Egy reggeli margójára

Ez a nap is csak úgy indult, mint a többi. Hatkor keltem, negyed hétkor bekapcsoltam a kávéfőzőt, amelybe előzőleg zamatos Dallmayr kávét töltöttem, fél hétkor megpirítottam egy szelet Lipóti parasztkenyeret, és rátettem egy darabka Dallmayr libamájpástétomot. A pástétom kerámiatartójának szépségét csak a kaviártégely ígéretessége homályosította el. Hajj, ezt is fel kéne tölteni karácsonyra! - sóhajtottam gondterhelten.

Kedves olvasóim, akik reggelente csak egy gyors kávét nyeltek be félúton a fürdőszoba és az előszobafogas között, ne orroljatok meg rám, valójában ez a mai ínyencreggeli csak egyszeri alkalom volt, de legalább nem álom. Mert ahogy Bächer Iván kikutatta egyszer, ebben az országban tulajdonképpen senki sem reggelizik, még az sem, aki a magazinokban tanácsokat osztogat egészséges táplálkozás témakörben.

Nem is tudom, hogy magamat vessem-e meg inkább, hiszen amikor este hazamegyek, többnyire akkor találom meg a reggeli mozgó tejeskávés bögrémet valahová letéve, vagy azokat a fiatal amerikaiakat, akik a buszmegállónkban szállnak fel reggelente, kesztyűs kezükben fél-literes fém kávétermosz-bögre és miközben beszélgetnek, kortyolnak egyet-egyet a műanyag fedő nyílásán keresztül. Bajor feinschmecker legyek-e, mint ma reggel, vagy legyek olyan mainstreamerbe olytott trendsetter, mint ők - itt a magyar ugaron?

Ha a kávévonalat elemzem, akkor győz a gőzölgő, friss kávé, nyitott bögréből (a csésze nekem túl kicsi). Ha nincs aki München felé menjen a családból, maradnak a kamrámban rejtegetett titkos készletek, akad ott Meinl kávé is, vagy valami más finomság. Mozgó ivászatról szó sem lehet, pláne nem a magyar közúthálózaton, itt félő hogy félre is nyelném a nedűt. Termosz? Abban hogyan gőzölögne? És talán a kávé is törik a rázkódástól, mint a bor, nem?

Ami a kerámiákat illeti, ezek egyszeri ajándékok, sajnos nem ilyenben kapom a beszállítóimtól a mannákat, feltöltésükről nekem kell gondoskodnom.

Ha a májat veszem alapul, hát finom volt az is, sóval, borssal és fehérborral ízesítették, de számomra nem ért fel a magyar pástétomok színvonalával, pláne ha ezeket hegyaljai aszúval keverik. Erre viszont nemigen futi, ráadásul reggel mindig késésben vagyok, és igazán csak 9-10 óra körül tudok enni.
Így hát maradok továbbra is aki eddig voltam, szíves üdvözlettel.

Hátszín mustáros mártásban Vendelin barátunknak - VKF XXI!

„ - De nem addig van az, Vendelin barátom; hol maradnak a különböző mustárok? Én például nagyon szeretem a csípős házimustárt, amelyet a jó gazdasszonyok otthon maguk készítenek, de nem vetem meg a francia mustárt sem. Az angol mustár pedig a kedvencem. Elő a mustárokkal, Vendelin barátom, de ne legyen beszáradva az üveg, - tette hozzá nyomatékosan a vendég és a fácánnak a mellét vette elő.”

(Krúdy Gyula: Isten veletek, ti boldog Vendelinek! — Nyugat, 1926.6.)

Az irodalmi VKF pályázathoz Krúdyt választottam, mégpedig azért, mert szeretném leoldani róla azt a néhány dermedt zsírcseppet, ami a húsleves tetején úszik minden filmklubban, és amely már nagyon eltömíti az író úr auráját. Ennél ő azért több volt, ráadásul ez az igéző látvány inkább Huszárikhoz köthető. A filmet én is nagyra tartom, nagy örömömre nemrég utánam dobták valamelyik boltban 900 Ft-ért. A városi legenda szerint, a forgatáskor ki kellett hűteni a levest, hogy a cseppek jobban láthatóvá váljanak a kamera számára. Szegény Latinovits!


„- Másképpen állott a dolog a mustárokkal, amelyeket az ügynök az ablakában katonás rendben tartogatott. Voltak itt mustárok, amelyeket faluról hozott, miután meggyőződött a mustármag valódiságáról és a mustárcsináló asszony hozzáértéséről. Voltak barna, leveses mustárok és pépes, sárga mustárok; amelyeket kenyérre kenve éppen úgy lehetett enni, mint a mézet. Az ügynök sikeres üzleteiből ritkán tért haza anélkül, hogy valamely újonnan felfedezett kereskedésből mustárosüveget ne hozott volna a zsebében. Ilyenformán a város valamennyi kereskedőjének a mustárját végigpróbálgatta. Borzongva gondolt egy öreg belvárosi kereskedősegédre, aki már messziről üdvözölte, ha valami új francia vagy angol mustár futott be a céghez.”
(Krúdy Gyula: Az ember, aki mustármag volt)

Ez a mártás akkor jut eszembe, amikor már túl sok félig, negyedéig elkopott mustáros üvegem van a kamarában, a fiókokban. Ugyanis ha mustárok közelében járok (külföld, belföld, piac, ínyencbolt), mindig erős késztetést érzek arra, hogy vásároljak belőlük. Szerencsére legutóbb nem télen voltam Párizsban, máskülönben odafagyott volna az orrom a mustárszaküzlet kirakatüvegére.
A vége aztán az, hogy kényszervágásra kerülnek szegény üvegcsék. Ez viszont jót tesz a mártásnak, mert mindig kerül bele, egy kis édes bajor mustár, egy kis éles angol, szokásos magyar, sós görög stb. Ugyanolyan sohasem lesz. A magok pedig elengedhetetlen látványt jelentenek a szószba tekintve.

Az augusztus 20-i grillező vendégeim nem bírtak el azzal a 10 szelet hátszínnel, amit előtte napokig pácban őrizgettem a hűtőszekrényben. Másnap a maradékokat bedobtam a kuktába és megpároltam két kanál mustár és két babérlevél kíséretében. Aztán lefagyasztottam, mert hiszen ki bír húsra nézni augusztus 21-én? (pl. én…)
Most a pályázatra készítettem egy mustáros mártást és a nyáron megfőzött szeleteket belefektettem hogy együtt is rotyogjanak kicsit. A mártás a szokásos módon, olajon megfuttatott liszttel indul, majd felengedem vízzel, ha van alaplével, beleteszem a mustárokat és kevergetem, kóstolgatom. Ha nagyon erőteljes, tejföllel lehet enyhíteni. Köretnek zsemle- vagy krumpligombóc ajánlott.

Remélem, erre az ételre a Mester is rábólintana és sokatmondóan összenézne Vendelinnel – ha már a feleségeket illetően is egyezett az ízlésük…