2010. július 6., kedd

Konyhakerti diagnózis

Eleinte elhessegettem magamtól a tüneteket és nem hittem az érkező jeleknek, de most már megvan a lesújtó diagnózis: konyhakerti pedofília. Ezt kaptam el, ezzel kell együtt élnem már hónapok óta. Egyelőre még lábon hordom. Átlapoztam az oltási könyvemet, hát persze hogy ez pont kimaradt, a fenébe is! És talán még az új keletű gasztrosznobság is komolyan rontott az állapotomon!

Úgy kezdődött, hogy zsebkendőnyi konyhakertemmel kapcsolatban megkérdezték:
– Minek pazarolod a helyet cukkinire?

– Mert bébicukkinit szeretnék, sőt, meg sem született cukkinit, frissen leszakítható virágokat.


– Miért ültetsz spenótot? Hiszen tele van vele a piac.

– Mert zsenge bébispenótra vágyom.


– Ekkora helyre ennyi zöldborsó? Jól meggondoltad?

– Igen, de azt az állapotot, amikor néhány perccel főzés előtt fejtem ki a fiatal borsószemeket, nem tudja a piac visszaadni.


– Céklát? Minek? Filléres dolog és mindenhol lehet kapni.

– Mert bébicéklát szeretnék sütni, grillezni, zsenge céklalevelet keverni salátába, tésztába.


– Minek ennyi koktélparadicsom? Mixer lettél?

– Dehogy, de olyan édesek azok a kis piros golyók mindenfelé, amerre csak nézek!


Hát így. Egyszer csak kiesett kezemből a kapa és egy belső hang kimondta a diagnózist: ez bizony jól fejlett, gyógyíthatatlan kétoldali idült konyhakerti pedofília, heveny sznobizmussal súlyosbítva.


Azért van remény! Rájöttem, hogy a bébispenót és a bébisaláta nem is nagy cucc, a kártevők is inkább a nagy érett leveleket fogyasztják, na vajon miért, hát nehogy már egy csigának is több esze legyen mint nekem, tehát eztán nem szedem le a zsenge zöldeket. A főzőlevében amúgy sem egészséges anyagok oldódnak ki, a kis spenótleveleket pedig előfőzés nélkül szoktuk megenni. A mángold is azóta kelt izgalmat az ellenségben, amióta nagyra nőtt. Amíg alacsonyan volt, könnyen elérhetően, nem kellett a kutyának sem, akarom mondani a csigáknak. A borsószemeket is érdemes megvárni, míg szép kerekre dagadnak és kihízzák hosszúkás zöld kabátkájukat.

A bébicékla sem bizonyult annyira édesnek, mint felnőtt rokonai, bár lehet hogy ennek a napfény hiánya az oka. Pedig igaz a hír, mely szerint már felütötték fejüket olyan nénik a piacokon, akik bébicéklát árulnak, magam is találkoztam eggyel, azt mondta hogy ő ugyan nem érti mi ebben a pláne, de volt itt egy fiatalember, aki egyszer ilyet keresett.



Na de itt van a cukkinivirág, hát ez tényleg megérdemli a dicséretet! Zöldfűszerekkel nyömöszölt mozzarellát vagy petrezselymes fetát töltöttem a virágokba és sörtésztában kisütöttem. Tavaly voltak termékenységi problémák a cukkinis ágyásban, virágzott-virágzott szegényke, de kevés termést hozott. Kiderült hogy a cukkinit sem a gólya hozza és hogy vannak fiú meg lány cukkinik. Nos, akkor magad uram, ha porzód nincs, idén inszeminátori minőségemben is felléptem a garázstetőn, kezemben ecsettel repkedtem a friss meleggel virágaim felé. Nem éreztem közben semmiféle izgalmat, homevideót sem készítettem róla, a szomszédok viszont azóta nem engedik a közelembe a gyerekeiket.

Mindjárt megnyomom a közzététel gombot és megeshet, hogy milliók vetődnek e blogra, ha beírják a keresőkbe azt a bizonyos csúnya szót...Most mondja itt valaki mellettem, hogy minden bizonnyal a rendőrség is várható. Nem baj, akkor ezzel a friss nyári csemegével kínálom majd őket!


Töltött cukkinivirág

A virágok közepéből egy hosszú csipesszel kiszedtem a bibét, mert annak állítólag nincs jó íze. Kívülről kicsit megmostam a virágokat és megszárítottam. Óvatosan szétnyitottam az ilyenkor már összezáródó tölcséreket és fetát vagy mozzarellát töltöttem bele. A fetát vágott petrezselyemmel gyúrtam össze. Sűrű sörtésztát készítettem (2 tojás, liszt, sör) és egyenként óvatosan beleforgattam a virágokat, lehetőleg a virág csavarodásával egy irányban. Forró olajban kisütöttem őket. Pár csepp citromlé nagyot dobott az ízeken!