Lazac Wellington módra

Ilyen étel talán a világon nincs, de úgy esett, hogy a svéd bútorboltban vásárolt lazacderekak véletlenül a levelestészta mellé csusszantak a mélyhűtő fiókjában, és ahogy rájuk pillantottam ez a párosítás jutott eszembe. A bélszín amúgy drágább is lenne, mint ezek a lapraszerelt lazacok. Tehát bizonyos előkészítés után a halakat becsomagoltam a tésztába és megsütöttem őket. Gondoltam, hogy ez így túl száraz lesz, és vergődnek a szánkban mint partra vetett rokonaik, ezért egy mártást is készítettem melléjük. Petrezselymet akartam, de kapor lett belőle. Ez szintén a mélyhűtő hibája.

Wellingtonról az jutott eszembe, hogy amikor pár évvel ezelőtt Belgiumban jártunk, kijelentettem hogy látni akarom a waterlooi csata helyszínét, főleg hogy már kétszer megjártam Austerlitzet és néha főzök csirkét marengoi módra. Nem volt ellenvetés, nem is lehetett, hiszen én vezettem. Térképet, Internetet nem vizsgáltam, mert úgy tudtam, hogy ez egy nagyközség, vagy legrosszabb esetben is csak kisváros, feltételeztem, hogy az egész imidzs a csatára lesz felfűzve és már kilométerekkel a helységnévtábla előtt plüss Napóleonok fognak integetni hogy ide, ide jó vitézek!

Aztán behajtottam a városba délről és kibukkantam belőle északon. A pusztában megfordultam és északról délre is áthatoltam rajta. Majd keletről mentem nyugati irányba, és nem restelltem észak-nyugatról dél-kelet felé venni az irányt. Ezt megismételtem észak-kelet felől is, lefelé dél-nyugatnak. Minden körforgalomban legalább három kört tettem, de egy szem harcmező nem sok, annyit sem találtam!

A család nyafogott, hogy menjünk haza, mert már nagyon szédülnek, elmondhatjuk hogy itt is voltunk, mi legalább igen, nem úgy mint Napóleon. De nem tágítottam, hanem a vasútállomás felé vettem az irányt, és megérdeklődtük, hogy volt-e itt egyáltalán bárminemű csata, vagy ez is csak a nyugati bulvársajtó porhintése esetleg a francia titkosszolgálat fedőakciója volt? A vasutasok bólogattak hogy igen, csata volt, de vasút akkor még sajnos nem, pedig ha lett volna, a kimenetel is más lehetett volna.

Aztán hála a vasutasoknak, csak előkerült a csatatér a Wellington Múzeummal együtt. Utóbbi volt az egykori főhadiszállás, de nem hiszem hogy a tábornok ott bélszínt evett volna a saját módjára, mert úgy láttam nem voltak meg hozzá a megfelelő körülmények. Bár most hogy belegondolok, lehet hogy azt csak a bécsi kongresszuson tálalták fel ínyencünknek.

A harcmező melletti kocsmában Bonaparte sört ittunk, hááááát, nem ez Belgium legjobb söre, erősen vesztesnek éreztük magunkat.
Terveim szerint a következő posztom témája Elba és Szent Ilona szigete lesz - feltéve ha odatalálok. De arrafelé legalább a halpiac nem a bútorboltban van.


Lazac leveles tésztában

6 lazacdarabot besóztam és citromlével meglocsoltam. Egy órával később leitattam róluk a nedvességet és bekapcsoltam a sütőt, 180º-ra állítva. Egy doboz levelestésztát kinyújtottam lisztezett deszkán, nem túl vékonyra és hat téglalapot vágtam ki belőle. Ezekbe csomagoltam a halakat, majd sütőlapra fektettem őket. A maradék tésztából kis halfigurákat szaggattam, ezeket a csomagok tetejére tettem tojással odaragasztva. A csomagocskákat olvasztott vajjal kentem meg és betettem a sütőbe. Amíg sültek, elkészítettem egy kapros mártást.

Paradicsomos húsgombóc puliszkával

A darált hús a legfontosabb túlélési hozzávaló a mélyhűtőben. Időnként veszek 1 kg sertéslapockát és 1 kg marhacombot, aztán ledarálom őket, nem egyszer, de kétszer és bezacskózva lefagyasztom. Egy csomag 20, 40 vagy 60 dkg attól függően, hogy mi lesz a végzete: levesbetét, ragu, gombóc, rakott ez meg az. Legutóbb azt találtam ki, hogy valami nagyon nyárit készítek az egyik csomagból, mert kell már a napsütötte szín és íz, a szájnak és a szemnek.

A hús ízesítésénél most a zsályát állítottam hadrendbe, meg persze apróra vágott vöröshagymát, frissen tekert borsot, sót. Egy tojást is tettem a masszába, nehogy ragu legyen a végeredmény.
A zsemlemorzsát saját kezűleg készítem, és amikor átszitálom, a fennakadt durvább részét elteszem egy dobozkába, és pl. az ilyen húsgombócokba öntöm. A sarki boltunkban hetekig szemeztem egy zacskó Update 1-es zsemlemorzsával, de aztán nem vettem meg, mert sajnáltam rá azt a pénzt, amit kértek érte, pedig nagyon érdekelt volna hogy milyen. Nem csak ezért tartott hetekig a szemezés, hanem azért is, mert tizenöt soron keresztül sorolták fel apróbetűvel az anyagokat, amiket tartalmaz. Minden nap elolvastam egy újabb sort. A végén úgy döntöttem, inkább az olcsóbb egészségtelen életmód mellett maradok, tehát továbbra is a saját morzsámat használom, amire azt lehetne ráírni: „Összetevők: zsemle”.

Amíg a golyóbisok összeértek, olívaolajat öntöttem egy nagy mély serpenyőbe és készítettem egy paradicsomos alapot, amibe beleültettem a húsgombócokat, és abban pároltam meg őket. Imádom a magyar paradicsomokat, de télen megveszem az ilyen-olyan olasz konzerveket, pépeset és egészben lévőt egyaránt. Ezekből pukkantottam 2-3 dobozzal, de a dobozokat ezután kiöblítettem és a szelektív gyűjtőbe tettem!

A paradicsomos mártásba is került zsálya és rozmaring, a vége felé pedig 3 gerezd fokhagymát reszeltem bele. Közben ezerszer megkóstoltam, egy kis só, egy kis cukor, egy kis bors - valami mindig hiányzott belőle. Amikor a gombócok megpuhultak és átjárta őket a paradicsomos alap íze, elgondolkodtam hogy mi legyen a köret? Főleg a színe miatt döntöttem a puliszka mellett, ami félig puliszka, félig polenta lett, mert megfőztem a darát enyhén sós vízben és a végén kevés vajat kerevetem bele, majd kiöntöttem egy kerek tálba, hogy megszilárduljon. Komisz anyag ez a kukoricadara, nem is értem miért nem használják házépítéshez? Ha egyszer megszilárdul, akkor az meg lesz szilárdulva és kész. Égigérő paszuly kollégától tudtam meg nemrég, hogy ami darából készül, az nem is puliszka.

Az összehatás nagyon kellemes lett, csak kicsit elszámoltam magam, így két napig ettük ezt az ételt, a maradék bekerült ismét a mélyhűtőbe. Ebből valami recycling fogás lesz egyszer.

Blogforduló

Kereken egy éve már hogy bátortalanul megnyomtam a "közzététel" gombot, és ezzel kifolyattam a cybertérbe a saját levében-t. Bíztam benne, hogy legalább azok a barátaim olvasni fogják, akik felbujtottak. Ők azok, akiknek már évek óta telefonos és e-mailes ügyfélszolgálatot tartok, mert ilyeneket kérdeznek: Mennyi élesztőt tegyek bele? Mi az hogy "amennyit felvesz"? A nyolccentis halakat, a kétkilós csomagban, ki kell belezni? Vendégek jönnek, mit főzzek nekik? Te is jössz? Akkor főzhetnél te. stb.

Az év során gyakran felmerült bennem, hogy jó móka volt, de most már ennyi, letészem a habverőt, nyugodjék, és befekszem a csipkerózsika weboldalak közé, de érdekes módon mindig ilyenkor jött valami nógatás, amiből az tűnt ki, hogy ha nem is sokan, de vannak akik várják a folytatást, akár egy szappanoperánál. Őket meg ugyebár nem hagyhatom benne a cserben.

A családom rezignáltan vette tudomásul mindazt, ami a bloggal való együttéléssel jár. Hogy pl. nem tálalok fel forró ételt nekik, de csak azért, mert a terítés és a tálalás közé beékelődött a fotózás folyamata is. (Megtanultam a fényképezőgépről letakarítani a zsír, liszt és egyéb ételmaradékokat!) A konyhában türelmesen bukdácsolnak a fotóállványban, és nem nevetnek együtt a szomszédokkal, amikor a szabadtéri fényeket kergetem kezemben egy tál étellel, hónom alatt a masinával, nyomomban a macskákkal. Utóbbiak rájöttek, hogy amíg a keresőben kukucskálok, addig felelőtlenül becsukom a másik szememet…

Legnépszerűbb bejegyzéseim a dödöllés, a Kossuth-kiflis, a Jókais, a füredi savanyúvizes és a pásztorételekkel foglalkozó. Ebből is látszik, hogy a multikulti dacára él magyar, áll Buda még!
Sokan követték figyelemmel a valóságsót, amelynek főszereplői az elpusztíthatatlan szilveszteri koktélparadicsomok voltak. Nyár elején eltemettem a paradicsomokat, de semmi ok a szomorúságra, biztos forrásból tudom, hogy töretlen az életerejük, és már kétszer megjárták a magmát, oda-vissza.

Ahhoz képest, hogy az internet állítólag elidegeníti az embert, kifordít bennünket önmagunkból és kiüresíti a kapcsolatainkat, én mégis itt akadtam rá néhány új barátra. Igazira és virtuálisra is. A virtuális azért jobb, mert nem kell alkalmazkodni hozzá, csak letöltök egy 5.0-ás frissítést és ennyi…

Február óta figyelem a blogstatisztikát, amely ezer titkot rejteget. Na jó, annál azért többet. Persze tudom, hogy a számok mögött emberek lapulnak, és időnként megpróbálom elképzelni őket, hogy vajon hol élnek és mivel foglalkoznak? A Bruneiben lakó olvasóm bizonyára a szultán udvari személyzetise. Jelzem neki, hogy konyhai kisegítő nem szívesen lennék, csináltam ilyesmit diákkoromban a Balatonon, és mondhatom, igencsak fárasztó. De előkóstolóként vagy ételkritikusként bizonyára jó szolgálatot tennék és felvirágoztatnám a szultáni palotát.

Hogy Hollywoodban is olvassák a blogomat, mi mást jelenthet, mint azt hogy hamarosan megfilmesítési szerződést írhatok alá. Aztán egy év múlva elnyerem a "legjobb gasztroblog-film" díját és utcahossznyi limuzinon gördülök be a díjkiosztóra. A vörös szőnyegen jelenlegi, a kordonon túl jövőbeli szeretőim toporognak - ők valamennyien a belső értékeim miatt rajonganak értem. A lépcső tetejéről még visszafordulok, az összes fogamat megvillantom a vakuk előtt és teátrálisan integetek a fakanalammal.
A díjátadás után könnyeimmel küszködve rebegem el, hogy köszönök mindent a zöldségesemnek, a hentesemnek és a vírusirtómnak, hiszen nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Az amerikai közönségnek pedig, akik nem tudják mi a különbség a Hungary és a hungry között, ezt a zárómondatot vetem oda:
"Fox, Korda és Zukor unokája vagyok én,
Hagymától síró, vidám, mezítlábas blogger!"

A konkurens stúdiók tulajdonosai és a kritikusaim pedig főjenek csak a saját levükben!

A szabadság lehelete, meg az enyém a sajt után

Látom, a gasztrobloggereknek is kellett egy hét mire megették az ünnepi maradékokat, hiszen érzékelhetően lelassult az új posztok közlése, de most már mindenki megint süt-főz! Én még a maradékoknál tartok, pl. a sült malacból hússaláta lesz, megdobva egy kis lilahagymával, de hogy a balzsamecetes sült bébicéklával mit tegyek, azt nem tudom. Finom volt, de nem mondhatnám hogy éles látványkontrasztot alkotott a párolt vöröskáposzta mellett. Lehet, hogy csak simán bedobom a mélyhűtőbe a birkanyáj mellé. És még túl kell élnem azt a pillanatot is, amikor kinyitom a dobozt, amiben a karácsonyi munkahelyi bulira készített halkrémem maradéka lapul. Ezt most nyomták a kezembe a kollégáim azzal, hogy vigyem már haza, de itt ki ne nyissam, mert teljes létszámú leépítést nem terveznek.

Addig is elmondom, hogy én meg hogy jártam. Vagyis nem jártam, hanem álltam, álldogáltam az egyik Culinaris bolt édességes polca előtt. Egyszer csak éreztem, ahogy a bokámat körbeöleli valami, egy 18 éve ismerős áramlat...igen-igen ez a szabadság lehelete! Lehajoltam a legalsó polchoz és felfedeztem, hogy mindez egy Bazooka Joe rágógumis dobozból ered! Meghatódtam, hiszen éppen a minap került elő gyermekkori rágóspapír-gyűjteményem, amiben a Bazooka is képviseltette magát, bár a mi kis füstös iparvárosunkban ilyen rágógumit soha nem árusítottak, de valahonnan mégis került néha egy-egy darab, vagy legalább a papírja, benne az elengedhetetlen képregénnyel. Ezeket rendezgettem szocialista óvodásként, s egy bányásznapra kiadott fémdobozkában archiváltam őket, miközben a Varsói Szerződés csapatai ott gyakorlatoztak az erkélyünk alatt, a játszótér közelében. Talán ez volt ez egyetlen komoly tevékenységem a korabeli demokratikus ellenzékben, csak akkor még nem tudatosult bennem.

És most egyszerre csak itt van, egy egész dobozzal! Remegve szorítottam magamhoz a pénztárnál és alig vártam, hogy a boltból kilépve rögtön a számba tömjek egyet. Nagy szám van, de mondhatom, alaposan kitölti már egy darab is. Szerencsére ismerős nem jött szembe, nem kellett köszönnöm senkinek, viszont ahogy kilélegeztem a téli hidegben, megtestesülve láthattam a szabadság leheletét. Fújtam lufit, nem is kicsit, ebben határozottan jobb ez a márka a többinél. Mit tudják a gondtalan amerikaiak, milyen érzés ez! Örülök hogy happy end lett a rágós történet, ahogy ez a szabadság hazájában lenni szokott.

És még egy piros pontot kiosztottam a Culinarisnak: a személyzeti politikájukra. Ugyanis egy dobozka francia rúzsos sajt kapcsán beszélgetésbe elegyedtem a vagyonőrzéssel megbízott úrral, és mondhatom, komoly szakemberre vagy legalábbis egy ínyencre akadtam a személyében! Ez a sajt-téma annyira összehozott bennünket, hogy a végén egymás vállain sírtuk ki magunkat, mert elkeserítő, hogy sehol sincs már olyan igazi, régi Pálpusztai. Tudjátok, olyan, ami magától elindult a konyhaasztalon.

szakirodalom: www.bazookajoe.com

Az ünnepi menü és a felelősség

A képhez: az ünnepek során a járt magyar utat elhagyva megjártuk a porosz és az angolszász utat is. Mindegyik egyre döcögősebb lett…

Könnyű annak, aki év közben csak egyszerű ételeket tesz az asztalra! Elegendő, ha karácsonykor csak egy kicsit húz bele, és máris elámul a család, hogy jaj de fantasztikus, micsoda remekmű stb. De mit tegyen ilyenkor az, aki egész évben töri magát, hogy minél izgalmasabban főzzön? Hogyan jelezze, hogy ez most nagyon különleges, nagyon ünnepi, vagyis k a r á c s o ny i ?

Egyrészt a terítékkel. Előkerül a legelegánsabb étkészlet és a csillogó karácsonyi kellékek. Akinek nagy ebédlőasztala van, annak jobban elszabadulhat a fantáziája, akinek meg nincs, annak még jobban meg kell erőltetnie magát, hogy ez most ne tűnjön fel a vendégseregnek.
Másrészt az ünnepi ételsorral, amelynek tükröznie kell, hogy bizony sikerült felülmúlnunk hétköznapi önmagunkat. Be lehet bújni a hagyományok mögé, annak is megvan a maga varázsa, de lehet újítani is, vagy az elmúlt évek bevált receptjeit előadni, amiből azután előbb-utóbb hagyomány születik.

De vigyázzunk! Megfigyeltem, hogy a híres emberek a velük készült év végi interjúkban mindig elmesélik, hogy milyen karácsonyokra emlékeznek, és soha nem a hangulatról, a fáról vagy az ajándékokról beszélnek, hanem az ételekről. Tehát amit ma feltálalunk, arról lehet hogy 30-40 év múlva az időközben híressé váló gyermekünk, rokonunk, barátunk pontos leírást fog adni. Beleírja egy Nobel-díjas regénybe, belerendezi egy világsiker filmbe, vagy beleénekli egy christmas songba, és akkor aztán ország-világ előtt ott állunk pőrén, a lemeztelenített főzési-sütési tudományunkkal.

Ha nem vesszük komolyan a kihívást, lehet hogy így járunk:

- Hogyan emlékszik vissza a régi karácsonyok hangulatára? – kérdezi majd a riporter a híres emberünktől.
- Ó, azok mindig nagyon izgalmasak voltak! A gasztroblogger házigazda egész nap idegesen rohangált, fát díszített, összekeverte az ajándékokat és mindenkivel összeveszett. Hálát adtunk a sorsnak, ha estére nem vágta le a kezét a kisbaltával. És bizonygatta, hogy ha maradt volna ideje, főzött volna valamilyen ünnepi vacsorát is, de erre soha nem került sor.
- Mit jelentett az a szó hogy blog?
- Nem is tudom, valami régimódi, elavult kommunikációs forma lehetett - válaszolja a híres ember.
- És a gasztro? Az mi volt? - érdeklődik a riporter.
- Hát arról fogalmam sincs! - jön majd a válasz.

Karácsonyi napló

December 23.

Kedves Naplóm!
Ma korán keltem, hogy elsőként szakítsam át a célszalagot a supermarket vásárlói közül, és ez nagyjából sikerült is, de kár volt ennyire igyekeznem. Az eladók bezzeg nem keltek korán, és akkor kezdtek árufeltölteni, amikor mi vevők már ott bukdácsoltunk a polcok között. Alapvető karácsonyi kellékek hiányoztak (fahéj, szegfűszeg, csillagszóró) de a szilveszteri maskarák és virsli hegyek már ott tornyosultak előttünk. Én már csak a romlandó alapélelmiszerekért mentem, de láttam, hogy sokan csalódottan kószáltak a boltban, állítólag a hűtőpult is üres volt helyenként.

Délben telefonált az egyik hortobágyi barátunk, hogy beugrana hozzánk néhány birkával. Persze, persze, gyere csak, mondtam de valójában nagyot fordult velem a konyha. Moooost????? Pont most? Még soha nem szerveztem ennyire rosszul az előkészületeket, mint idén: a bejgli még csak összegyúrva vár a hűtőben, a pisztrángok pikkelyes ruhájukban vidáman ficánkolnak, a dresszírzsákom bújócskát játszik két napja, és sehogyan sem tudom leipiapacsolni. Tudom, hogy a két racka be volt ígérve, itt írtam is erről, de nem lehetne várni ezzel még egy kicsit? Mikor fogom beszoktatni őket? Gondolom, eleinte egy, aztán két, majd három órára kell kiengedni őket a gyepre, közben bemutatnám nekik a macsakahadat és a mókusokat. Láttak ezek már mókust egyáltalán? Mi lesz, ha L. távozása után ráfonódnak a kerítésre és keservesen bégetnek, hogy haza akarnak menni, mert visszavágynak a végtelen füves pusztákra? És honnan veszek terelésre betanított pulit december 24-én? Vagy felállítsunk gyorsan egy betlehemet, amiben talán otthon éreznék magukat? Mondjuk, melegük nem lesz, az biztos, mert éppen ma romlott el a kétéves világmárka gázkazánunk, emiatt a család többi tagjai szerelőt és tömítőgyűrűt keresnek reggel óta, ahelyett hogy nekem segítenének.

Megannyi kérdés kavargott a fejemben, amikor megállt a terepjáró a házunk előtt. L. kiemelt a csomagtartóból egy hatalmas nejlonzsákot, benne különböző birkaalkatrészekkel. Ja, ez már más! Szerencsére a mélyhűtőben sok hely volt, és be tudtuk tuszkolni a zsák tartalmát. Ezeket a kedves, fiatal állatokat, akik még reggel vidáman bégettek, most meg már csak hallgatnak. L. pedig megérdemelten kóstolgatta adventi aprósüteményeimet.

December 24.
A főzésénél csak egy dolog kíván nagyobb logisztikai szakértelmet: a karácsonyi főzés. Főleg ha az ember közben fát díszít, segít talpba faragni, gyerekeket terelget, pótizzók után kutat. De csak összeállt az esti menü:

• Fokhagymával és aszalt szilvával töltött szűzpecsenye + vörösboros aszalt szilva (a pecsenyeféleség azért jó ilyenkor, mert amíg sül, nem kell őrizni)

• Sült lazacpatkó hagymás majonézzel (lazaclevesre készültem, de nem találtam elegendő lazaccsontot a városban - rossz városban keresgéltem, tudom)

• Hercegnőburgonya (mert szép)

• Desszert: délután elkezdett szállingózni a hó!

December 25.
Mi a legjobb módja annak, hogy az ember ne szedjen fel egy dekát sem karácsonykor? Az, hogy vállalja be a teljes rokonellátást, étkezéssel, altatással együtt, ez garancia arra, hogy négy napig lehet robotolni a konyhában. Így sem kedve, sem ideje nem lesz enni a hobbiszakácsnak.
A mai menü:

• Töltött káposzta a hagyomány nevében (még soha nem főztem karácsonykor, de jól esett mindenkinek)

• Mézes krémes

December 26.
Ha már mindenkit mindig meghívok, mert szeretek itthon lenni ünnepekkor, még egy téren ki szoktam szúrni magammal: ilyenkor újítok, ami egyébként szigorúan tilos vendégfogadáskor. Ezt az előételt agyaltam ki. Figyelem, világpremier!

• tormahab tésztafészekben, füstölt lazaccsíkokkal, lazackaviárral

A továbbiak ezek voltak:

• Gyöngytyúkleves cérnametélttel (ez mennyei lett!)

• Hússal és gombával töltött rántott palacsinta (azoknak, akik nem eszik meg a halat)

• Mandulás pisztráng aszúmártással (magamnak, főleg)

• Burgonyagratin (hogy ezzel is több dolgom legyen)

• Fatörzs-torta (titkos családi recept alapján)

Kép nem készült minden fogásról, mert az már tényleg meghaladta volna a logisztikai képességeimet. Jöhet a szilveszter - de csak az ágyneműmosás után!

Mézes bűnmegelőzés

Kriminológiai kutatásaim alapján bátran kijelenthetem, hogy a Jancsi és Juliska által a Vasorrú Bába sérelmére elkövetett emberölés tényállása nem felel meg a valóságnak. Ez mese.

Valójában az történt, hogy a kedves öreg néni magányosan élt, éldegélt az erdő mélyén, ahol sikeres sütőipari vállalkozást működtetett. Mézeskalácsa receptjét 1-2-3-...7 lakat alatt őrizte. A gonoszlelkű testvérpár társtettes alakulatként elhatározta, hogy mindenáron megszerzi azt. Egy ködös éjszakán lecsaptak a nénire, aki nem volt hajlandó elárulni a titkot, hiába vetették alá mindenféle kínzásnak, végül aljas indoktól vezérelve, előre kitervelten, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel a kemencébe tolták.

A szerzők közül az egyik Grimm fivér eredetileg jogásznak készült, de a híres jogtudós Savigny prof. kirúgta valamelyik vizsgán, és azt mondta neki, ön, amíg szóból értek én, nem lesz jogász e féltekén. A jurátushallgató erre azzal vágott vissza, hogy sekély e kéj, én egész nemzedékeket fogok mesékkel traktálni, persze nem középiskolás fokon, életemet az igazságszolgáltatás lejáratásának szentelem, és hamis tényálladékokkal hintem tele a világot.

A mérnöktársadalom is megcáfolta már a történetet, hiszen lehetetlen hosszú távra mézeskalácsból házat építeni - lakni, vagy ipari tevékenységet végezni benne pedig fizikai képtelenség. Az enyém is csak vízkeresztig bírja, aztán teleszívja magát párával, és megroggyan a födémje. Ilyesmire nem adnak lakhatási engedélyt - hacsak nem kenjük meg az illetékeseket és a statikusokat, na de ez szintén csak a mesékben fordulhat elő.

Okos cukrász más kárából tanul, én bizony inkább megadom itt a mézesreceptemet, vegye, vigye aki akarja! Lassan befejezem ezt a posztot, annál is inkább mert csöngetnek....egy pillanat beleszólok a kaputelefonba...valami Jancsi és egy nő....

Előkészületek. A pohárka meggybor ne tévesszen meg senkit, nem a kalácsba öntöttem, hanem magamba. Nagyot lendít a kreativitáson!

Nyújtás, szaggatás, máz, süthető díszek.

Itt már a szódabikarbóna beindult!

Írókázás után

Így képzelem a svéd szentestét:
A fenyveserdőben élő család horgászni volt a tónál, ahol annyi glöggöt ittak a termoszból, hogy mire hazaértek erősen benyomtak. Így a halat véletlenül kint hagyták a ház előtt. De jaj, a macska is kint ólálkodik, nem lesz ennek jó vége! Azt sem veszik észre, hogy föléjük ért a lángoscsillag, amitől a rénszarvasok annyira megrémültek, hogy hopp, felugrottak a Volvo tetejére!
(Remélem hogy Hobbiszakács kolléga elismerően bólogat!)

MÉZESKALÁCS
(eleinte kemény tészta, főleg díszítésre jó. Emellett készítek még egy puhább változatot is, több vajjal, azt azonnal lehet enni)

Fontos! A sütés napjától kezdve ne szellőztessünk, ne kapcsoljuk be a szagelszívót, törekedjünk arra, hogy ezt a fantasztikus illatot minél tovább a falak között tarthassuk. Ez az advent lélekmelengető illata.

50 dkg liszt
20 dkg méz
15 dkg cukor
2 tojás
1 tojás sárgája
8 dkg vaj
1 csomag mézeskalácsfűszer, de lehet egyénileg is darálgatni
2/3 kávéskanál (!) szódabikarbóna
2 tojás sárgája a mázhoz + kicsi tejszín vagy vagy tejföl belekeverve

Tészta: a mézet és a vajat meglangyosítom, hogy folyékony legyen, a cukor is most mehet bele. Majd a fűszerekkel összekevert lisztre öntöm, ha kihűlt ekkor menjen bele a tojás is, jól összedolgozom. Mivel a méz meleg és híg, a tészta egyelőre ragadósnak tűnik, de ez normális állapot. Pihentetni kell, lehet akár egy napot vagy éjszakát is (a hűtőben lefedve). Amikor előveszem, túlságosan meg van dermedve, nehéz gyúrni – tehát érdemes nyújtás előtt egy órával elővenni szobahőmérsékletre. Lisztezett deszkán, 3 mm vékonyra nyújtom és kiszaggatom a megfelelő formára. Sütőpapíros tepsibe teszem, kicsit messze egymástól, mert megdagadnak.

Máz: 2 tojás sárgájába tejszínt vagy tejfölt keverek. Ezzel kell megkenegetni mielőtt a sütőbe tolom, ettől lesz szép barnás máza és ezen jól megragadnak a díszítő elemek: napraforgómag, tökmag, mandula, dió, mák, lenmag, gyöngycukor ami bírja a sütést stb. Ilyenkor lyukasztom ki először a figurákat!

Sütés: 175 fokon. Nagyon kell figyelni, mert ha megbarnul csúnya és keserű lesz. Amikor kiveszem, és langyos, ismét átbököm a lyukakat, mert a sütés közben begyógyulnak.

Díszítőmáz: egy tojásfehérjét keverek el kb. 20 dkg porcukorral, pár csepp citromlével A cukrot átszitálom, mert ha egy kis kristályocska belekerül, el fog tömődni az íróka nyílása. Amikor már annyira sűrű, hogy alig csöppen le a kanálról, akkor jó. Egy erős nejlonzacskóba töltöm és apró lyukat vágok a sarkára. Másnapra jól megszárad, már csak a madzagokat kell belefűzögetni - még ekkor is ki szoktam tágítani a lyukakat egy hústűvel.

Egy reggeli margójára

Ez a nap is csak úgy indult, mint a többi. Hatkor keltem, negyed hétkor bekapcsoltam a kávéfőzőt, amelybe előzőleg zamatos Dallmayr kávét töltöttem, fél hétkor megpirítottam egy szelet Lipóti parasztkenyeret, és rátettem egy darabka Dallmayr libamájpástétomot. A pástétom kerámiatartójának szépségét csak a kaviártégely ígéretessége homályosította el. Hajj, ezt is fel kéne tölteni karácsonyra! - sóhajtottam gondterhelten.

Kedves olvasóim, akik reggelente csak egy gyors kávét nyeltek be félúton a fürdőszoba és az előszobafogas között, ne orroljatok meg rám, valójában ez a mai ínyencreggeli csak egyszeri alkalom volt, de legalább nem álom. Mert ahogy Bächer Iván kikutatta egyszer, ebben az országban tulajdonképpen senki sem reggelizik, még az sem, aki a magazinokban tanácsokat osztogat egészséges táplálkozás témakörben.

Nem is tudom, hogy magamat vessem-e meg inkább, hiszen amikor este hazamegyek, többnyire akkor találom meg a reggeli mozgó tejeskávés bögrémet valahová letéve, vagy azokat a fiatal amerikaiakat, akik a buszmegállónkban szállnak fel reggelente, kesztyűs kezükben fél-literes fém kávétermosz-bögre és miközben beszélgetnek, kortyolnak egyet-egyet a műanyag fedő nyílásán keresztül. Bajor feinschmecker legyek-e, mint ma reggel, vagy legyek olyan mainstreamerbe olytott trendsetter, mint ők - itt a magyar ugaron?

Ha a kávévonalat elemzem, akkor győz a gőzölgő, friss kávé, nyitott bögréből (a csésze nekem túl kicsi). Ha nincs aki München felé menjen a családból, maradnak a kamrámban rejtegetett titkos készletek, akad ott Meinl kávé is, vagy valami más finomság. Mozgó ivászatról szó sem lehet, pláne nem a magyar közúthálózaton, itt félő hogy félre is nyelném a nedűt. Termosz? Abban hogyan gőzölögne? És talán a kávé is törik a rázkódástól, mint a bor, nem?

Ami a kerámiákat illeti, ezek egyszeri ajándékok, sajnos nem ilyenben kapom a beszállítóimtól a mannákat, feltöltésükről nekem kell gondoskodnom.

Ha a májat veszem alapul, hát finom volt az is, sóval, borssal és fehérborral ízesítették, de számomra nem ért fel a magyar pástétomok színvonalával, pláne ha ezeket hegyaljai aszúval keverik. Erre viszont nemigen futi, ráadásul reggel mindig késésben vagyok, és igazán csak 9-10 óra körül tudok enni.
Így hát maradok továbbra is aki eddig voltam, szíves üdvözlettel.

Hátszín mustáros mártásban Vendelin barátunknak - VKF XXI!

„ - De nem addig van az, Vendelin barátom; hol maradnak a különböző mustárok? Én például nagyon szeretem a csípős házimustárt, amelyet a jó gazdasszonyok otthon maguk készítenek, de nem vetem meg a francia mustárt sem. Az angol mustár pedig a kedvencem. Elő a mustárokkal, Vendelin barátom, de ne legyen beszáradva az üveg, - tette hozzá nyomatékosan a vendég és a fácánnak a mellét vette elő.”

(Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek! — Nyugat, 1926.6.)

Az irodalmi VKF pályázathoz Krúdyt választottam, mégpedig azért, mert szeretném leoldani róla azt a néhány dermedt zsírcseppet, ami a húsleves tetején úszik minden filmklubban, és amely már nagyon eltömíti az író úr auráját. Ennél ő azért több volt, ráadásul ez az igéző látvány inkább Huszárikhoz köthető. A filmet én is nagyra tartom, nagy örömömre nemrég utánam dobták valamelyik boltban 900 Ft-ért. A városi legenda szerint, a forgatáskor ki kellett hűteni a levest, hogy a cseppek jobban láthatóvá váljanak a kamera számára. Szegény Latinovits!


„- Másképpen állott a dolog a mustárokkal, amelyeket az ügynök az ablakában katonás rendben tartogatott. Voltak itt mustárok, amelyeket faluról hozott, miután meggyőződött a mustármag valódiságáról és a mustárcsináló asszony hozzáértéséről. Voltak barna, leveses mustárok és pépes, sárga mustárok; amelyeket kenyérre kenve éppen úgy lehetett enni, mint a mézet. Az ügynök sikeres üzleteiből ritkán tért haza anélkül, hogy valamely újonnan felfedezett kereskedésből mustárosüveget ne hozott volna a zsebében. Ilyenformán a város valamennyi kereskedőjének a mustárját végigpróbálgatta. Borzongva gondolt egy öreg belvárosi kereskedősegédre, aki már messziről üdvözölte, ha valami új francia vagy angol mustár futott be a céghez.”
(Krúdy Gyula: Az ember, aki mustármag volt)

Ez a mártás akkor jut eszembe, amikor már túl sok félig, negyedéig elkopott mustáros üvegem van a kamarában, a fiókokban. Ugyanis ha mustárok közelében járok (külföld, belföld, piac, ínyencbolt), mindig erős késztetést érzek arra, hogy vásároljak belőlük. Szerencsére legutóbb nem télen voltam Párizsban, máskülönben odafagyott volna az orrom a mustárszaküzlet kirakatüvegére.
A vége aztán az, hogy kényszervágásra kerülnek szegény üvegcsék. Ez viszont jót tesz a mártásnak, mert mindig kerül bele, egy kis édes bajor mustár, egy kis éles angol, szokásos magyar, sós görög stb. Ugyanolyan sohasem lesz. A magok pedig elengedhetetlen látványt jelentenek a szószba tekintve.

Az augusztus 20-i grillező vendégeim nem bírtak el azzal a 10 szelet hátszínnel, amit előtte napokig pácban őrizgettem a hűtőszekrényben. Másnap a maradékokat bedobtam a kuktába és megpároltam két kanál mustár és két babérlevél kíséretében. Aztán lefagyasztottam, mert hiszen ki bír húsra nézni augusztus 21-én? (pl. én…)
Most a pályázatra készítettem egy mustáros mártást és a nyáron megfőzött szeleteket belefektettem hogy együtt is rotyogjanak kicsit. A mártás a szokásos módon, olajon megfuttatott liszttel indul, majd felengedem vízzel, ha van alaplével, beleteszem a mustárokat és kevergetem, kóstolgatom. Ha nagyon erőteljes, tejföllel lehet enyhíteni. Köretnek zsemle- vagy krumpligombóc ajánlott.

Remélem, erre az ételre a Mester is rábólintana és sokatmondóan összenézne Vendelinnel – ha már a feleségeket illetően is egyezett az ízlésük…

Ex szakácskönyveim libris

Most, hogy latintanár végzettségű olvasóim beestek a klaviatúra alá, nyugodtan belecsaphatok a húrokba. Házi feladatot kaptunk ismét, ezúttal a szakácskönyveinket kell bemutatni.

Egyik kedvenc tanárom egyszer azt mondta: „kollégák, ha valaha az életben megszorulnak, adjanak ki szakácskönyvet, vagy általános lexikont” - és még egy mondatot hozzátett, de ezt inkább nem írnám le, legyen elég annyi, hogy röviden jellemezte a várható vásárlóréteget, akik kritika nélkül mindent megvesznek. (Non scholae, sed vitae discimus - üzenem az ájult latinosoknak.)

E megjegyzést követően elkezdtem szaglászni ismerőseim, rokonaim könyvespolcait és tényleg azt láttam, hogy ott állnak szépen, érintetlenül a szakácskönyvek, nem is beszélve a legalább egyféle általános lexikonról és az ilyen-olyan szépirodalmi sorozatokról, tetszetős kötésben előadva. A 80-as években születtek már szép, látványos szakácskönyvek, könyvsorozatok, főleg a Corvina kiadónak köszönhetően, amelyre sokan rábuktak, és elkezdték ezeket gyűjtögetni, ajándékozni. Főzéshez a többség soha nem használta őket. A helyzet csak rosszabb lett a kilencvenes évektől, a rengeteg kiadó megjelenésével elöntötték a piacot az innen-onnan összeollózott receptgyűjtemények, sokszor minősíthetetlen képekkel és nyomdai munkával. Ettől kezdve már nem a szakma kiválóságai írták és szerkesztették a könyveket, hanem bárki, akinek volt szövegszerkesztője és némi tőkéje.
Én még ma is inkább az antikváriumokat és az Internetet járom, és keresek könyveket a régi időkből, mert úgy gondolom, ha a Túrós vagy a Gundel család valamelyik tagja, vagy Lukács István, esetleg Nagy László azt mondja, hogy két tojás kell bele, akkor annyi kell és kész. Ezek persze nem mindig színes és szélesvásznú kiadványok, de elvégre csak főzni akarok.

Ha végigtekintek a polcomon, három osztályba sorolhatom a gyűjteményemet:

1. Általános szakácskönyvek
Ezek szerény megjelenésűek, lapjaikon zsír- és ételcseppek éktelenkednek, (pedig igyekszem vigyázni rájuk), és kézzel írott bejegyzések egészítik ki a recepteket. Én egy 13. kiadású Horváth Ilonán nőttem fel, kezdőknek is ezt szoktam ajándékozni. Előkapkodom még Pető Gyula Ételkészítési alapismeretekjét, Pelle Józsefnét, Móra Ferencnét, Mária Hajkovát, Liscsinszky Bélát, Kiss Gyulát és a Mesterszakácsok receptkönyvét (Lukács – Novák – Nagy, 1985.) Gyakran forgatom a Kulináriát is, ez a karizmaimra is jótékony hatással van. És persze van néhány halas könyvem, addig is míg nem lesz tengerparti házam ezeket tanulmányozom. A legátfogóbb a The Ultimate Book of Fish & Shellfish (Whiteman, 2004.)

2. Hagyományőrzők
Általában szép fotókkal, néprajzi megtámogatással adják ki őket. Nagyon fontosnak tartom, hogy ilyesmik szülessenek. Kedvencem a Balatoni ízek (Halász – Hemző, 1988.), Magyar Kóstoló (Gergely Anikó, 2000.), 104 híres magyar recept, 99 magyaros étel (Lajos – Hemző, 1996.) Vasi, zalai parasztételek és házi tartósítás (Ábrahám Gézáné, 2003). De hagyományőrző a Mit ettek a Vadnyugat hősei? című füzetecske is (Borsányi – Lorencz, 1988.)

3. Irodalmi szakácskönyvek
Ezeket tényleg inkább csak olvasom, de nagy örömmel, többször is. Az első helyen Magyar Elek áll, bár az ő szakácskönyveit az első csoportba is sorolhatnám, gyakran főzök belőlük. Utána jönnek a többiek: Halász Zoltán, Váncsa István, Brillat-Savarin, Bächer Iván, Mireille Guiliano, Lénárd Sándor stb.

Futottak még:
Főleg az elmúlt évek termései, az összeollózósok, amelyeknek adnak egy új hangzatos címet, vagy az angol tévészakácsok és magyar epigonjaik könyvei. Utóbbiak közös jellemzője: elnagyolt képek, nagy betűk gyengénlátóknak, színkavalkád kisgyermekeknek, nálunk nehezen beszerezhető alapanyagok, furcsa stílusú szövegek gyakran rossz fordításokkal. Ezekkel gyakran találkozom antikváriumokban, úgy látszik mások sem ragaszkodnak annyira hozzájuk. Néha azt hiszem, nekem kellene szemorvoshoz mennem, de lehet hogy inkább ezeknek a könyveknek nem ártana egy beutaló a tipográfiai szakrendelésre. Az az érzésem, hogy a szerkesztők úgy gondolják, aki főz, azt közben folyamatosan szórakoztatni kell, a figyelmét nem szabad lankadni hagyni, mert még képes és elalszik a recept felénél. Csodálom, hogy autósüldözések még nincsenek mellékelve dvd-én, amiket a hűtőszekrény ajtajára szerelt képernyőn követhetnénk feszült figyelemmel – pl. habarás közben.

Azt valaki megfejthetné, hogy miért pont az angolok árasztottak el bennünket? És miért főleg azok, akik úgy gondolják, hogy a yorkshire-pudingon túl már csak Provance és Toscana létezik? Hol rejtőznek más népek szakácsai? Vagy a mi kiadóink csak angolt fordítókkal kötöttek hosszú távú szerződéseket?
Azért van, akit a szívembe zártam közülük, pl. a duci hölgyeket a személyiségük miatt és Gary Rhodes-t, akit sajnos kevesen ismernek nálunk. Az ő filmjei nyugodtságot és hozzáértést sugallnak, a kamerát nem kapkodják, nem lengetik, hogy attól kelljen rettegnem, a leves mindjárt rábillen a gázrózsára vagy epilepsziás rohamot kapok a sok képi effekttől és funkciótlan vágásoktól, ráadásul úgy beszél angolul, hogy azt mások is megértsék. Könyvei hasonlóan kiegyensúlyozottak.

És végezetül hadd mutassam meg legutóbbi antikvárius szerzeményeimet, ezekről majd beszámolok részletesebben is:

Dom Pérignon úr látogatása

Előkelő látogatóm volt nemrég, monsieur Dom Pérignon személyében. Korábban nem találkoztunk, szó sem lehetett személyes kapcsolatról, hiszen nem ugyanabba a társadalmi osztályba tartozunk. Ez a tény azóta sem változott meg, de egy kedves hozzátartozóm tavasszal összefutott vele Franciaországban, és mivel tudta, hogy ősszel neves évfordulót ünnepelek, rábeszélte a monsieurt, hogy tartson vele Magyarországra. A tavasztól őszig terjedő napokat egy pincében elrejtve töltötte, újabb és újabb érési foglalatosságokkal űzve az időt.

Amikor végre bemutattak minket egymásnak, és kiszabadítottam a mókás díszdobozából (gombnyomásra működött) meghökkentett a visszafogott eleganciája. Zavaromban ki sem bontottam, inkább úgy döntöttem, ha majd összejön egy-két barát, akkor közösen leülünk vele.

Ezután napokig a szakirodalmat bújtam, hogy megtudjam, miként kell őt elszállásolni és előadni, hogy minden tökéletes legyen. A hűtőbe nem tehettem, mert nem éreztem hozzá méltónak – diszkréciómat utólag meg is köszönte, azt mondta, értsem meg, ő nem mutatkozhat holmi tokaszalonnák és parasztkolbászok társaságában, nem mintha megvetné ezeket, hiszen ő is közülük való, de fokozottan ügyelnie kell a jóhírére.
Szaladgáltam a hőmérővel, hogy jó-jó, de akkor hova? Borhűtőm nincs, a ház helyiségeiben pedig ingadozik a celsius. Végül megtaláltam az ideális helyet, amely elnöki lakosztályként működhetett a Nagy Nap elérkezéséig.

A Nagy Napon - amikor megérkeztek a barátok, akik kicsit régebbi évjáratúak a nedűnél, de ugyan olyan nemesek és érettek - a legszebb pezsgőspoharaimat elmosogattam és kicsiholtam, mégiscsak magához a pezsgő feltalálójához lesz szerencsénk! Az üveget a fenekénél tartva óvatosan megtekergettem és szolid pukkanásra késztettem. Kitöltöttem és megkóstoltuk. Ugyanaz a nemes egyszerűség simogatta a nyelvemet, ami a szememet is, ha a mélyzöld üvegre és az egyszerű címkéjére tekintettem. Semmi pancs és flanc.

Egészségünkre, monsieur Dom Pérignon, jöjjön el hozzánk máskor is! A tréningező menedzserek elől pedig dugja el a pincekulcsot, nehogy fejlesztés alá vegyék a régimódi pezsgőkészítési eljárásokat!

Sült lazac, kapros tésztafészekben csücsülve

November dacára a friss nyári kapor még mindig ott zöldellik a fagyasztómban. Anno alaposan megmostam, leráztam róla a vizet, összevágtam, most mégis kiderült, hogy sikeresen hibernáltam egy bogárkát is, harsogó zöld ravatalon. Ettől már nem kóser a kaprom – ha jól tudom - de annál bióbb. Ebből készítettem egy adag kapormártást.

A négy szelet gazdaságos lazac mellé vásároltam még két szelet kanadai vadlazacot is - hátha igaz a hír, hogy csak egyszer élünk. Utóbbi húsának textúrája és színe nagyon eltérő, hát még az íze! Nem kellett sokat magyaráznom az asztalnál, hogy melyik volt a drágább. A sütést nem vittem túlzásba, szerintem a finom halakat nem érdemes agyonbonyolítani, csak enyhén besóztam, belepaskoltam a lisztbe, a serpenyőbe kevés olívaolajat öntöttem, és amikor a hal elkezdett sülni, utána küldtem még egy kis kocka vajat is. Néhány percig sütöttem mindkét oldalát, hogy ne száradjon ki.

Foodstylist-énem éppen felnyúlt az élelmiszerbolt legmagasabb polcához, hogy levegyem a zöld színű tagliatellét, mikor a bio polc mögül eszeveszett ordítással előtört az Egészségeséletmód-énem. "Áááááállj!!!!! Azonnal tedd vissza azt az ételfestékes vacakot!" – kiáltotta. "Naaaaa, csak most az egyszer....Ne kelljen otthon spenótos tésztát gyúrnom a szép fotó kedvéért...." - könyörögte.
Sajnos nem tudtam meggyőzni saját magamat. Duzzogva vettem tudomásul, hogy ez bizony nem fog olyan jól mutatni a képen, mint terveztem. Viszont finom volt…