Beleragadva

Ragacsos ujjaival megragadott és véglegesen magához láncolt. Nem enged el a megannyi család és fogyókúrázó életét romba döntő habcsókszenvedély.
Cukros illata elbódított. Nem szabadulhatok a habcsókok testének hívogató látványától és tapintásától. Csak olyan süteményeket sütök, amelyek után megmarad a tojásfehérje, a fagyasztóban régen eltett fehérjefosszíliák után kutatok, maradék szabadidőmben porcukrot gyártok. Habzsákjaimnak nincs nyugta, felváltva dolgoznak és száradnak.

Éjszaka csak úgy szemmel rajzolok a sötét plafonra újabb és újabb mintákat. Nappal egészen közel hajolok a bokrokra rakódó hósipkákhoz, hogy kifürkésszem titkaikat, képzeletben csillagcsővel habcsókot kanyarítok a háztetőkre. Elmélázva nyomom ki a fogkrémet, figyelem mikor hogyan viselkedik. Hetente kétszer benézek a cukrászkellékes boltba, érkezett-e újabb csővég, átlapozom a prospektus mintáit, ujjaim között hosszan forgatom a fémes kúpocskákat. Hazafelé megállok a cukrászdák kirakatai előtt, lenéző pillantást vetek műanyag habcsók-ajánlataikra. Nevetségesek!

Elkapott. Elragadott. Ledarált.
De szerencsés napom van, az ápolók fehér köpenye ma különösen szépen redőződik...

Habcsók

Három tojásfehérjét (egy icipici sóval) géppel habbá verek, majd belekanalazgatok annyi porcukrot hogy kemény legyen a massza. Ha a porcukor össze van állva, átszitálom. Egy teáskanál ecetet és két teáskanál kukoricakeményítőt teszek még bele.
Akkor megfelelő a massza, ha a belevágunk és utána a vágás nem záródik össze. A habzsákot egy mély pohárba állítva töltöm meg, sütőpapíros tepsibe nyomom az alakzatokat és 90 fokos légkeveréses sütőben szárítom kb. egy órán keresztül.

Igy kezdődött: katt ide!

Tisza-tavi Jurassic park

Ha egy hobbiszakács komolyan veszi hobbiját, akkor alapvetően gyalog, kerékpáron vagy tömegesen közlekedik, mert tudja, hogy ami kipöfög a csövön, az valahol előbb-utóbb lerakódik a kelkáposzta levelére. A lejárt buszbérletét pedig gondosan belehelyezi a konyhai szelektív-gyűjtőbe. Ámde ha mégis autóba kényszerül, elkerüli az autópályákat, mert azok tele vannak frusztrált leszorítós feketeautósokkal, ráadásul ellehetetlenítik a horvát birkasütőket és a magyar csárdákat.

Ha a hobbiszakács komolyan veszi hobbiját, akkor Debrecenből Pestre nem autópályán megy, hanem a 33-as úton. Ahogy Debrecen határában elsuhan a Látóképi csárda mellett, nyel egy pavlovit, mert tökéletes ízű piros pacalok képe tör fel bélbolyhaiból. A Hortobágyot átszelő úton derülve nézi a vonuló darvakat, akik nagyjából másfél hónapot wellnesselnek itt nálunk, mert génjeik azt üzenik, itt érdemes feltölteni a tartalékokat a nagy út előtt. Rikácsoló hangjuk persze a frászt hozza az emberre, de aztán úgyis leszáll a szürkület.

Barátai tanyáján – a hobbiját komolyan vevő blogger – kezében az ajándék libatetemmel rendetlenül halad az őt gyanúsan méregető libák sorfala között. Bízik a szárnyasok csekély agyában, hogy mire felsejlik a gyanú bennük, hogy "te, az meg ott nem a Márton?" – addigra ő már túl lesz árkon-bokron, vagy legalább bent az autóban. (Végszükség esetén ott van még a rövidtávfutás nevű hasznos sportág is.) Kicsit persze fáj a hobbiszakácsnak, hogy visszahallotta, azóta a libák azzal ijesztgetik a libasorból kilógó kislibákat, hogy „megállj csak büdös kölyök, jön majd a saját leve és elvisz”...hát igen, ezen még túl kell tennie magát.

Ha már hősünk egy ilyen akadályon átment, nem ijeszti el őt az esti Tisza-tó látványa, pedig gyanús lidércek villódznak a párolgó víz és a leereszkedő köd között, a nádas is baljóslatúan susog. Horgászok viharlámpái himbálóznak a nyekeregő csónakokban, a ragadozók rablásait hatalmas csobbanás jelzi. A feltehetően élő élőhalárus arca nem látszik a szemébe húzott sapkában, teste egészen valószerűtlen a pufajkában. Hosszan molyol a késeivel, vészjósló mozdulatokat tesz a bárddal és gyakran sandít a hűtő felé, amibe simán belefér egy ember, konyhakészen akár kettő is. Abban bízva, hogy már minden polc foglalt, a hobbiszakács kezében a halas nejlonzsákkal sebesen iszkol vissza az autóhoz.

De a nehéz nap még nem ért véget, mert ahogy a gombafejű költő mondja egy éjszakája is van még neki, azaz otthon fel kell tárni a zsákot, szembe kell nézni az üveges szemű harcsaarcokkal és megsimogatni a sügérek jura korabeli tüskéit. Megpucolni a nyálkás állatokat, kipukkasztani a léghólyagjukat, kicibálni belőlük ezt-azt.

Olyan jó kis borzongásos nap volt ez, mit tudnak erről az autópályán száguldozók?

Feldolgozás:
A sügér paprikás lisztben sült meg, a harcsából harcsapaprikás készült túrós csuszával. Van még egy giga harcsa a mélyhűtőben, félbehajtva, egy szinttel az átlósan betuszkolt fogas és az ígéretes kacsa felett. A liba Márton napján állt bosszút rajtam.

Karácsonyi gyümölcskenyér

Már elkészült és lefagyasztva várja, hogy eljöjjön az ő ideje. Az a nap, amikor kap egy helyes kis csokikabátot, a hátára pedig apróra vágott sózatlan mogyorót- vagy pisztáciát. Ha nem lenne lefagyasztva, akkor nem állna el, illetve nem maradna ideje az elállásra, mert a konyhában keringő portyázók azonnal lecsapnának rá. Tapasztalatból mondom.

A gyümölcskenyerektől azért félnek sokan, mert a gyümölcsök leszállhatnak a massza aljára és az nagy szégyen a szakácsra nézve. Ezt persze csak mi hobbiszakácsok hisszük, a vendégek ilyesmit észre sem vennének, ha sápítozásunkkal fel nem hívnánk rá a figyelmet. A leszállás ellen az egyik gyógymód az, hogy olyan sütőbe toljuk be a tésztát, ami már elérte a sütési hőmérsékletet és akkor azonnal elkezd megkötni a tojás, de sokan esküsznek a gyümölcsök lisztbe forgatására is, mert így nem ragadnak össze a főszereplők és az esetleges nedvesség is semlegesítve lesz. A lisztezést én is alkalmazom és olyan sok gyümölcsöt teszek bele, hogy egyszerűen nincs hova leszállnia a daraboknak, hiszen ott lent már minden hely foglalt. Amennyiben púpos lesz a teteje, mint ennek itt, azt le lehet vágni a csokoládé-bevonat előtt.

Az aszalt és kandírozott gyümölcsök válogatásánál nagyon odafigyelek, mert jártam már úgy, hogy csak a műcitrus íze jött át, szomorú ízfokozós hangulattal vonva be az egész karácsonyt. Nem kell bele fűszer, fahéj, gyömbér stb., mert a jó minőségű gyümölcsnek önmagában is remek zamata van. Ha valamelyik nagyon száraz, pl. a mazsola, akkor érdemes rumba áztatni néhány órán keresztül. Megunt, de még jó állapotú birsalmasajtot is kockázhatunk bele. Annyira laktató, hogy a szeleteket félbe vágva teszem majd a süteményes tálra, miközben ezeket a fotókat mutogatom és sopánkodni kezdek, hogy jaj, most már szép, de ezt nézzétek meg, milyen púpos volt a sütés után!

Gyümölcskenyér

A sütőt bekapcsoltam és 185°-ra állítottam.
125 g puha vajat és 150 g cukrot elkezdtem keverni a géppel, amikor habos lett, egyenként beleütöttem 4 tojást. Majd kevés rumot, végül 150 g lisztet 1 kávéskanál sütőporral belekevertem.
A rum és a liszt mennyisége a tojások méretétől függhet, a cukor pedig az ízlésünktől és a gyümölcsök édességi fokától. Lényeg, hogy a végén egy szokásos, nehezen folyós masszát kapjunk. Ebbe forgattam bele a gyümölcsöket, 500 g apróra vágott és meglisztezett, majd lerázott aszalt gyümölcsöt (ebbe most füge, sárgadinnye, cseresznye, sárgabarack, mazsola és durvára vágott dió került). Sütőpapírral bélelt vekni formában sütöttem, de az őzgerinc lett volna az igazi! Kb. 60 percig sült.

Egy állati jó könyv

Madarat tolla, embert barátja alapján lehet a Linné-féle rendszerben elhelyezni. Erre alapozva felhívom a figyelmet egy a cimboráim által írt és rajzolt könyvre.

Az állatokat sokféleképpen megközelíthetjük, pl. altatólövedékes puskával, les-sátorban kuporogva egy halkan exponáló fényképezőgéppel, vagy kezünkben egy csokor friss szénával. Ez a két állatbarát pedig könyvet írt róluk, versbe szedve egy komplett állatkertet. Mivel magam is nagy sikerrel indultam rímfaragó pályázatukon és megízlelhettem milyen nehéz szakma ez, nyugodt szívvel ajánlom könyvüket a karácsonyfa alá, a nyuszi feneke mögé, a pünkösdi rózsa tövéhez esetleg az új kenyérbe belesütve.

A könyv életét egyedülálló módon egy bloggal kiegészített honlap kíséri, ami már önmagában is csemege. A könyv és a blog is interaktív, lehet szerezni, színezni, szavazni.

Fogas az ágyon

Hogy kerül a fogas az ágyra?
Ausztriában, az egyik Landzeit étteremben ettem sült fogast, mely egy fantasztikusan egyszerű és finom - tökből készült - köretágyon hevert. A tököt amúgy is komolyabban veszik a fejlettebb országok és megfelelő reklámot is csinálnak neki, hiszen olcsó, tápláló és elérhető eledel ez, de nálunk csak megsütik vagy levest készítenek belőle a merész háziasszonyok. Németországban láttam, hogy a bolti tök nyakán kis cédula lógott, rajta tökös tudnivalók és egy recept.

Tudom, hogy egyes gasztro-net függők, akik szerint a blogokon bezzeg túl sok a tökös recept, éppen most kattintottak el innen, de hát pont ez a lényege az idényzöldségekre alapozott étkezési kultúrának: ha tél akkor tök, cékla, káposzta, alma, fekete retek. Ráadásul egy szekérderéknyi sütőtöknek sokkal kisebb az ökológiai keréknyoma, mint egy tálca "mézédes" márciusi epernek. Bár nem tagadom, tavaly a nagy medvehagyma-őrületben komolyan gondolkoztam azon, hogy véglegesen lemondom az internet-előfizetésemet és kivándorlok az Antarktiszra.

A köret, ami elbűvölt: vastag csíkokra reszelt sütőtök és kis kockákra vágott krumpli vajon párolva és tejszínnel besűrítve. Biztos ami biztos, én itthon tettem bele egy kevés apróra vágott vöröshagymát is. Első próbálkozásra fogassal készítettem, de a köretet elvétettem, a tök olyan hamar megpárolódott, hogy pépszerű lett, leginkább egy cizellált babafőzelékre hasonlított. Második körben egy erőteljesebb hús, bőrös császár mellé adtam és jobban odafigyeltem a technológiára. Tökre kiakadtam, hogy elsőre nem sikerült és többet kellett vele tökölnöm, de megérte, hiszen tök jó lett!

Sütőtökös krumplis köret

Egy kis fej vöröshagymát apróra vágva megpároltam vajon. 60 dkg burgonyát kis kockára vágva (1x1 cm) beletettem, átforgattam és kevés vízzel tovább pároltam. Közben egy sonkatökből kb. 20 dekányit kihasítottam és egy durva reszelőn csíkokra gyalultam. Géppel, mert mindig nagyon beleadom magam a reszelésbe, aztán mehetek a ragtapaszért.
Amikor a krumpli már 99%-osan puha lett, beleöntöttem 1,5 dl tejszínt és a tököt, majd rázogatva pároltam tovább. Sóztam, borsoztam és másodszor már egy kis szerecsendiót is tettem bele, mert az a kedvenc fűszerem. Mire a tök megpuhult, a tejszín kicsit besűrűsödött. Fontos, hogy ne a tök legyen a domináns és ne menjen szét, de ne is ropogjon a fogunk alatt. De azért ott legyen.

Párosan szép a mini habcsók – VKF! XXX.

A tojásfehérjével úgy vagyok, mint a spagettivel, a vízbe tekintve egyszerűn nem hiszem el hogy elég lesz amit kimértem belőle, mindig dobok utána egy marékkal és mindig pont az az egy maréknyi marad meg a vacsora végén.
A tojásfehérje fölé is behajolok amikor keveri a gép, a látványra rögtön elfog a pánik, beleütök még egyet, aztán meg annyi marad hogy a házat is bevakolhatnám vele. Legutóbb is így cselekedtem a mézes puszedli bevonása után: egyszer csak ott ültem a nagy fehérségben. Nosza, elő a habzsákot és kezdődhet a habcsók-képzés.

Imádom bonyolítani az egyszerű dolgokat a konyhában (is), ezért nem hagyományos méretű, hanem ujjpercnyi csókocskákat nyomtam a sütőlemezre. Azért, hogy majd kettesével a talpuknál fogva összeragaszthassam őket.

Eleinte azt hittem, kinyomni az összes habpuszit nem nagy ügy. Eredetileg két nagyméretű tepsit készítettem elő. Majd még egyet. Aztán előkaptam a pizzatepsiket és egy fém sütőlapot is. Pont ekkor fogyott el a massza – a türelmemmel egy időben. Megszárítottam a habcsókokat, majd bementem a fürdőszobába és előkerestem a sportkrémet a vállaimra meg a csuklómra és egy napot pihentem. De már a munkahelyemen – ott pihentem ugyanis – a ragasztókrémet terveztem fejben és számtalan variáció után ennél maradtam: olvasztott étcsoki + vaj + rum + őrölt mogyoró.

Azt viszont tényleg nem gondoltam, hogy a picurka sütik összeragasztása megközelíti egy marék bolha megpatkolásának nehézségi fokát. Pedig így van! Amikor már nem tudtak szórakoztatni a habcsókok, bekapcsoltam a konyhai lemezjátszót, végighallgattam két hegedűversenyt és egy fél operát, majd vagy félórányi csöndet, de még ekkor sem voltam kész. A vállfájdalmakat másnap a hátamban fellépő izomláz szerencsére teljesen elnyomta és minden mozdulatnál emlékeztetett arra az örvendetes tényre, hogy még élek!

De megérte! Egy 13 éves kritikus ételkritikus imigyen értékelte a mini habcsókokat: "Ember ilyet nem is tud csinálni! Ilyet csak cukrászda tud!"


(Chef Viki indította a 30. „Vigyázz! Kész! Főzz!” versenyt, melynek témája a karácsonyi gasztroajándékok. A receptet e versenynek ajánlom.)

Csokis-mogyorós mini habcsókok

4 tojásfehérjét felvertem géppel és szépen folyamatosan annyi porcukrot tettem bele, hogy nagyon sűrű legyen. Ez kb. 25 dkg, de tojásától függ. Egy tk. ecetet és két tk. keményítőt is tettem bele, a keményítőt beleszitáltam, ez egyébként elhagyható összetevő. Amikor a keverőkarról szinte alig cseppen le a massza, vagy azt szokták mondani, ha belevágunk egy késsel és megmarad a kés nyoma, akkor jó.
Habzsákba töltöttem és sütőpapíros tepsibe nyomogattam őket. Lehet akármilyen formával kísérletezni, púpok, karikák stb. 100 fokos sütőben szárítottam és még 1 napig száraz, meleg helyen tartottam őket.
A krém: 20 dkg étcsoki felolvasztva, 5 dkg vajjal és annyi darált mogyoróval elkeverve, amennyit felvesz. Az elmaradhatatlan rum elmaradhatatlan!

Ecetes patikaszerek

Klinikai teszteléseket nem végeztem, de az ösztöneim azt súgják, az ecetes torma és az ecetes céklasaláta nagy ellensége lehet az influenzának, a téli fáradtságnak valamint a novemberi ködsenyvnek. Márpedig a hobbiszakács eszköztárának legfontosabb eleme az ösztönökre való fokozottabb odafigyelés, lévén hogy valódi szaktudása nem igazán van szegénynek.

Mindkét csemegét a technika modern vívmányainak segítségével készítem el.
A céklát pl. nem főzöm hanem sütöm, mert nem szeretném a főzővízzel együtt a vitaminokat is leküldeni a konyhai lefolyóba. A sütés úgy történik, mint a padlizsánnál, egyenként fóliába csomagolom a megmosott céklákat és a sütő rácsán kb. egy óra alatt megsütöm. Tűpróba és isteni illat jelzi, ha rendben vannak. Amikor kihűltek kicsomagolom és megpucolom őket (gumikesztyű nem árt). Közben kb. a felét meg is eszem, de Julia Child óta tudjuk, a konyhában általában egyedül vagyunk, ugyan ki látja hogy mit művelünk?

A vékony karikára való szeletelés hagyományát is felrúgtam, mert szerintem akkor összeragadnak a szeletek az ecetes lében és a villára is nehezebb feltűzni, így inkább apró hasábra vágom őket. Készítek egy ezerszer megkóstolt ecetes, sós, cukros, köménymagos levet és ebbe helyezem a felszeletelt céklákat. Egy-két csík torma is kell bele, na ennek elszopogatásával majd úgy 2 hét múlva mutatok ám csak igazán fityiszt a télnek - akarom mondani fügét, ha már úgyis gasztroblogban vagyunk.

A tormától sokan azért félnek, mert a reszelése egy rémálom. Igen, de ha a tisztítás után kis kockákra vágjuk és belehajítjuk egy konyhai aprítógépbe, akkor már csak szellőztetni kell a konyhát a gép felnyitása után, a konyhakész tormareszelék ott vár minket a tartályban. Lehet persze búvárszemüvegben, szánkban búvárpipával is tormát reszelni, hisz Julia Child úgyis megnyugtatott bennünket, hogy a konyhában általában egyedül vagyunk, de azért ne csináljunk magunkból bohócot!

Itt jön a nagy kérdés, hogy hallgassunk-e az évszázados szakirodalomra, mely szerint forrázzuk le húslevessel, avagy ne? És egyáltalán leforrázzuk-e? Szerintem ha mégis, akkor a forrázás csak sima vízzel történjen, mert a húsleves a későbbiekben elszínezi a tormát és kicsit más ízt ad neki, arról nem is beszélve, hogy ha nem sikerült a zsírtalanítás, a Huszárik-féle zsírcseppek megjelenhetnek a torma tetején. A zsír úgyis ott lesz majd a szánk szélén, amikor a füstölt főtt csülköt vagy oldalast, vagy a sült kolbászt esszük a tormával.
Tehát fogom a vízforralót és zutty neki. Néhány perces ácsorgás után – ő ácsorog, nem én – leszűröm és közben nagyokat inhalálok a mosogató fölött. Aki nagyon fél az erőstől, az le is öblítheti, de az meg minek eszik egyáltalán tormát?!
Ezután ez is kap egy ecetes, sós, cukros levet, de csak annyit hogy éppen hogy elfedje a reszelt tormát és gyakorlatilag kész is. Néhány nap múlva szépen összeérnek az ízek.
A tormából kitűnő tormamártás is készíthető pl. egy kis párolt marhahús mellé, zsemle- vagy krumpligombóccal. Szóval ne várjuk meg ezzel a húsvétot, hiszen a torma jelen van: itt és most!

A költők és a minyonok

Radnóti Miklós sajnos nem volt ínyenc, nem is keresek életművében gőzölgő csülökről szóló verset, ami aztán kikerülhetne a blog baloldali sávjába. Bár engem mindig szíven üt az "Erőltetett menet" című versének az a része is, melyben megrajzolja a háború nélküli világ egyik idilli jelenetét: "s mint egykor a régi hűs verandán / a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár".

A köztudottan nagy hedonista hírében álló Vas István így emlékezett vissza barátjára:

„Radnótinak egyik munkahelye volt az úgynevezett kis Ilkovics, amelyik a Szent István körúton volt, közel a Margit hídhoz, és egy olyan pincehelyiség, azaz nem pince, hanem szuterén volt, lefelé kellett menni, egyébként azt hiszem, ma is valami ilyesmi van a helyén. Ott írt és dolgozott, neki ez mintegy munkaszobája volt, ahol délelőtt, délután ült, isten tudja, miért, mikor a szomszédban nagyon szép kis lakása volt, de itt szeretett dolgozni. És éppen a barátságunk tetőpontján én is gyakran megfordultam ott, különösen, amikor együtt csináltunk könyveket, az Apollinaire-t, a Szerelmes verseket ott kerestem föl, és néha órák hosszat ültünk együtt. Ő ilyenkor feketét rendelt és hozzá egy minyont, én egy feketét. Sokáig ültünk ott, akkor hosszas lelki vívódás után, egy idő múlva rendelt még egy minyont. Nagyon ritkán fordult elő, hogy harmadik minyont is rendelt volna...
- Ennek anyagi okai voltak?
- Igen, igen, vagyis hát elég szegények voltunk akkor. És én csak ültem, és aztán egyszer azzal fordult hozzám: hát te micsoda aszkéta vagy, képes vagy itt ülni, nézed, hogy én minyont eszek, és te egész idő alatt semmit sem eszel, csak egy feketét iszol. Amire én azt feleltem neki, hogy nem aszkéta vagyok, hanem hedonista, csakhogy neked könnyű, mert te csak a minyont szereted. Zárójelben mondom, hogy őt nem nagyon érdekelte az evés, az étel, a verseiben sem fordul elő jóformán soha, kivéve egyszer, abban a gyönyörű versében, ahol arról ír, hogy ő most már férfi lett, ugye, és többek között ennek az is a jele, hogy a mákot és a meggyet szereti a méz és a dió helyett. Szóval csak az édesség érdekelte őt, és különösképpen a minyon. Tehát azt mondtam neki: könnyű neked, mert te csak a minyont szereted, de én szeretek minyont, pogácsát, kolbászt, szalámit, mert azt is lehetett ott kapni, de amellett bort is és konyakot is, ezt pedig nem lehet, inkább semmit sem eszem.”
(Beszélgetés Réz Pállal 1976.- In.: Óda az észhez, Bp.: Nap Kiadó 1999.)

A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítását ajánlom mindenkinek!

Márton-napok kisbaltával, libakeksszel és sok-sok birssel

Márton az idén nálunk hétvégére esett és több napig tartott. A liba adott volt, azaz kapott, egyenesen a Hortobágyról. Sajnos nincs videokamerám, pedig ha felvettem volna a hétvége eseményeit, ma már a horror-vígjáték kategória első helyén szerepelhetnék a home-videó eladási listán.

Pénteken kivettem a mélyhűtőből az állatot, mire az eldeformálódott fiókok és a hűtő falai nagy nyekléssel visszaálltak eredeti állapotukba. Becipeltem a konyhába és óriási dörrenés kíséretében belecsúsztattam a mosogatóba, majd kiürítettem a fél hűtőt, hogy beférjen és ott olvadozzon felfele.

Szombatra félig olvadt csak ki, ezek szerint nagy testnek nagy a hőtehetetlensége. Elkezdtem kirángatni a hasüregbe tett alkatrészeket, ott volt szépen a lába, zúzája stb. Közben a fél kezem lefagyott, a bőrömet csúnyán megkarcolta valami, de nem érdekelt, újult erővel rontottam neki és hatalmas oroszlánüvöltéssel kitéptem a szívét! A kőre csöpögő vércseppeket a szorgos macskanyelv azonnal eltávolította.

Érdemes rákattintani, még Szent György napján fényképeztem

A liba nyaka a végighúzódott a pulton, elért egészen a tűzhelyig, ott kezdett volna éppen bekanyarodni, ha elegendően hosszú lett volna. Késsel mentem neki az egyik csigolyának, ez látszott a leggyengébb láncszemnek, de beletörött a bicskám. A csirkeollóm most került véglegesen a szelektívbe, már korábban ki volt mondva rá az ítélet, de eddig felfüggesztettem a végrehajtást. Futás a garázsba a kisbaltáért és négy határozott mozdulattal máris elvált a nyak a törzstől. Tudom, illett volna az első csapás után kegyelmet adni neki, na de akkor meg mit főztem volna a libalevesbe?! A nyakbőr lenyúzásakor többen kifordultak a konyhából, hiába kiáltottam utánuk, hogy most mi a franc van veletek, a töltött libanyak nemzeti hagyományaink legszebbike! A szárnyak levágása már gyerekjáték volt, de a fene egy meg, miért nem tudta a Teremtő a csirke anatómiai mintája alapján elkészíteni az egész baromfiudvart?

A megcsonkított egyed visszament a hűtőbe, az aprólékból pedig elkezdtem bűvölni a levest, közben a zsiradékot kisütöttem. A nyakbőrt eltettem későbbre, addigra már nekem is elég volt a sokkból. Vasárnap reggel besóztam, a hasüregébe majorannát hintettem és két nagy megtisztított birsalmát tettem, négyet a tepsibe mellé is raktam. 4,5 órán át sütöttem, főleg lefedve, a vége felé szabadon, de locsolgatva. Amikor megnéztem az eredményt, beláttam, okos voltam hogy csak két vendéget hívtam, mert lehet hogy ebből sem fogunk jól lakni, annyira sok zsír sült ki belőle. Nagy ügy, legfeljebb kapnak zsíros kenyeret lilahagymával!

Három birsalmát kockára vágva megpároltam fehérborban kevés cukorral, villával összenyomkodtam és a polentába kevertem. Némi céklát is pároltam balzsamecetben, a végén rájuk pirítottam kevés barnacukorral, hogy kicsit odakozmáljanak.

A levesbe a szakirodalom útmutatásai alapján maceszgombócot főztem.

Még szombat este sütöttem néhány libakekszet omlós tésztából, ez lett a libadesszert díszítése. Vanília és karamelles kávékrém került a pohárba, tetején a krémet taposó libuskákkal. Van ám kacsa-kiszúróm is! És most fedeztem fel, hogy pulyka is, de amikor éppen e felett örömködtem, egy hidegfejű műszakis kivette a kezemből a formát, megfordította és lesújtóan ennyit mondott: mókus.

Vasárnap délután a vendégek elmentek, attól kezdve semmit sem csináltam. A mosogatást bizonytalan időre elhalasztottam, a dermedt libazsír jótékonyan befedte a konyhát. Kora este elbújtam a (nem libatollas!) paplan alá – mint Márton az őt kereső követség elől – és gyorsan átaludtam ami még a napból hátra volt. Másnap reggel kiszámoltam, hogy jaj de jó, még 364-et lehet aludni a következő Márton-napig!

Üzemlátogatás a zöldséggyárban

Mint korábbi bejegyzésben beszámoltam róla, nemrég Hollandiában jártam az örök napfény és forróság országában. Abban a birodalomban, ahol soha nem megy le a Nap. Aki nem hiszi, nézze meg a fotókat:

Végeláthatatlan üvegházrendszerek a csatornák mellett, kint nyálkás köd és hideg, odabent szikrázó napsütés – reggeltől reggelig. Zöldségek és gyümölcsök turbószoláriumban. „A fűbenjáró bűn” (Saving Grace) című angol filmvígjátékban próbálnak hasonló módszerrel marihuánát termelni, nem kis sikerrel.

Régebbi olvasóim emlékezhetnek a koktélparadicsom-kísérletemre, mely abból állt, hogy decembertől májusig őrizgettem egy tálca paradicsomot a konyhaablakban s azok rendületlenül dacoltak az idővel és az elmúlással. Bár őket Spanyolországban gyártották, de valószínűleg ugyanilyen körülmények között. Itthon megmutattam a képeket a zölden leszedett garázsteteji paradicsomaimnak azzal, hogy na ide mentek nyaralni jövőre ha nem teremtek nekem rendesen! Ettől aztán úgy megijedtek, hogy eszeveszetten elkezdtek bepirosodni a pincében. Ízük pontosan annyi van mint holland rokonaiknak.

De nem szeretnék csúfolódni, mert kedvelem ezt az országot, a templomait, a malmait és lakóit, akiknek arcán állandóan Van Gogh vonásait keresem. És valamennyiükről feltételezem, hogy elsőrangú sajtszakértők. De azért a villanyt néha lekapcsolhatnák, azoknak a szerencsétlen zöldségeknek is kell néha egy kis pihenés!

Nyugaton a helyzet

Szegény kis blogom egészen elszomorodott, amikor kockafejét megsimogatva elmondtam neki, hogy nélküle utazom el pár napra, ő meg csak maradjon szépen itthon, legyen el a saját levében és viselkedjen rendesen. Ne engedjen be senkit, a cukrosbácsikat továbbítsa a süteményes oldalakra, a spamrobotokat pedig már a kapuban verje fejbe palacsintasütővel! De az olvasókat fogadja szeretettel, és bízzon abban, hogy hűen be fogok számolni arról, milyen a wurst mostanság Frankfurtban és Észak-Rajna-Vestfáliában és hogy betakarították-e már a kelbimbót a brüsszeli téeszben.

És valóban, amint hazaértem, elmeséltem a blognak, hogy képzelje, Európa tökben fürdik! Tök a levesben, tök a pitében, tök a hal alatt, a lasagne közben, a körforgalom közepén, az iskolák ablakában. A tökön pedig – a frankfurti hobbiszakácsok kedvéért – kis cédula tájékoztat a tök pedigréjéről és egy-egy jó receptről.

A blog hanyatt esett a röhögéstől, mert bevallottam neki, egész úton Belgium felé azt hajtogattam magamban, hogy „kagyló – hal – csoki – kagyló – hal – csoki” mert úgy gondoltam, ez a három legfontosabb dolog arrafelé, amire figyelnem kell. De az esernyő! Az esernyőt azt kifelejtettem.

Azon persze nem aggodalmaskodott – hiszen lapjain már maga is beszámolt arról – hogy minek pakolok be annyi lekvárt meg bort a dobozokba, mert nagyon jól tudja: amióta az EU hatálya alatt vagyunk, szabadon áramoltatom a lekvárjaimat és az üres üvegeket fél Európán keresztül. Visszafelé pedig szintén nem jövök üres dobozzal, mert az áramlás csak akkor jó, ha nem egyirányú.

Odafelé lekvár és bor, visszafelé csokoládé és egyebek

Na de akkor meg csak ámult-bámult, amikor megtudta, hogy Gentben egy jeles étteremben vacsoráztunk, XVIII. századi falak között! Az épület eredetileg a helyi kukoricaminősítő hivatal volt, a tengerről érkezett árut itt vizsgálták be a tisztviselők és határozták meg mennyi vámot érdemes leszedni a kereskedőkről. Vacsora előtt végigjártuk a várost és beszagoltunk egy jellegzetes ivóba is. Itt nem mértek semmi mást csak regionális röviditalokat. A főnök nem okozott csalódást, ugyanúgy nézett ki a pult mögött, mint a homlokzatra festett cégtáblán. Ez számomra maga volt a minőségbiztosítás így megnyugodva hörpintettem fel az elém tett passiógyümölcsös snapszot, rákacsintva az alkoholban úszó fügékre is. A kocsma vendégei kiváló mintául szolgálhatnának egy szociológia felméréshez, de a tüdőgyógyászoknak is lenne miben elmélyedniük, ha megtalálnak bárkit is a sűrű pipa- és szivarfüstben.

Édességszerető házigazdáink végigkóstoltatták velünk a város jellegzetes édességeit, ezekbe igyekeztem csak jelképesen belenyalni, mert fejemben ott kattogott a ”kagyló – hal – csoki” szentháromsága és nálam a sorrend is fontos. De megemeltem kalapomat a rengetegféle praliné, habcsók, mézeskalács és még a málnaszirupból készült rémült arcú fejecske előtt is. Egyébként idegenvezetőink a turisták által ismert belga csokoládémárkákat mélyen megvetik, inkább legyalogolnak a székesegyház melletti kis utcán, bekanyarodnak a második sarkon, és az onnan számított negyedik sikátor feletti harmadik keresztutcában veszik meg a pralinét, mert az kérem szépen még minőség! Az ükapjuk is ott vásárolt világéletében, naná majd a repülőtéren vagy a brüsszeli főtéren dobozoltatott magának holmi beszáradt bonbonokat!
A bloggal közösen üzenjük gasztroblogger kollégáinknak, hogy a macaron-őrület nyugaton is ki van törve rendesen! Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy egyes belga csokigyártók is készítenek színes korongocskákat. Néhányat megkóstolhattam, leszámítva a gyerekfogkrém ízűt, egészen jók voltak.

Vaj, vajból!

Na de mi volt az étteremben? – nyaggatott a blog. Hát az étteremben elhessegettük magunktól a felajánlott aperitifet, mely sör és pezsgő speciális keverékéből állt volna, maradtunk inkább a Kir Royalnál, melyben gigaméretű klónozott szeder úszott. Ezt nem mertem bekapni, nehogy a vacsora végére kinőjön a harmadik fülem is. A vadlazacos üdvözlőfalatkát megpróbálom majd rekonstruálni, ezért erről most nem írok, csak nyelek egyet gyorsan.

Az előétel sajtos-szürkerákos puffancs volt, enyhe csípős beütéssel és sült petrezselyemmel. Főételként kitartottam a hal mellett, segítséget kértem és kaptam, így jellegzetes flamand fogás került a tányéromra, hozzá kerámia stanicliben tálalt sült krumpli, csak hagyományőrzési céllal. És természetesen nem feszegettem a fájó kérdést, hogy ki is találta fel a sült krumplit?…

A többiek hallgattak a jó szóra, mely szerint ne feledjük, vadászidény van, tehát jöhet a fácánmell erdei gombákkal. A desszertek tartották a színvonalat, de számomra nem érdekes, ha többféle édességet halmoznak fel a tányéron egymás mellé, mert nem érzem a fellépő szereplők közötti összefüggést. De azért az alkoholos körtedresszinggel leöntött karamell parfém mellett ácsorgó „gingerbread” fagyigombóc erősen elgondolkodtatott. Ez lenne a megoldás a februárban kerülgetett maradék mézesekre? Ezt majd kipróbáljuk februárban! Benne vagy, blog?

Vacsora közben megtudtam, hogy a helyiek igen nagy értéknek tartják az északi-tengeri halakat, kagylókat, de döbbenten veszik tudomásul újra meg újra, hogy odaát az angolok egyáltalán nem értenek ezek elkészítéséhez. Már Doverben ezzel szembesül az utazó, ahogy kiteszi a lábát a szigetre – jegyezte meg valaki elborzadva. Ah, egy komplett doveri szikla esett le a szívemről, de jó hogy nem utazom innen tovább, hanem itt ülhetek a biztonságot sugalló kukoricaminősítőben, a kontinentális főzőművészet utolsó védőbástyájában! Kértem is gyorsan még egy pohárral abból a könnyű francia merlotból és elégedetten hátra dőltem.

A blog hitetlenkedve hallgatta, hogy megfigyeltem: minél nyugatabbra megyünk, annál nagyobb a családi konyhák alapterülete és annál kevesebbet főznek bennük. Három konyhát vehettem szemügyre Frankfurtban, Gentben és Rotterdamban, s kijelenthetem, ahol kétszer akkor volt a konyha mint az enyém, ott feleannyira, ahol háromszor, ott harmadannyira sem főznek, mint én. Ez lesz az alapja első gasztro phd-dolgozatomnak, amint találok hozzá egy mentort. Na, hagyjam békén a hülyeségeimmel – mondta a blog – és visszamerült a saját levébe.

(Waterlooi bukásom itt olvasható.)

Puszedli mértékkel

A sütési motiváció azzal a pillanattal kezdődött, amikor Radnóti erkélye alatt beleharaptam egy híres pesti mézesbolt puszedlijébe és semmilyen ízt nem éreztem. Még aznap este áttúrtam a szakácskönyveimet, hogy megtaláljam a klasszikus mézespuszedli receptjét. A puszedli szóval nem találkoztam, talán sem ismert a szakzsargonban, van helyette mézes pogácsa, aprósütemény stb. Bezzeg az Értelmezőben benne van, ott azt írják: "apró, kerek, édes sütemény, csók". És ott van a mindent megmagyarázó rövidítés: "biz", azaz bizalmas, de a hivatalos érintkezésben nem használatos kifejezés.

Végül saját kezűleg agyaltam ki egy receptet, úgyis király vagyok mézeskalácsban, akkor nem lehet akadály fejből megsütni egy mézesakármit! Meg is sült, de ez meg valahogy nem lett olyan klasszikus puszedli, íze is több volt mint terveztem, ellenben a Magyar Értelmező Szótárnak tökéletesen megfelelt.

Lúdanyó kérdezte egyszer, hogy mi a fenét keres nálam a konyhafiókban ragasztószalag? Hát azért van ott, hogy ne tűnjön ki annyira a colstok! Nem haszontalan jószág ez a konyhában, főleg ha az ember dokumentálási céllal is főz. Korábban nagy problémát jelentett számomra, hogy a szakácskönyvek nem rögzítették, mekkora a tepsi vagy forma amit használnunk kell. Így megesett, hogy pizza-magasságúra sütöttem a tortát, vagy alig hogy kitüremkedett szerencsétlen tészta a szűk formából azonnal elszavalta a "Sors, nyiss nekem tért" kezdetű verset. Ezért igyekszem mindent lemérni és úgy közzétenni a receptet. A halakat is megmérem, mert amit a pecás mond, abból úgyis gyököt kell vonni, ahhoz nekem számológép kell, az viszont nincs a fiókban.

Most pedig arra használom a colstokot, hogy megmutassam a nézőközönségnek, mit tesz a szódabikarbóna a mézes tésztagolyóval. A tojásfehérjéből és porcukorból készülő mázat már nem tudtam lefényképezni, mert a bizalmas puszedlik reggel gyorsan összecsomagolták magukat és felültek a Miskolc felé induló IC-re. Vissza sem integettek.

Mézes apró, kerek, édes sütemény, csók

5 ek. mézet, 12 dkg vajat és 12 dkg cukrot felolvasztottam egy nyeles edénykében és hagytam hűlni.
50 dkg rozsliszthez kevertem egy lapos tk. szódabikarbónát, csipet sót és fél zacskó mézeskalácsfűszert. Amikor már csak langyos volt az anyag, ráöntöttem a lisztre, fakanállal összekevertem, hozzátettem még egy egész tojást és egy tojás sárgáját. A laza és meleg tésztát órákig a hűtőszekrényben tároltam.
Lisztezett deszkán kicsit átgyúrtam, majd kis gombócokat formáltam belőle és a sütőlapra rakosgattam őket, jó távol egymástól. 4 nagy tepsibe tettem 4x4 golyót és 185°-on megsütöttem. (tepsi: 30x40 cm)
Másnap 2 tojás fehérjét összekevertem rengeteg porcukorral. Itt nem érdemes mennyiséget mondani, kb. 25 dkg lehetett, mert az a lényeg, hogy amikor már csak lassan csöppen le a keverőről a máz, akkor jó. Ezzel vontam be a sütiket és hagytam száradni.