Borsodó aranygaluskával, vagyis fordítva

Ha már előre került a sodó, akkor maradjon is ott.

Aki aranygaluskát készít, többnyire vaníliamártást kínál hozzá, rosszabb esetben tejjel összekever valamilyen vaníliaport, és ezzel megközelíti a leveskockából való levesfőzés bűntettét. Pedig egy kis borsodó a maga citromos, boros, édeskés-savanykás ízével hihetetlenül megdobja a tésztát. Nem nehéz dolog a sodókészítés, csak össze kell keverni a hozzávalókat és már mehet is be a gőzfürdőbe, ahol folyamatos kevergetés, habverés közben szépen megemelkedik, besűrűsödik. Csak álljunk ott a tűzhely mellett, türelmesen, kitartóan. Vagy kapjunk el valakit, aki éppen a konyhában jár, hogy egy pillanatra vegye át a habverőt és gyorsan tűnjünk el valahova, valamilyen fontos ügyre hivatkozva.

Belenéztem Ínyesmester munkásságába, szerinte ne sima bort, hanem fűszerezett forralt bort használjunk a sodóhoz. Szerintem meg az a fontos, hogy a sodóhoz használt bor jó minőségű legyen, mert a rossz bor visszaüt, azaz átüt a citromos ízen. Rossz bornak a lefolyóban a helye.

A Mester az aranygaluskáról is érdekeseket mond, pl. hogy lehet nagyobb méretre is szaggatni a tésztát és egyenként megtölteni baracklekvárral. Ő a rétegezésnél is tesz rá egy kis lekvárt, én csak olvasztott vajat és cukrozott darált diót. A dió mandulával való helyettesítését viszont ki fogom próbálni, Balatonakaliban nagyon bő termés volt az idén.
Aki pedig marad a vaníliamártásnál, az legalább egy vaníliarúd kikapart belsejével és főzött krémmel adózzon a galuskának!


Aranygaluska
Kelt kalácstésztát készítek 50 dkg lisztből, 3 dkg felfuttatott élesztőből, kb. 2 dl langyos tejből, 2 tojássárgájából, 8 dkg olvasztott vajból, és kb. 5 dkg cukorból. Addig dolgozom, vagyis dolgoztatom ki a tésztát a dagasztógéppel, míg szépen összeáll, és fényes lesz a felülete, elválik az edény falától. Letakarva meleg helyre teszem és kelesztem.
Közben kivajazok egy tortaformát. A megkelt tésztát deszkán kicsit kinyújtom, kb. 3 cm vastagra és egy kisebb pogácsaszaggatóval kiszaggatom. A ”pogácsákat” beleültetem a formába, de nem túl szorosan, fejecskéjüket megsimogatom olvasztott vajjal és cukorral kevert dióval szórom meg. Amíg kitart a tészta, addig rakosgatom a rétegeket.
Aztán még így is kelnek kb. 20-30 percig meleg helyen, esetleg a sütőben 60º-on.
Sütés 165º-on.

Borsodó
Amíg sül a tészta, el lehet készíteni a sodót.
Egy mély, kerek tűzálló tálba vagy üstbe ütök négy tojást, habverővel felverem őket. Hozzáadok 18 dkg cukrot, csipet sót, 4 dl fehérbort, 1,5 dl vizet, egy citrom reszelt héját és kifacsart levét. Továbbá fél ek. lisztet. Az egészet elkeverem habverővel és gőzön folyamatosan verem, keverem. Ha minden jól megy habos lesz és lassan folyós.
Az ízét befolyásolja a bor és a citrom milyensége, ezért kóstoljuk meg hogy kell-e bele még cukor.

Féloldalas

Íme, megsütöttem a karácsonykor kapott báránybordát. Kicsit besóztam, a sütés felénél pedig rozmaringot adtam hozzá, valamint két fej fokhagymát (héjában!). Lefedve sült, csak a vége felé vettem le róla a fóliát. A bárányhús omlós és ízletes volt, éreztem rajta a szikes talaj valamennyi füvét, levelét, virágát, a pusztai szél simogatásának hatását. A bioságot nem éreztem, azt csak a tudatomban tároltam.

A rozmaringgal igen sok bajom van. Ha bent nevelgetem, rövid időn belül elsatnyul, levelei elszíneződnek. Ha kiültetem, akkor meg egy vendég kutya rendszeresen rápottyant, a macskák meg ráspriccelnek, fetrengenek rajta (rozmaringos masszázs?). Mindezt látom a konyhaablakból, de mire kirohanok, már régen oda a bokrom konyhakészsége.

Felajánlottam nekik cserébe az összes fűt, fát, bokrot, de rendületlenül a rozmaringhoz vonzódnak. Meg kell várnom, míg a bokrom túlnövi a négylábúak mar- vagy farmagasságát, ez az egyetlen védekezési mód. De hogyan, ha a minden télen kifagy szegény növény, mert nem túl mediterrán a kertünk mikroklímája? Jöhetne már az a rettegett globális felmelegedés!

Antivegetáriánus síparadicsom

Hófehér paradicsom

Korábban azt hittem, hogy a síelés túléléséhez elegendő egy csésze forró májgombócleves, vagy egy izmos bernáthegyi dupla rummal. De az idén olyasmit láttam, amit még soha: a sípálya melletti hütte előtt egy komplett süldő malac forgott a parázs felett. Azaz a lángok felett, meg is pörkölődött hamar a bőre, emiatt csúnya pillantásokat vetettem a főnökre, aki megértette az üzenetet, és gyorsan dobott egy kis havat a tűzre, mire az hipp-hopp lement parázsba. A malac illata erősen alkalmas volt arra, hogy elterelje a sportolók figyelmét fő tevékenységükről. Ahogy egyik rendszeres olvasóm mondaná: "Kúúúúl! Zsííííír!" hangulat uralkodott a pályán.

Azt mondják a tudatos vásárlók, hogy soha ne menjünk üres gyomorral vásárolni, mert az éhes ember hajlamos több felesleges élelmiszert venni. Hát én kiegészíteném a megfigyelést azzal, hogy ha olyan helyen lakunk, ahol csak hetente háromszor két órára nyitja ki a boltot a mosolygós bajuszos kereskedő, és ráadásul csak síléccel lehet megközelíteni az üzletet a többméteres hófalak között, nos akkor is garantált a tudatos vásárlás. Miután kiválasztottam az árucikkeket, összeraktam őket egy háromdimenziós puzzle-ba és rogyasztott térddel, hunyorított szemmel kivetítettem a hátizsákom űrtartalmára. Áááá, azonmód felértékelődtek az otthoni maradékok, és leértékelődött a tej, meg minden ami nagy helyet foglal. De miután kiderült hogy a boltos valójában hentes, az általa készített füstölt sonkából és tarjából is vettem 15-15 dkg-ot, mert az nem kíván sok helyet a hátamon. Vagy ha hazafelé a hó fogságába esek, ezekkel simán kihúzom pár napig.

Útban a bolt felé

Ideiglenes konyhámba, ami egy régi parasztházban volt, nagyobb adag marhapörkölttel érkeztem, amit itthon lábszárból főztem. Ezt egyszer mint önmagát tálaltam fel, a maradékot pedig áttranszformáltam gulyáslevessé. A zöldségeket külön főztem meg, és utólag rotyogtattam össze a pörkölttel. Tudom, hogy erre a Gundelek a szívükhöz kapnának, de egyik könyvükben sincs utalás arra, hogy fekete pályán hogyan főzzünk magyaros ételeket. Előkerült még a kosaramból egy dobozka, benne karácsonyi süteményválogatással, ezt eddig a mélyhűtőben rejtegettem és a hegyen pattintottam fel - mindenki nagy örömére.

Amikor már nincs hozott anyagom és kedvem a további főzőcskézéshez, akkor megtámadjuk a hüttéket. Jöhetnek a sült kolbászok, gőzgombócok, palacsintalevesek, rummal bélelt forró csokik. Kétezer méteren az ember nem gondol sovány csirkemellekre és könnyű salátákra.

Vigyázz! A tetőn dolgoznak!

Miután jóllakottan visszasiklok a pályákra, ott leginkább szemlélődni, a felvonókban pedig hallgatózni szeretek. Itt szoktam találkozni a Magyar Macsó Férfi típusával. Ennek itthoni háztartásomban híján vagyok, így ilyenkor gyönyörködöm ki magam benne. E típus alapvető jellemzői:

• csoportosan jár síelni, mert úgy kell neki a közönség, mint a tiszta hegyi levegő
• már az első napon kiderül, hogy ő a társaság középpontja, a helyi sztár
• a pálya szélén hangoskodik, jótanácsokat osztogat, kioktat
• bár nagy sportember, de dohányzik, laposüvegből iszik
• termoszból kávézik, mert őrajta aztán osztrák kocsmáros ne gazdagodjék! Különben is, ő ezt a kávét fele annyiból megfőzi otthon!
• örömmel csapja be a szállásadókat, ezt úgy mondja: "jó üzletet csináltam"
• történeteinek főhőse mindig ő maga, hihetetlen kalandok övezik életútját, mindenhol járt, mindenkit ismer, Európa valamennyi síterepét "levette"
• feleségét leszólja, gyermekeit megalázza, vicceinek örökös témája a nő
• nem mellesleg ő az autópályák ördöge is, tisztul előtte a sáv miközben vezet, de vezetési stílusát le lehet olvasni autója színéből és a kipufogójából is
• mindenhol szemetel, ledobja a hóra a magyar csokipapírt, ebből is látszik hogy européer, hiszen otthon érzi magát
• ő a legjobb országimázs: már messziről könnyen felismerhető, mással össze nem téveszthető
  

A Magyar Macsó Férfit soha senki nem látta síelni. Csak én. Szembefordult a lejtővel és rettenetes hóekében billegve, mindenkit letarolva, nyílegyenesen elindult lefelé.

5 könyv / 2008

A gasztrobloggereket méricskélő szociológusok most meg azt kérik, áruljuk el, hogy mely öt könyvre emlékszünk vissza szívesen az elmúlt évből?
Megmondom, de hogy ebből hogyan fogom kihozni a gasztrovonalat, azt még nem tudom.

Anthony Sheenard: A láthatatlan város

A.S. gyerekkori cimbora, ezért érdeklődéssel figyelem pályafutását. Csakhogy hiába imádom az irodalmat, sajnos a sci-fi nem vonz. Októberben együtt buliztunk Balatonfüreden - sült csülköt ettünk Holéczynél - ahonnan én fuvaroztam haza a 2007. év legjobb európai sci-fi íróját. Ahogy a ködös hajnalon elhaladtunk az alsóőrsi nádas mellett, határozottan éreztem hogy más dimenzióba kerültünk. Az ablaktörlő össze-vissza verdesett, a ventilátort nem lehetett beállítani, a fényszóró nem tudott megküzdeni a nedves aszfaltról visszaverődő csillogással, a rádió nem találta az állomásokat és furcsa lidérces fények villództak a tó felett. Anthony persze csak somolygott a bajusza alatt és szemmel láthatóan otthon érezte magát, pedig még nem is értünk haza. Bizony, már-már én is kezdtem érezni, hogy az igazság odaát van, valahol a déli parton.
Amikor kiszállt és elbúcsúztunk, ezt a könyvét ajánlotta, mert ez talán nem az a klasszikus sci-fi, amitől idegenkedem. Még hogy nem?! Hiszen az derül ki belőle, hogy az ember csak gyanútlanul jön-megy Budapesten, közben meg semmi sem az, aminek látszik. A könyv olvasása óta gyanakodva méregetem szomszédaimat, a kéregető hajléktalanokat, a két lányt és a cigányasszonyt a villamoson és mindenkit, aki egyszerű, hétköznapi emberi orcát öltött fel.
(A.S. egyébként erősen érdeklődik a gasztronómia iránt is.)


Szakács Eszter: Saudade .- Pécs: Jelenkor, 2006.

SZ.E. pécsi költőnő. Persze Pécsett könnyű költeni, én is éltem ott, tudom milyen a tavasz a székesegyház előtti parkban, és milyen a hóesés a Tettyén. Tavaly egy könyvespolc-átrendezés kapcsán huppantam le könyveivel és kezdtem újraolvasni őket. Ismét megéreztem, hogy milyen sokat számít, ha az ember más-más életkorban olvassa ugyanazokat a verseket.




Berniczky Éva: Méhe nélkül a bába .- Bp.: Magvető, 2007.

B.É. fiatal kárpátaljai írónő, akinek több könyvét is olvastam, de eddig ez tetszett a legjobban. Csak azt tudom mondani, a jövő klasszikusai köztünk élnek! Előttünk állnak a sorban a hentesnél, mellettünk zötyögnek a buszon, elmennek mellettünk a piacon. Ne hagyjuk őket elmenni! Ne akkor vegyük észre őket, amikor unokánk az életrajzukat magolja irodalomórára. Nem mellékesen addigra a könyveiket is drágábban árusítják majd, és egy első kiadású Berniczky akkor már hmm...



Grecsó Krisztián: Isten hozott .- Bp.: Magvető, 2008.

Nyaralás előtt örömmel vettem, hogy ismét egy Grecsóval több lesz a polcomon és a fejemben, de nem gondoltam hogy ez lesz számomra a legkedvesebb regénye. Bár most hogy visszagondolok a Pletykaanyura, arra is ezt mondtam. Meg a Tánciskolára is.
Grecsót azért is nagyra értékelem, mert a Pletykaanyu után saját faluja kis híján kaszaélre hányta, de ő nem adta fel, nem tette le a billentyűzetet!




Friderikusz eddig / int. kész. Mihancsik Zsófia .- Pécs: Alexandra, 2008.

Amikor letettem a könyvet, azt mérlegeltem, hogy most rögtön emigráljak ebből az országból vagy várjak holnap reggelig? De aztán hideg is volt, meg a lencse is be volt áztatva, úgyhogy maradtam. Megvárom, hátha egyszer még csinál nekünk egy nézhető közszolgálati tévét ez a Fridi, vagy valami online adást, amiben persze magas szakmai színvonalú főzős műsorok is lesznek.

Lazac Wellington módra

Ilyen étel talán a világon nincs, de úgy esett, hogy a svéd bútorboltban vásárolt lazacderekak véletlenül a levelestészta mellé csusszantak a mélyhűtő fiókjában, és ahogy rájuk pillantottam ez a párosítás jutott eszembe. A bélszín amúgy drágább is lenne, mint ezek a lapraszerelt lazacok. Tehát bizonyos előkészítés után a halakat becsomagoltam a tésztába és megsütöttem őket. Gondoltam, hogy ez így túl száraz lesz, és vergődnek a szánkban mint partra vetett rokonaik, ezért egy mártást is készítettem melléjük. Petrezselymet akartam, de kapor lett belőle. Ez szintén a mélyhűtő hibája.

Wellingtonról az jutott eszembe, hogy amikor pár évvel ezelőtt Belgiumban jártunk, kijelentettem hogy látni akarom a waterlooi csata helyszínét, főleg hogy már kétszer megjártam Austerlitzet és néha főzök csirkét marengoi módra. Nem volt ellenvetés, nem is lehetett, hiszen én vezettem. Térképet, Internetet nem vizsgáltam, mert úgy tudtam, hogy ez egy nagyközség, vagy legrosszabb esetben is csak kisváros, feltételeztem, hogy az egész imidzs a csatára lesz felfűzve és már kilométerekkel a helységnévtábla előtt plüss Napóleonok fognak integetni hogy ide, ide jó vitézek!

Aztán behajtottam a városba délről és kibukkantam belőle északon. A pusztában megfordultam és északról délre is áthatoltam rajta. Majd keletről mentem nyugati irányba, és nem restelltem észak-nyugatról dél-kelet felé venni az irányt. Ezt megismételtem észak-kelet felől is, lefelé dél-nyugatnak. Minden körforgalomban legalább három kört tettem, de egy szem harcmező nem sok, annyit sem találtam!

A család nyafogott, hogy menjünk haza, mert már nagyon szédülnek, elmondhatjuk hogy itt is voltunk, mi legalább igen, nem úgy mint Napóleon. De nem tágítottam, hanem a vasútállomás felé vettem az irányt, és megérdeklődtük, hogy volt-e itt egyáltalán bárminemű csata, vagy ez is csak a nyugati bulvársajtó porhintése esetleg a francia titkosszolgálat fedőakciója volt? A vasutasok bólogattak hogy igen, csata volt, de vasút akkor még sajnos nem, pedig ha lett volna, a kimenetel is más lehetett volna.

Aztán hála a vasutasoknak, csak előkerült a csatatér a Wellington Múzeummal együtt. Utóbbi volt az egykori főhadiszállás, de nem hiszem hogy a tábornok ott bélszínt evett volna a saját módjára, mert úgy láttam nem voltak meg hozzá a megfelelő körülmények. Bár most hogy belegondolok, lehet hogy azt csak a bécsi kongresszuson tálalták fel ínyencünknek.

A harcmező melletti kocsmában Bonaparte sört ittunk, hááááát, nem ez Belgium legjobb söre, erősen vesztesnek éreztük magunkat.
Terveim szerint a következő posztom témája Elba és Szent Ilona szigete lesz - feltéve ha odatalálok. De arrafelé legalább a halpiac nem a bútorboltban van.


Lazac leveles tésztában

6 lazacdarabot besóztam és citromlével meglocsoltam. Egy órával később leitattam róluk a nedvességet és bekapcsoltam a sütőt, 180º-ra állítva. Egy doboz levelestésztát kinyújtottam lisztezett deszkán, nem túl vékonyra és hat téglalapot vágtam ki belőle. Ezekbe csomagoltam a halakat, majd sütőlapra fektettem őket. A maradék tésztából kis halfigurákat szaggattam, ezeket a csomagok tetejére tettem tojással odaragasztva. A csomagocskákat olvasztott vajjal kentem meg és betettem a sütőbe. Amíg sültek, elkészítettem egy kapros mártást.

Paradicsomos húsgombóc puliszkával

A darált hús a legfontosabb túlélési hozzávaló a mélyhűtőben. Időnként veszek 1 kg sertéslapockát és 1 kg marhacombot, aztán ledarálom őket, nem egyszer, de kétszer és bezacskózva lefagyasztom. Egy csomag 20, 40 vagy 60 dkg attól függően, hogy mi lesz a végzete: levesbetét, ragu, gombóc, rakott ez meg az. Legutóbb azt találtam ki, hogy valami nagyon nyárit készítek az egyik csomagból, mert kell már a napsütötte szín és íz, a szájnak és a szemnek.

A hús ízesítésénél most a zsályát állítottam hadrendbe, meg persze apróra vágott vöröshagymát, frissen tekert borsot, sót. Egy tojást is tettem a masszába, nehogy ragu legyen a végeredmény.
A zsemlemorzsát saját kezűleg készítem, és amikor átszitálom, a fennakadt durvább részét elteszem egy dobozkába, és pl. az ilyen húsgombócokba öntöm. A sarki boltunkban hetekig szemeztem egy zacskó Update 1-es zsemlemorzsával, de aztán nem vettem meg, mert sajnáltam rá azt a pénzt, amit kértek érte, pedig nagyon érdekelt volna hogy milyen. Nem csak ezért tartott hetekig a szemezés, hanem azért is, mert tizenöt soron keresztül sorolták fel apróbetűvel az anyagokat, amiket tartalmaz. Minden nap elolvastam egy újabb sort. A végén úgy döntöttem, inkább az olcsóbb egészségtelen életmód mellett maradok, tehát továbbra is a saját morzsámat használom, amire azt lehetne ráírni: „Összetevők: zsemle”.

Amíg a golyóbisok összeértek, olívaolajat öntöttem egy nagy mély serpenyőbe és készítettem egy paradicsomos alapot, amibe beleültettem a húsgombócokat, és abban pároltam meg őket. Imádom a magyar paradicsomokat, de télen megveszem az ilyen-olyan olasz konzerveket, pépeset és egészben lévőt egyaránt. Ezekből pukkantottam 2-3 dobozzal, de a dobozokat ezután kiöblítettem és a szelektív gyűjtőbe tettem!

A paradicsomos mártásba is került zsálya és rozmaring, a vége felé pedig 3 gerezd fokhagymát reszeltem bele. Közben ezerszer megkóstoltam, egy kis só, egy kis cukor, egy kis bors - valami mindig hiányzott belőle. Amikor a gombócok megpuhultak és átjárta őket a paradicsomos alap íze, elgondolkodtam hogy mi legyen a köret? Főleg a színe miatt döntöttem a puliszka mellett, ami félig puliszka, félig polenta lett, mert megfőztem a darát enyhén sós vízben és a végén kevés vajat kerevetem bele, majd kiöntöttem egy kerek tálba, hogy megszilárduljon. Komisz anyag ez a kukoricadara, nem is értem miért nem használják házépítéshez? Ha egyszer megszilárdul, akkor az meg lesz szilárdulva és kész. Égigérő paszuly kollégától tudtam meg nemrég, hogy ami darából készül, az nem is puliszka.

Az összehatás nagyon kellemes lett, csak kicsit elszámoltam magam, így két napig ettük ezt az ételt, a maradék bekerült ismét a mélyhűtőbe. Ebből valami recycling fogás lesz egyszer.

Blogforduló

Kereken egy éve már hogy bátortalanul megnyomtam a "közzététel" gombot, és ezzel kifolyattam a cybertérbe a saját levében-t. Bíztam benne, hogy legalább azok a barátaim olvasni fogják, akik felbujtottak. Ők azok, akiknek már évek óta telefonos és e-mailes ügyfélszolgálatot tartok, mert ilyeneket kérdeznek: Mennyi élesztőt tegyek bele? Mi az hogy "amennyit felvesz"? A nyolccentis halakat, a kétkilós csomagban, ki kell belezni? Vendégek jönnek, mit főzzek nekik? Te is jössz? Akkor főzhetnél te. stb.

Az év során gyakran felmerült bennem, hogy jó móka volt, de most már ennyi, letészem a habverőt, nyugodjék, és befekszem a csipkerózsika weboldalak közé, de érdekes módon mindig ilyenkor jött valami nógatás, amiből az tűnt ki, hogy ha nem is sokan, de vannak akik várják a folytatást, akár egy szappanoperánál. Őket meg ugyebár nem hagyhatom benne a cserben.

A családom rezignáltan vette tudomásul mindazt, ami a bloggal való együttéléssel jár. Hogy pl. nem tálalok fel forró ételt nekik, de csak azért, mert a terítés és a tálalás közé beékelődött a fotózás folyamata is. (Megtanultam a fényképezőgépről letakarítani a zsír, liszt és egyéb ételmaradékokat!) A konyhában türelmesen bukdácsolnak a fotóállványban, és nem nevetnek együtt a szomszédokkal, amikor a szabadtéri fényeket kergetem kezemben egy tál étellel, hónom alatt a masinával, nyomomban a macskákkal. Utóbbiak rájöttek, hogy amíg a keresőben kukucskálok, addig felelőtlenül becsukom a másik szememet…

Legnépszerűbb bejegyzéseim a dödöllés, a Kossuth-kiflis, a Jókais, a füredi savanyúvizes és a pásztorételekkel foglalkozó. Ebből is látszik, hogy a multikulti dacára él magyar, áll Buda még!
Sokan követték figyelemmel a valóságsót, amelynek főszereplői az elpusztíthatatlan szilveszteri koktélparadicsomok voltak. Nyár elején eltemettem a paradicsomokat, de semmi ok a szomorúságra, biztos forrásból tudom, hogy töretlen az életerejük, és már kétszer megjárták a magmát, oda-vissza.

Ahhoz képest, hogy az internet állítólag elidegeníti az embert, kifordít bennünket önmagunkból és kiüresíti a kapcsolatainkat, én mégis itt akadtam rá néhány új barátra. Igazira és virtuálisra is. A virtuális azért jobb, mert nem kell alkalmazkodni hozzá, csak letöltök egy 5.0-ás frissítést és ennyi…

Február óta figyelem a blogstatisztikát, amely ezer titkot rejteget. Na jó, annál azért többet. Persze tudom, hogy a számok mögött emberek lapulnak, és időnként megpróbálom elképzelni őket, hogy vajon hol élnek és mivel foglalkoznak? A Bruneiben lakó olvasóm bizonyára a szultán udvari személyzetise. Jelzem neki, hogy konyhai kisegítő nem szívesen lennék, csináltam ilyesmit diákkoromban a Balatonon, és mondhatom, igencsak fárasztó. De előkóstolóként vagy ételkritikusként bizonyára jó szolgálatot tennék és felvirágoztatnám a szultáni palotát.

Hogy Hollywoodban is olvassák a blogomat, mi mást jelenthet, mint azt hogy hamarosan megfilmesítési szerződést írhatok alá. Aztán egy év múlva elnyerem a "legjobb gasztroblog-film" díját és utcahossznyi limuzinon gördülök be a díjkiosztóra. A vörös szőnyegen jelenlegi, a kordonon túl jövőbeli szeretőim toporognak - ők valamennyien a belső értékeim miatt rajonganak értem. A lépcső tetejéről még visszafordulok, az összes fogamat megvillantom a vakuk előtt és teátrálisan integetek a fakanalammal.
A díjátadás után könnyeimmel küszködve rebegem el, hogy köszönök mindent a zöldségesemnek, a hentesemnek és a vírusirtómnak, hiszen nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Az amerikai közönségnek pedig, akik nem tudják mi a különbség a Hungary és a hungry között, ezt a zárómondatot vetem oda:
"Fox, Korda és Zukor unokája vagyok én,
Hagymától síró, vidám, mezítlábas blogger!"

A konkurens stúdiók tulajdonosai és a kritikusaim pedig főjenek csak a saját levükben!

A szabadság lehelete, meg az enyém a sajt után

Látom, a gasztrobloggereknek is kellett egy hét mire megették az ünnepi maradékokat, hiszen érzékelhetően lelassult az új posztok közlése, de most már mindenki megint süt-főz! Én még a maradékoknál tartok, pl. a sült malacból hússaláta lesz, megdobva egy kis lilahagymával, de hogy a balzsamecetes sült bébicéklával mit tegyek, azt nem tudom. Finom volt, de nem mondhatnám hogy éles látványkontrasztot alkotott a párolt vöröskáposzta mellett. Lehet, hogy csak simán bedobom a mélyhűtőbe a birkanyáj mellé. És még túl kell élnem azt a pillanatot is, amikor kinyitom a dobozt, amiben a karácsonyi munkahelyi bulira készített halkrémem maradéka lapul. Ezt most nyomták a kezembe a kollégáim azzal, hogy vigyem már haza, de itt ki ne nyissam, mert teljes létszámú leépítést nem terveznek.

Addig is elmondom, hogy én meg hogy jártam. Vagyis nem jártam, hanem álltam, álldogáltam az egyik Culinaris bolt édességes polca előtt. Egyszer csak éreztem, ahogy a bokámat körbeöleli valami, egy 18 éve ismerős áramlat...igen-igen ez a szabadság lehelete! Lehajoltam a legalsó polchoz és felfedeztem, hogy mindez egy Bazooka Joe rágógumis dobozból ered! Meghatódtam, hiszen éppen a minap került elő gyermekkori rágóspapír-gyűjteményem, amiben a Bazooka is képviseltette magát, bár a mi kis füstös iparvárosunkban ilyen rágógumit soha nem árusítottak, de valahonnan mégis került néha egy-egy darab, vagy legalább a papírja, benne az elengedhetetlen képregénnyel. Ezeket rendezgettem szocialista óvodásként, s egy bányásznapra kiadott fémdobozkában archiváltam őket, miközben a Varsói Szerződés csapatai ott gyakorlatoztak az erkélyünk alatt, a játszótér közelében. Talán ez volt ez egyetlen komoly tevékenységem a korabeli demokratikus ellenzékben, csak akkor még nem tudatosult bennem.

És most egyszerre csak itt van, egy egész dobozzal! Remegve szorítottam magamhoz a pénztárnál és alig vártam, hogy a boltból kilépve rögtön a számba tömjek egyet. Nagy szám van, de mondhatom, alaposan kitölti már egy darab is. Szerencsére ismerős nem jött szembe, nem kellett köszönnöm senkinek, viszont ahogy kilélegeztem a téli hidegben, megtestesülve láthattam a szabadság leheletét. Fújtam lufit, nem is kicsit, ebben határozottan jobb ez a márka a többinél. Mit tudják a gondtalan amerikaiak, milyen érzés ez! Örülök hogy happy end lett a rágós történet, ahogy ez a szabadság hazájában lenni szokott.

És még egy piros pontot kiosztottam a Culinarisnak: a személyzeti politikájukra. Ugyanis egy dobozka francia rúzsos sajt kapcsán beszélgetésbe elegyedtem a vagyonőrzéssel megbízott úrral, és mondhatom, komoly szakemberre vagy legalábbis egy ínyencre akadtam a személyében! Ez a sajt-téma annyira összehozott bennünket, hogy a végén egymás vállain sírtuk ki magunkat, mert elkeserítő, hogy sehol sincs már olyan igazi, régi Pálpusztai. Tudjátok, olyan, ami magától elindult a konyhaasztalon.

szakirodalom: www.bazookajoe.com

Az ünnepi menü és a felelősség

A képhez: az ünnepek során a járt magyar utat elhagyva megjártuk a porosz és az angolszász utat is. Mindegyik egyre döcögősebb lett…

Könnyű annak, aki év közben csak egyszerű ételeket tesz az asztalra! Elegendő, ha karácsonykor csak egy kicsit húz bele, és máris elámul a család, hogy jaj de fantasztikus, micsoda remekmű stb. De mit tegyen ilyenkor az, aki egész évben töri magát, hogy minél izgalmasabban főzzön? Hogyan jelezze, hogy ez most nagyon különleges, nagyon ünnepi, vagyis k a r á c s o ny i ?

Egyrészt a terítékkel. Előkerül a legelegánsabb étkészlet és a csillogó karácsonyi kellékek. Akinek nagy ebédlőasztala van, annak jobban elszabadulhat a fantáziája, akinek meg nincs, annak még jobban meg kell erőltetnie magát, hogy ez most ne tűnjön fel a vendégseregnek.
Másrészt az ünnepi ételsorral, amelynek tükröznie kell, hogy bizony sikerült felülmúlnunk hétköznapi önmagunkat. Be lehet bújni a hagyományok mögé, annak is megvan a maga varázsa, de lehet újítani is, vagy az elmúlt évek bevált receptjeit előadni, amiből azután előbb-utóbb hagyomány születik.

De vigyázzunk! Megfigyeltem, hogy a híres emberek a velük készült év végi interjúkban mindig elmesélik, hogy milyen karácsonyokra emlékeznek, és soha nem a hangulatról, a fáról vagy az ajándékokról beszélnek, hanem az ételekről. Tehát amit ma feltálalunk, arról lehet hogy 30-40 év múlva az időközben híressé váló gyermekünk, rokonunk, barátunk pontos leírást fog adni. Beleírja egy Nobel-díjas regénybe, belerendezi egy világsiker filmbe, vagy beleénekli egy christmas songba, és akkor aztán ország-világ előtt ott állunk pőrén, a lemeztelenített főzési-sütési tudományunkkal.

Ha nem vesszük komolyan a kihívást, lehet hogy így járunk:

- Hogyan emlékszik vissza a régi karácsonyok hangulatára? – kérdezi majd a riporter a híres emberünktől.
- Ó, azok mindig nagyon izgalmasak voltak! A gasztroblogger házigazda egész nap idegesen rohangált, fát díszített, összekeverte az ajándékokat és mindenkivel összeveszett. Hálát adtunk a sorsnak, ha estére nem vágta le a kezét a kisbaltával. És bizonygatta, hogy ha maradt volna ideje, főzött volna valamilyen ünnepi vacsorát is, de erre soha nem került sor.
- Mit jelentett az a szó hogy blog?
- Nem is tudom, valami régimódi, elavult kommunikációs forma lehetett - válaszolja a híres ember.
- És a gasztro? Az mi volt? - érdeklődik a riporter.
- Hát arról fogalmam sincs! - jön majd a válasz.

Karácsonyi napló

December 23.

Kedves Naplóm!
Ma korán keltem, hogy elsőként szakítsam át a célszalagot a supermarket vásárlói közül, és ez nagyjából sikerült is, de kár volt ennyire igyekeznem. Az eladók bezzeg nem keltek korán, és akkor kezdtek árufeltölteni, amikor mi vevők már ott bukdácsoltunk a polcok között. Alapvető karácsonyi kellékek hiányoztak (fahéj, szegfűszeg, csillagszóró) de a szilveszteri maskarák és virsli hegyek már ott tornyosultak előttünk. Én már csak a romlandó alapélelmiszerekért mentem, de láttam, hogy sokan csalódottan kószáltak a boltban, állítólag a hűtőpult is üres volt helyenként.

Délben telefonált az egyik hortobágyi barátunk, hogy beugrana hozzánk néhány birkával. Persze, persze, gyere csak, mondtam de valójában nagyot fordult velem a konyha. Moooost????? Pont most? Még soha nem szerveztem ennyire rosszul az előkészületeket, mint idén: a bejgli még csak összegyúrva vár a hűtőben, a pisztrángok pikkelyes ruhájukban vidáman ficánkolnak, a dresszírzsákom bújócskát játszik két napja, és sehogyan sem tudom leipiapacsolni. Tudom, hogy a két racka be volt ígérve, itt írtam is erről, de nem lehetne várni ezzel még egy kicsit? Mikor fogom beszoktatni őket? Gondolom, eleinte egy, aztán két, majd három órára kell kiengedni őket a gyepre, közben bemutatnám nekik a macsakahadat és a mókusokat. Láttak ezek már mókust egyáltalán? Mi lesz, ha L. távozása után ráfonódnak a kerítésre és keservesen bégetnek, hogy haza akarnak menni, mert visszavágynak a végtelen füves pusztákra? És honnan veszek terelésre betanított pulit december 24-én? Vagy felállítsunk gyorsan egy betlehemet, amiben talán otthon éreznék magukat? Mondjuk, melegük nem lesz, az biztos, mert éppen ma romlott el a kétéves világmárka gázkazánunk, emiatt a család többi tagjai szerelőt és tömítőgyűrűt keresnek reggel óta, ahelyett hogy nekem segítenének.

Megannyi kérdés kavargott a fejemben, amikor megállt a terepjáró a házunk előtt. L. kiemelt a csomagtartóból egy hatalmas nejlonzsákot, benne különböző birkaalkatrészekkel. Ja, ez már más! Szerencsére a mélyhűtőben sok hely volt, és be tudtuk tuszkolni a zsák tartalmát. Ezeket a kedves, fiatal állatokat, akik még reggel vidáman bégettek, most meg már csak hallgatnak. L. pedig megérdemelten kóstolgatta adventi aprósüteményeimet.

December 24.
A főzésénél csak egy dolog kíván nagyobb logisztikai szakértelmet: a karácsonyi főzés. Főleg ha az ember közben fát díszít, segít talpba faragni, gyerekeket terelget, pótizzók után kutat. De csak összeállt az esti menü:

• Fokhagymával és aszalt szilvával töltött szűzpecsenye + vörösboros aszalt szilva (a pecsenyeféleség azért jó ilyenkor, mert amíg sül, nem kell őrizni)

• Sült lazacpatkó hagymás majonézzel (lazaclevesre készültem, de nem találtam elegendő lazaccsontot a városban - rossz városban keresgéltem, tudom)

• Hercegnőburgonya (mert szép)

• Desszert: délután elkezdett szállingózni a hó!

December 25.
Mi a legjobb módja annak, hogy az ember ne szedjen fel egy dekát sem karácsonykor? Az, hogy vállalja be a teljes rokonellátást, étkezéssel, altatással együtt, ez garancia arra, hogy négy napig lehet robotolni a konyhában. Így sem kedve, sem ideje nem lesz enni a hobbiszakácsnak.
A mai menü:

• Töltött káposzta a hagyomány nevében (még soha nem főztem karácsonykor, de jól esett mindenkinek)

• Mézes krémes

December 26.
Ha már mindenkit mindig meghívok, mert szeretek itthon lenni ünnepekkor, még egy téren ki szoktam szúrni magammal: ilyenkor újítok, ami egyébként szigorúan tilos vendégfogadáskor. Ezt az előételt agyaltam ki. Figyelem, világpremier!

• tormahab tésztafészekben, füstölt lazaccsíkokkal, lazackaviárral

A továbbiak ezek voltak:

• Gyöngytyúkleves cérnametélttel (ez mennyei lett!)

• Hússal és gombával töltött rántott palacsinta (azoknak, akik nem eszik meg a halat)

• Mandulás pisztráng aszúmártással (magamnak, főleg)

• Burgonyagratin (hogy ezzel is több dolgom legyen)

• Fatörzs-torta (titkos családi recept alapján)

Kép nem készült minden fogásról, mert az már tényleg meghaladta volna a logisztikai képességeimet. Jöhet a szilveszter - de csak az ágyneműmosás után!

Mézes bűnmegelőzés

Kriminológiai kutatásaim alapján bátran kijelenthetem, hogy a Jancsi és Juliska által a Vasorrú Bába sérelmére elkövetett emberölés tényállása nem felel meg a valóságnak. Ez mese.

Valójában az történt, hogy a kedves öreg néni magányosan élt, éldegélt az erdő mélyén, ahol sikeres sütőipari vállalkozást működtetett. Mézeskalácsa receptjét 1-2-3-...7 lakat alatt őrizte. A gonoszlelkű testvérpár társtettes alakulatként elhatározta, hogy mindenáron megszerzi azt. Egy ködös éjszakán lecsaptak a nénire, aki nem volt hajlandó elárulni a titkot, hiába vetették alá mindenféle kínzásnak, végül aljas indoktól vezérelve, előre kitervelten, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel a kemencébe tolták.

A szerzők közül az egyik Grimm fivér eredetileg jogásznak készült, de a híres jogtudós Savigny prof. kirúgta valamelyik vizsgán, és azt mondta neki, ön, amíg szóból értek én, nem lesz jogász e féltekén. A jurátushallgató erre azzal vágott vissza, hogy sekély e kéj, én egész nemzedékeket fogok mesékkel traktálni, persze nem középiskolás fokon, életemet az igazságszolgáltatás lejáratásának szentelem, és hamis tényálladékokkal hintem tele a világot.

A mérnöktársadalom is megcáfolta már a történetet, hiszen lehetetlen hosszú távra mézeskalácsból házat építeni - lakni, vagy ipari tevékenységet végezni benne pedig fizikai képtelenség. Az enyém is csak vízkeresztig bírja, aztán teleszívja magát párával, és megroggyan a födémje. Ilyesmire nem adnak lakhatási engedélyt - hacsak nem kenjük meg az illetékeseket és a statikusokat, na de ez szintén csak a mesékben fordulhat elő.

Okos cukrász más kárából tanul, én bizony inkább megadom itt a mézesreceptemet, vegye, vigye aki akarja! Lassan befejezem ezt a posztot, annál is inkább mert csöngetnek....egy pillanat beleszólok a kaputelefonba...valami Jancsi és egy nő....

Előkészületek. A pohárka meggybor ne tévesszen meg senkit, nem a kalácsba öntöttem, hanem magamba. Nagyot lendít a kreativitáson!

Nyújtás, szaggatás, máz, süthető díszek.

Itt már a szódabikarbóna beindult!

Írókázás után

Így képzelem a svéd szentestét:
A fenyveserdőben élő család horgászni volt a tónál, ahol annyi glöggöt ittak a termoszból, hogy mire hazaértek erősen benyomtak. Így a halat véletlenül kint hagyták a ház előtt. De jaj, a macska is kint ólálkodik, nem lesz ennek jó vége! Azt sem veszik észre, hogy föléjük ért a lángoscsillag, amitől a rénszarvasok annyira megrémültek, hogy hopp, felugrottak a Volvo tetejére!
(Remélem hogy Hobbiszakács kolléga elismerően bólogat!)

MÉZESKALÁCS
(eleinte kemény tészta, főleg díszítésre jó. Emellett készítek még egy puhább változatot is, több vajjal, azt azonnal lehet enni)

Fontos! A sütés napjától kezdve ne szellőztessünk, ne kapcsoljuk be a szagelszívót, törekedjünk arra, hogy ezt a fantasztikus illatot minél tovább a falak között tarthassuk. Ez az advent lélekmelengető illata.

50 dkg liszt
20 dkg méz
15 dkg cukor
2 tojás
1 tojás sárgája
8 dkg vaj
1 csomag mézeskalácsfűszer, de lehet egyénileg is darálgatni
2/3 kávéskanál (!) szódabikarbóna
2 tojás sárgája a mázhoz + kicsi tejszín vagy vagy tejföl belekeverve

Tészta: a mézet és a vajat meglangyosítom, hogy folyékony legyen, a cukor is most mehet bele. Majd a fűszerekkel összekevert lisztre öntöm, ha kihűlt ekkor menjen bele a tojás is, jól összedolgozom. Mivel a méz meleg és híg, a tészta egyelőre ragadósnak tűnik, de ez normális állapot. Pihentetni kell, lehet akár egy napot vagy éjszakát is (a hűtőben lefedve). Amikor előveszem, túlságosan meg van dermedve, nehéz gyúrni – tehát érdemes nyújtás előtt egy órával elővenni szobahőmérsékletre. Lisztezett deszkán, 3 mm vékonyra nyújtom és kiszaggatom a megfelelő formára. Sütőpapíros tepsibe teszem, kicsit messze egymástól, mert megdagadnak.

Máz: 2 tojás sárgájába tejszínt vagy tejfölt keverek. Ezzel kell megkenegetni mielőtt a sütőbe tolom, ettől lesz szép barnás máza és ezen jól megragadnak a díszítő elemek: napraforgómag, tökmag, mandula, dió, mák, lenmag, gyöngycukor ami bírja a sütést stb. Ilyenkor lyukasztom ki először a figurákat!

Sütés: 175 fokon. Nagyon kell figyelni, mert ha megbarnul csúnya és keserű lesz. Amikor kiveszem, és langyos, ismét átbököm a lyukakat, mert a sütés közben begyógyulnak.

Díszítőmáz: egy tojásfehérjét keverek el kb. 20 dkg porcukorral, pár csepp citromlével A cukrot átszitálom, mert ha egy kis kristályocska belekerül, el fog tömődni az íróka nyílása. Amikor már annyira sűrű, hogy alig csöppen le a kanálról, akkor jó. Egy erős nejlonzacskóba töltöm és apró lyukat vágok a sarkára. Másnapra jól megszárad, már csak a madzagokat kell belefűzögetni - még ekkor is ki szoktam tágítani a lyukakat egy hústűvel.

Egy reggeli margójára

Ez a nap is csak úgy indult, mint a többi. Hatkor keltem, negyed hétkor bekapcsoltam a kávéfőzőt, amelybe előzőleg zamatos Dallmayr kávét töltöttem, fél hétkor megpirítottam egy szelet Lipóti parasztkenyeret, és rátettem egy darabka Dallmayr libamájpástétomot. A pástétom kerámiatartójának szépségét csak a kaviártégely ígéretessége homályosította el. Hajj, ezt is fel kéne tölteni karácsonyra! - sóhajtottam gondterhelten.

Kedves olvasóim, akik reggelente csak egy gyors kávét nyeltek be félúton a fürdőszoba és az előszobafogas között, ne orroljatok meg rám, valójában ez a mai ínyencreggeli csak egyszeri alkalom volt, de legalább nem álom. Mert ahogy Bächer Iván kikutatta egyszer, ebben az országban tulajdonképpen senki sem reggelizik, még az sem, aki a magazinokban tanácsokat osztogat egészséges táplálkozás témakörben.

Nem is tudom, hogy magamat vessem-e meg inkább, hiszen amikor este hazamegyek, többnyire akkor találom meg a reggeli mozgó tejeskávés bögrémet valahová letéve, vagy azokat a fiatal amerikaiakat, akik a buszmegállónkban szállnak fel reggelente, kesztyűs kezükben fél-literes fém kávétermosz-bögre és miközben beszélgetnek, kortyolnak egyet-egyet a műanyag fedő nyílásán keresztül. Bajor feinschmecker legyek-e, mint ma reggel, vagy legyek olyan mainstreamerbe olytott trendsetter, mint ők - itt a magyar ugaron?

Ha a kávévonalat elemzem, akkor győz a gőzölgő, friss kávé, nyitott bögréből (a csésze nekem túl kicsi). Ha nincs aki München felé menjen a családból, maradnak a kamrámban rejtegetett titkos készletek, akad ott Meinl kávé is, vagy valami más finomság. Mozgó ivászatról szó sem lehet, pláne nem a magyar közúthálózaton, itt félő hogy félre is nyelném a nedűt. Termosz? Abban hogyan gőzölögne? És talán a kávé is törik a rázkódástól, mint a bor, nem?

Ami a kerámiákat illeti, ezek egyszeri ajándékok, sajnos nem ilyenben kapom a beszállítóimtól a mannákat, feltöltésükről nekem kell gondoskodnom.

Ha a májat veszem alapul, hát finom volt az is, sóval, borssal és fehérborral ízesítették, de számomra nem ért fel a magyar pástétomok színvonalával, pláne ha ezeket hegyaljai aszúval keverik. Erre viszont nemigen futi, ráadásul reggel mindig késésben vagyok, és igazán csak 9-10 óra körül tudok enni.
Így hát maradok továbbra is aki eddig voltam, szíves üdvözlettel.