységünkre, ahol talán még soha nem jártak, de újra érezni akarják annak a bizonyos lakodalmas kalácsnak az ízét.

Budapest 2009. augusztus

Csuklóból, könnyedén, messziről

Szigetmenza

Frederick Németországból - kényelmes önellátásra rendezkedett be

Továbbiak:

Zenefeszt egy nedvvel elrekesztett helyen
Dibbuk a Szigetről más szemmel

A hal neve:

A magyar közétkeztetésben a halnak nincs neve. Egyszerűen csak hal és kész. Esetleg "tengeri hal" vagy "sütőhal" gyakran "sütő hal". Sokcsillagos menzákon "tonhal" – ez az a fehér húsú, íztelen, szálkátlan egyed. Sajnos étteremben is olvashatjuk az étlapon, hogy „tengeri halfilé”. A halfilének nem hogy neve, de feje meg farka sem volt soha. Már az öreganyja is filé volt a szerencsétlennek! A sütő hal láttán kacagnom kell, mert farkukon billegő, mellúszójukra konyhai kötényt húzó sürgő-forgó halacskákat vizionálok, ahogy piciny vas serpenyőikkel hevesen sütnek odalent a mélyben.
Egy tengeri kikötőt is látok, ahol a révkalauz odakiált a hazatérő halászoknak:
- Hahó, fiúk! Mit fogtatok?
Amazok pedig vissza:
- Halat!

A magyar közétkeztetésben nem csak a halnév, hanem maga a hal is hiánycikk. Ha mégis felüti fejét, az rántott hal vagy hal "párizsi bundában". Utóbbi az Orly-módnak a kevésbé repülőtéri változata. Arra gyanakszom, hogy a vendéglátó-ipari iskolában egyszer véletlenül a krumplihéjjal együtt kihajították az Állatrendszertan című könyvet és azóta senkinek sincs fogalma arról, mi a különbség a kövi félszegúszó és a pénzes pér között.
Nekem sincs a szakácskönyveim mellett a Brehm, de jelzem, hogy az én halam neve: balin (Aspius aspius). A Balatonból származik, vagyis lehetne akár balain is! Vagy balinton! A balint a horgászok "remek sporthalnak" tartják, abban bízva, hogy őket is sportolóként tisztelik a balinok.

54 cm Aspius aspius

Akkor sütök balint, ha nem akadt horogra sem ponty, sem keszeg, pláne nem fogas vagy csuka (utóbbi a rettenet orcájával simán castingolhatna bármelyik amerikai horrorfilm válogatásán). Ahhoz képest, hogy ragadozó hal, a balinnak eléggé jellegtelen a húsa, meg kell dobni valami fűszerrel vagy mártással. Bezzeg asztali látványnak nem utolsó! Főleg ha olyan hosszú mint ez itt, amit csak átlósan fektetve tudtam betuszkolni a sütőbe úgy, hogy a hátammal nyomtam be az ajtaját. És amikor kinyitottam, hogy meglocsoljam, rögtön kicsapta a farkát, heveny szívrohamot okozva ezzel.

Tehát ha ló nincs, a balin is kincs! De hagyjuk a rémes szóképeket, már úgyis benne vergődök a nyelvi bicsaklásnak az ő méterszer méteres merítőhálójában!

Vashiány ellen

Aki élete egy bizonyos szakaszát Vas megyében tölthette, annak később mindig ott zubog a vérében a vashiány. Megkérdeztem orvosomat, gyógyszerészemet, hogy miként lehet ezt leküzdeni? Időnként utazzunk oda, szívjuk be a jó levegőt, hitetlenkedjünk a sok barátságos ember láttán és ne utasítsuk vissza a környék termékeit! – javallották.

Múlt héten megjöttek a vasi barátok, kezükben földi jókkal töltött zöldséges ládával és egy hűtőtáskával, melyben jegelt kacsák bújtak össze egy kakassal. Az egyik kacsát hamar meg is sütöttem, mellé a ládából előkerült cukkiniből készült lepényke és egy kis metélőhagymás majonéz járult. A gyökérzöldségeket – melyek földben(!) fejlődtek – biztonságba helyeztem, a céklákat balzsamecettel és kevés cukorral megsütöttem, már csak a kecskesajtot várják. A paradicsomok és az őszibarackok még magukhoz sem tértek az utazásból, máris átgurultak az Örök Vadászmezőkre. Áthatolhatatlan sűrűségű, szőlőízű vörösbor is érkezett Vaskeresztesről, mely kétszeresen is alkalmas a vashiány kezelésre.
De ha már ennyire belejöttünk, hétvégén irány Eger, nézzünk ott is a vasra! Tízpontos szarvaspörkölt sztrapacskával és bikavérrel – így folytattuk a kúrát. Másnap újabb baráti küldemény érkezett a Mátrából, három láda szeder formájában. Gurultak a szedrek ide-oda, ki a mélyhűtőbe, ki a lekvárba, ki meg a szedres pitébe!

Vérünkben immáron a felső határt döngeti a vas, jöhet a nyálkás ősz, meg a köhögős tél! Most már csak egy ellenségünk van: a rozsda.

Kacsasült és cukkinis lepénykék

Jó kacsához nem kell semmi más, csak egy kis só és mindenképpen lefedve kell sütni. A sütés vége felé veszem le a fedőt róla, hogy a ropogós bőr meglegyen.
Ezúttal sűrű palacsintatésztába kevertem a sajtreszelőn lereszelt cukkiniket, két fokhagymagerezddel ízt is adtam bele. Egy órát állni hagytam és olajban kisütöttem. Krumplis változatban is finom!

A hordozható lecsó

Ági aki főz inspirált arra, hogy két étel (kenyértészta + sült zöldségek) összevonásából megalkossam korunk egészséges gyorsételét: a hordozható lecsót. Ez maga a slow fastfood! Elkészíteni fast, megenni slow, ugyanis kicsit ropogós a széle, de amint átrágtuk magunkat a kereten, ott vár bennünket a puha, zöldséglével és fűszerekkel átjárt tészta, a paradicsom utánozhatatlan nyári íze.


Zöldséges lepények

A tészta: 60-70 dkg liszt, 3 dkg élesztő csipet cukorral, egy kis kanál kovászpor, langyos víz, só és egy löttyintés olívaolaj. Kelesztés után átgyúrtam és addig vágtam félbe a golyóbisokat, míg 16-ot kaptam. Kinyújtottam és - a törököktől ellesett módon - csónak alakúra pödörtem őket. Sütőlapra helyeztem és rátettem a cukkíni- és paradicsom szeleteket. Nem kell vékonyra vágni egyiket sem, könnyedén átsülnek. A zöldségeket megkentem olajjal és megszórtam provanszi fűszerkeverékkel. 185°-os sütőben megsütöttem.
A fűszerkeverékeket egyébként mélységesen megvetem, lenézem és egyáltalán nem tartok ilyesmit itthon.

Szabadságot a gasztrobloggereknek!

Hogy is lehettem annyira balga, hogy azt hittem, egy gasztroblogger simán szabadságra mehet? Letészi a klaviatúrát, nyugodjék, aztán néhány csokis keksszel beül az autóba és meg sem áll a festői Svájcig? Ez kérem szépen lehetetlen!
Mert mindjárt útba esnek azok a fránya linziek! Elegendő csak találomra leparkolni pont azon a téren, ahol a bio vásár van és még szinte ki sem teszem megmacskásodott lábaimat a járdára, amikor rögtön a kezembe nyomják a „Kis főzőfüzet tavaszra” valamint a „Kis főzőfüzet nyárra” című könyvecskéket. Nem-nem, kérem, én ide pihenni jöttem meg a kultúrát magamba szippantani, hagyjanak békén ezekkel a főzőizékkel…de várjunk csak, mi ez itt, egy raklett gép? És ez a sajtos stangli…meg ez a sokféle házilekvár…és egek micsoda sonkák….Na kóstoljuk csak meg!

Tavaly ilyenkor Bécsben ittam egy melanzsot (mi mást?) és a cukros tasakocskákról értesültem arról, hogy 2009-ben Linz lesz Európa kulturális fővárosa. Ugye milyen hasznos dolog a kávézás? A pécsiek meg nemrég csukták be kedvenc cukrászdámat a Caflisht! (Most nagyon csúnyán nézek.) Linzről nem meglepő módon mindig a linzertorta jut eszembe. És a Jindrák-féle cukrászda, ahol az érdeklődők befizethetnek egy linzertorta-sütő tanfolyamra. Erről az élményről most le kellett mondanom, de megnéztem a legjelentősebb kiállításokat és ezt a kedves, nagyon emberi várost. Meg a Jindrákot.

www.linzertorte.at

Raclette, de még nem Svájcban

A szabadságra menés Svájcban már sokkal simábban ment, mert azt tapasztaltam, itt kevés stimuláció éri a magyar ember ízlelőbimbóit. Az indiaiakét meg pláne, akik mellettünk ültek egy luzerni étteremben és jelezték a pincérnek, hogy most már hozzon valami fűszert, amit rászórhatnak az ételre! Viszont a kis falusi éttermekben többféle rösztit ajánlanak, az egyikben elő is kaptam a jegyzetfüzetet, hogy kimásoljam az étlapról a kínálatot: sima, tojásos, sonkás, sajtos „überback” módra.

Országimázs

De ne legyek szigorú, hiszen ebben az országban tehettem meg azt a világrengető felfedezést, mely szerint az ementáli sajthoz az Emmen folyó völgyében („tal”-jában) értenek a legjobban. Ahhoz képest, hogy Brüsszelen kívül esnek, elég rendesen pusztulnak a környéken a hagyományos családi gazdaságok. Szomorú pillanat volt, amikor végre megtaláltam az egyik híres sajtműhelyt és bekukucskálva az ablakon akciós mosógépvásárt láttam. A szomszéd néni csak legyintett, hogy ezek már két évvel ezelőtt megszűntek, nem jó az információm. A kert végében álló gyönyörű sajtszárítójukat bevéstem a retinámba, ki tudja, ha legközelebb erre járok, talán már fittnes központtá lesz átalakítva. Jaj, gyorsan el kéne menni Appenzellbe és Gruyèresbe – ötlött fel bennem – mielőtt ott is végleg lenyomja a tejipart az elöltöltősök új generációja!

Tartály és völgy

Az emmentáliak szerencsére legalább skanzeni szinten őrzik a hagyományokat, így a hipermodern affolterni sajtkészítő üzem mellett megnézhettünk egy korabeli bácsit korabeli házában, aki éppen melegítette a tejet egy óriási kondérban. A tejet tehenekből nyerik (!) – ők egész nap dús füvet legelnek. Kezelés nélkül 32º-ra melegítik a nyers tejet, folyamatos kevergetés mellett.

Modern bácsi

Korabeli bácsi

A kis műhelyben megmutatták a már préselés alatt fekvő sajtokat. A bácsi egy füst alatt kiakasztott néhány kolbászt is a gerendára, hogy legyen mit harapni a sajt mellé.

Korabeli műhely

Formázva, szorítva, préselve

A szakirodalmat előpattintva 2,5 éves sajtot kértem a kóstolásnál és valóban jól tanultam meg a leckét, mert tényleg az volt a legfinomabb, bár a hároméves enyhén megingatott. A legfiatalabb négy hónapos volt, de azt liliomtiprás lett volna bekapni.
Hogy mennyit értek még a sajtok az autó csomagtartójában, azt még az is tudni fogja, aki majd tőlünk vesz használt autót!

Füstölés a ballanbergi skanzenben

Fejés után a Rigi hegyen, Tell Vilmos vadászterületén

Szárító, tároló, érlelő - sajtoknak

Ezt hozta a nyár…

Kosztolányit kifordítva: ezt hozta a nyár, édesbélű sárgabarackot, rubintpiros ribizlit. A barackot valójában egy kedves ismerős hozta, akinek addig duruzsoltam a fülébe, hogy szerezzen nekem a falujában igazi érett barackot lekvárnak, mígnem átment nyári mikulásba. Ugyanis egyik nap, amikor felkeltem, ott volt két láda gyümölcs a teraszon. A teraszról pedig ráláttam a rokonok csinos ribizlibokraira, amik csak arra vártak, hogy végre valahára valaki leszüretelje őket, mert már igen nehéz volt tartani az idén különösen édes bogyókat.
Így történt, hogy egy nap alatt kétféle sütit sütöttem. Csak az a baj, hogy fejből, nem receptből. Olvasóim kedvéért megpróbálom rekonstruálni az eseményeket és rögtön nevet is adok a süteményeknek.


Sárgabarackos lepény

A tészta nagyjából ez volt, de most tettem bele egy tojás sárgáját is. A tepsit kivajaztam és belefektettem a kb. 8 mm-re kinyújtott tésztát. A félbevágott barackokat arccal lefelé ráfektettem a tésztára és megszórtam cukorral. 180º-os sütőben megsütöttem. Igyekeztem úgy vágni, hogy vagy csak egy, vagy kettő barack kerüljön egy-egy szelet sütire.

Ribizlis szelet

Négy tojásból készítettem egy piskótalapot. Lehúztam róla a sütőpapírt és hűlni hagytam egy nagy rácson, majd deszkára tettem. 25 dkg mascarponeból és kb. 3 dl tejszínből, meg némi porcukorból, továbbá egy löttyintés citromlikőrből krémet kevertem. Zselatint adtam hozzá, óvatosan belekevertem a ribizliket és hűtőbe tettem, majd ahogy ezt korábban leegyeztettük a kollégákkal, folyamatosan imádkoztam a Zselatinok Istenéhez. Meghallgattattam! Néhány óra múlva a krémet rásimítottam a piskótalapra és újabb néhány óra múlva felszeleteltem.

Télen ezt a két fotót fogom nézegetni, az már biztos!

Grillezett töltött kudarc

Egy hobbiszakács élete sem csupa selymes sodó és könnyed eperfelfújt! És csak akkor lehet hiteles krónikás, ha őszintén beszámol a kudarcokról is. Arról a végtelen szomorúságról, amit akkor érez, amikor előveszi a tintahalat és elmélázva kicsit megpiszkálja a csomagolását. Már akkor tudja, hogy minden hiába.

Könnyezve vágja fel a hagymát amit olívaolajon megfuttat, elszoruló szívvel rádobja a tintahalak összevágott karocskáit, néha egy-egy ajókát is dob mellé. Hátha ez segít! Hátha most lesz az áttörés! Közben totál reménytelenül rizst párol és a végén összekeveri a halas cuccal, beleszór némi vágott petrezselymet is. Mintha a halak is éreznék hogy minden hiába, ki- kicsusszannak kezei közül, amikor tölti őket. Rakoncátlanságuknak a hústű vagy a fogpiszkáló vet csak végett. Sebészi pontossággal ferdén beirdalja testüket, óvatosan, nehogy végleges sebet ejtsen rajtuk. „Valóban bizarr látvány” – mélázik el a blogger, ahogy a tálba fekteti a csomagocskákat és olívaolajat locsol rájuk. „Lehet hogy mégis nekik van igazuk?”

Aztán eljön a nagy nap. Érkeznek a vendégek, izzik a szén, fogy a bor. A sütés vége felé oson a grillsütőhöz a szerencsétlen, kezében a tintahalas tállal, de mindig van aki észreveszi és undorodva megkérdezi: „Te jó ég! Mi ez? Csak nem akarod megsütni???”

Gombóccal a torokban kuporog a hobbiszakács a rács sarkánál, oda teszegeti fel a kreálmányát. Külön tányérra rakja, hogy ne feszítse tovább a húrt. Kirekesztve, leszegett fejjel ül asztalhoz. De egy gasztroblogger nem tud meghúzódni önmaga árnyékában. Mindig elköveti ugyanazt a hibát: kiszúrja a társaság legliberálisabb ínyencét, mellé lopakodik és halkan megkérdezi: „Megkóstolod?”

Persze hogy megkóstolja! Ne legye a neve liberális ínyenc, ha ezt a próbát ki nem állja! Fogást keres az állaton, csúszkál az ide-oda tányérján az elegáns grillkolbászok között, aztán belevág. Néha szemébe fröcsköl a lé, máskor csak kifordul az egész töltelék. Bekapja, forgatja a szájában. Nem szól semmit. Esetleg annyit, hogy "érdekes". De többet köszöni szépen, most nem kér.

A gasztrokrónikás megalázottan elnéz a hátszín, a grillezett pisztráng és a húspogácsa fölött és tudomásul veszi, hogy megint egész héten egyedül eheti a töltött tintahalait, hidegen, melegen, tízórai, vacsorára. Becsületből, büszkeségből, csakazértisből.
De közben arról álmodozik, hogy egyszer talán jön valaki, aki odakuporodik mellé a tűzhöz, csillogó szemekkel lesi a tintahaltölcsérek pirulását, aztán még forrón lekap egyet a rácsról, beleharap és átszellemülten felkiált: „Ajóka is van benne? Zseniális!”

Kis éji közgyűlés

Egyesek csak siránkoznak, hogy sajnos nincsenek már manapság összetartó közösségek, az emberi kapcsolatok elértéktelenedtek, rohanó világban élünk – és még sorolhatnám a sztereotípiákat. A siránkozók száma kb. az emberiség 99,9%-át teszik ki. De ott van a maradék 0,1%. Ők nyitott szemmel és szívvel járnak a világban, energiájukból pedig másoknak is juttatnak. Nem régen számoltam be az Arnolfini csoportról, most egy magánzóról írnék.

Ő már azzal elkápráztatott, hogy egyszer csak hátat fordított addigi életének, diplomáját naftalinba tette és megtanult egy kétkezi szakmát, majd műhelyt nyitott. Ugye mennyien álmodoznak erről, de meglépni szinte senki sem meri?
Munkája mellett szakít időt a Föld nevű bolygó felvirágoztatására is. Legutóbbi akciója során szomszédait meggyőzte arról, hogy a budai lakóházuk belső udvara tökéletes színhelye lehet kis koncertek megtartásának. Már csak egy kis közönségszervezés és jönnek is szép számmal a barátok, ismerősök. Persze az eszem-iszom itt sem maradhat el, elvégre magyarok vagyunk! Hát nem kellemesebb egy ilyen összejövetel, mint egy kiabálós társasházi közgyűlés?

Hétfőn a Discantus énekegyüttest hallgattuk – szájtátva. A reneszánsz zene amúgy is magában hordozza az életigenlést, innen már csak egy lépés volt, hogy az egybegyűltek az ételeket is élvezzék. Jómagam sajnos nem tudtam süteményt sütni, mert összesen 30 szabad percem volt a koncert előtt. Sajt tallérokat sütöttem, vagyis inkább olvasztottam.

Sült sajttallérok

Vettem fél kg kemény sajtot és lereszeltem. Ilyen mennyiségnél érdemes a robotgépünket megdolgoztatni, ne bajlódjunk a kézi megoldással! Közben bekapcsoltam a sütőt 200º-osra. Sütőlemezekre sütőpapírt tettem, és a sajtból kb. 6cm-es átmérőjű kupacokat raktam rájuk. A kupacok között maradt legalább 3 cm. Tetejükre őrölt köményt vagy őrölt chilit szórtam. Néhány perc alatt megolvadtak, szétterültek, megsültek.
Amikor kihűltek és kicsit visszakeményedtek, akkor kellene őket leszedegetni, de erre most sajnos nem volt időm, gyorsan beleszórtam őket egy dobozba és futás a helyszínre.
Hiba volt, hogy nem írtam rá a közönségnek, melyik a csípős, ez meglepett egyeseket. Valaki finom kenyeret sütött, amire pont jól jött egy-egy sajtlapocska, de ezek önmagukban mint rágcsálnivalók is működnek. Így a borok is simábban megtalálták helyüket.

Lakodalmas emlékek

Kisvirág kérése volt, hogy számoljunk be az általunk ismert, megélt, megevett lakodalmi menükről. Örülök a felkérésnek, mert ez itt maga a velünk élő néprajztudomány!

De előbb egy kis színes bevezető:

Sok évvel ezelőtt egy meleg nyári napon barátnőm esküvőjére vonatoztam az ország egyik végéből a másikba. Amikor végre megérkeztem, gyorsan bemutattak a toporgó vendégeknek.
A büféasztal tele volt finomságokkal, de én mint tikkadt utazó csak ittam. Az örömanya odaszólt nekem:
– Egyél valamit, mert sokára jön még az ünnepi vacsora, egyébként az meg úgyis csak a halászléből és túrós csuszából fog állni!
Ezer turbékoló galambpárnál is boldogabbnak éreztem magam, hiszen a halászlé a legjobb barátom! Örömömben ott a hallgatóság előtt így fakadtam ki:
– De jóóóó! Ez fantasztikus ötlet! Végre nem az az unalmas Újházy tyúkhúslves, rántott hús, töltött csirke, vagdalt, vegyes köret stb. lesz az asztalon! Le a kalappal előttetek!
Annyira lelkendeztem, hogy észre sem vettem, miért nézi valamennyi vendég olyan elmélyülten a szőnyeg mintáit. Közben a barátnőm odasomfordált mellém és a fülembe súgta:
– A halászlé csak vicc volt, az ünnepi menü pontosan ugyanaz lesz, amit az imént felsoroltál...
– Ööööö, az meg még jobb! – folytattam – az Újházyt is nagyon szeretem és tényleg jó ha többféle húst kínálnak...– ekkor már többen a második fordulón is túl voltak a szőnyegszemlélésben, mások inkább kimentek a szobából. Szerencsére a barátnőm családja mindig is híres volt humorérzékéről, így nem zavartak vissza a vasútállomásra.

Néhány évvel később a saját esküvői vacsorámat szerveztem, mikor a helyes kis balatoni étterem tulajdonosa ezt vetette fel:
– Ha már amúgy is itt vagyunk a víztől 50 m-re, mi lenne ha halas vacsorát adnánk? Lenne halászlé, fogas stb.
Ekkor zokogva borultam Zoli bácsi nyakába, hogy jaj, szívemből beszél, de értse meg én már olyan szinten lejárattam magam e tárgyban, hogy nem tehetem meg! De legalább Újházy és unalmas húsok ne legyenek, ez az egy elégtétel hadd legyen meg nekem. És meg is lett! Nem is voltak!

Őrség

Kedves emlékeim az őrségi kétnapos lakodalmak. Olyankor mindig korábban odamentem a helyszínre, kértem egy biciklit és áttekertem arra a szerre, ahol a művelődési ház (kultúr) van, hogy lássam az előkészületeket. Senki nem járt a faluból logisztika-szakra, de mégis maguktól mentek az események. Az asszonyok hozták a nyersanyagot és az eszközöket, a férfiak berendezték a helyiséget, és többször ittak a fiatalok egészségére – az asszonyok nevében is. Gyönyörű sárga tyúkok (nem csirkék!!!!) fortyogtak az üstökben, az összetolt asztalokon fehér damaszton fejkendős nénik nyújtották a rétest. Lazán, kézfejjel, közben oda sem néztek csak egymás arcát figyelték, nevettek, pletykálkodtak. Időnként valaki az asztal egyik oldalán megrántotta a tésztát, mint egy lepedőt, és a hullámok lazán végigfutottak a rétesen. Lyuk, szakadás sehol. Pedig "a mai lisztek már nem olyanok, mint a régi jó nullás lisztek voltak!" A rétes: tökös-mákos, túrós, káposztás stb. tetejére tejfölt locsoltak sütés előtt.

Aki nem volt a meghívottak között, az is odamehetett este a lakodalomba "lesőbe" és nem távozott üres kézzel, gyomorral. Arra emlékszem még, hogy a nyár dacára, reggelire mindig kocsonya volt az ébredő vendégeknek. Az Őrségben hallottam azt a degradáló kifejezést a városi éttermekben tartott lakodalmakra, hogy az csak "ridikülös lakodalom". (Ezt megfelelő arcjátékkal és kézlegyintéssel kell kísérni.)

Zala megyei lagziban a cukros perecre emlékszem, ami az aprósüteményes tálak közepén díszelgett és a távozó vendégeknek adták, de ezt már a gasztrobloggerekkel kiveséztük. Egy hévízi étteremben tartott lakodalom emlékén pedig máig vigyorgok, mert zalai hagyomány alapján a leves után szolgálták fel a rétest, amire a tudatlan vendégek ráugrottak, mert azt hitték ez már a menüsor vége. De ráfaragtak, mert ez csak kitérő volt, az igazi finomságok csak ez után jöttek. Igaz, nekem meg rétes nem maradt, a falánkok miatt. (ezt a szokást Duende is leírta kommentben itt:)

A meggy megy!

Minden idők legfinomabb meggylekvárját sikerült előállítanom! Ez nem az én dicsőségem, hanem azé a meggyfáé, ami a Balaton-felvidéken él és finom gyümölcsöt terem! A szemek sötétek, édesek, zamatosak, cukrot nem is kívánnak. Soha nem csellengtek éretlen fejjel a nagybani piacon, hanem védett módon a fáról egyenesen a konyhámba utaztak. Ha Janus Pannonius megkóstolhatná a lekváromat, verset írna a dunántúli meggyfácskáról!

Az érett gyümölcs nagy áldozatokat kíván, minél hamarabb fel kell dolgozni. Márpedig egy kimerítő nap után nagy akaraterő kell este kilenckor nekiállni két láda meggynek. Másnap több kollégám is feketére festett ujjakkal jött dolgozni, éreztem én, hogy az egész ország meggyet magozott a hétvégén!

Színesíthetjük az unalmas magozást málnalekvár-főzéssel is, elég csak rápillantani 22.30-kor a málnás dobozra és meggyes tenyerünkkel az addig tiszta homlokunkra csapni: „Úristen! Ez sem bírja ki holnapig!” Ha szerencsénk van, közben még enni kérnek a gyerekek, a macskák és más éhenkórász népek - lehetőleg nehezen előállítható, morzsával járó ételeket - továbbá lerendezhetünk egy hosszú telefonhívást a két éve nem hallott rokonnal és ilyenkor érdemes előkészíteni a másnapi meggyes sütihez szükséges kimagozott meggyet is. Ha közben véletlenül azt éneklik a rádióban, hogy „a hard day’s night” – ne kapjuk fel a vizet, örüljünk hogy a Sorsnak is van humorérzéke és tekerjünk át a Bartók rádióra.

Ilyen keserű élete lenne egy magozó blogolónak? Á dehogy! Ha van egy kis esze, önhibájából eredően ittas és bódult állapotba helyezheti magát. Ennek módja a következő: a magozott meggyet öntsük le barnarummal és hagyjuk állni egy éjszakán át. Másnap szűrjük le a nedűt, öntsük csinos pohárba, helyezkedjünk el kényelmesen a teraszon és igyunk! A világ legjobb koktélkavarója sem tudna ennél finomabb itallal elkápráztatni minket. És ahogy a legnagyobbak mondják: ez vérré válik!


Meggyes rácsos lepény

50 dkg lisztből, kb. 1 dl cukros tejben megfutatott 2 dkg élesztőből, 10-15 dkg cukorból, 25 dkg vajból és 2 ek. tejfölből tésztát készítettem. Mehet bele egy tojás is, de szerintem anélkül is összeáll. Kb. 1 órán át kelesztettem.

A tészta 2/3-át kinyújtottam és belefektettem egy 30x35 cm-es sütőpapíros tepsibe, villával megszurkáltam. Megszórtam zsemlemorzsával, 2-3 marék durvára darált dióval és befedtem sok magozott, lecsöpögtetett meggyel. A meggyet megszórtam fahéjas cukorral és ismét dióval. Ilyenkor a dió még beférkőzik a közökbe.

A tészta 1/3-ából rudakat sodortam és berácsoztam a tetejét. Vékonyra érdemes nyújtani a rudakat, mert megkel a tészta. Kb. 30 percnyi kelesztés után megkentem felvert tojással és 175º-ra előmelegített sütőben megsütöttem.

Csehek nem sert vedelnek?

Ezt lesd meg!

A jó palócleves

Mire gondol a gasztroblogger, ha Újlipótvároson keresztülvágtatva egyszer csak megpillantja az utca másik oldalán Bächer Ivánt? Elsősorban sok kedves olvasmányélményére. Nem, nem, elsősorban arra, hogy "jééé, ez meg a Bächer Iván!" Másodsorban pedig arra, hogy főzni kéne valamit. Valami tartalmasat. Olyan legenda-ízűt. Pestieset. Amiben van történet. Meg élet és irodalom. Legyen ez a palócleves!

Hazafelé beugrottam a húsboltba, ahol két virgonc hentest találtam a pult mögött. Fogalmam sincs mi érte őket, de a 18-as karikát ki lehetett volna tenni a homlokukra. Gyönyörű marhalábszárat választottam, amit egyikük a tenyerére fektetve felemelt és megjegyezte:
- Csodálatos! Nekem az a kedvencem!
- Nekem is! - tettem hozzá.
- Nekem meg Angelina Jolie! - mondta a másik vigyorogva.
- Hát belőle csak csontlevest főzhetne! - fűztem hozzá nagy szakértelemmel.

Számomra a magyar konyha legkedvesebb teremtményei a levesek. Ha külföldön vagyok, a honvágy az ízlelőbimbóimat kezdi ki először. Egyszer csak elkezdenek vágyakozni egy kanál húsleves, halászlé vagy gulyás után. A palócleves pedig különösen kiemelkedik a kedvencek közül. Származási helye nem a Palócföld, de ezen ne csodálkozzunk, hiszen a „Brassói aprópecsenye” vagy a „Székelykáposzta” sem rendelkezett vízummal, nem volt rá szükségük, hiszen valamennyien a pesti flaszteren születtek. Az István Főherceg Szálloda öreg Gundelje alkotta ezt a receptet Mikszáth Kálmán tiszteletére. A leves eredetileg ürühúsból készült.

Palócleves

60 dkg lábszárból pörkölt készült a hagyományos módon. Zsírral, természetesen. Volt egy olajos korszakom, de ezt annyira szégyellem, hogy már töröltem az életrajzomból. Felöntöttem vízzel és beletettem a felvágott zöldbabot, kicsi fokhagymát, 3 babérlevelet, őrölt köményt, sót. Amikor már majdnem teljesen puha lett a zöldbab, hozzákevertem a kockára vágott krumplit és azt is megfőztem.
Végül tejfölös habarással sűrítettem és friss (= fagyasztott) kaprot szórtam bele. Citrommal ízesítettem még tálalás előtt.