Finomságok hónapja

A finomságok hónapja legutóbb a december volt. Remélem hogy a következő a január lesz, majd a február sem marad le, és így tovább.

Azzal kezdődött, hogy még ősszel, amikor K. üzent hogy valahol a földgolyó másik felén vannak és most indulnak Curaçao szigetére, erre mint egyébként leginkább csak itthon ülő, olvasó, képzelődő gasztrokalandor, aki még sosem járt a Holland Antillákon sem, azonnal ezt mondtam: "Húúú, akkor ott feltétlenül igyatok ám ronda kék likőrt!" - mert mindenről az jut eszembe.

K. nem csak hogy ivott, de hozott is ajándékba likőrt, de nem ám az általam ismert valószínűtlen kéket, hanem egy zöldet és egy sárgát. A decemberi fények nagyon szépen nyalogatták az üvegeket kívülről, később én belülről. A Curaçao narancslikőr, amit a szigeten termett keserű narancsból (laraha-ból) készítettek az élelmes holland telepesek, aztán rákapott az egész világ. Több koktélnak és számos ételnek az alapja, állítólag az igazi crêpes Suzette-be is ezt kell tenni. Ezt sajnos már nem tudom kipróbálni.  

A karácsonyi finomságok között kiemelkedett a spenótos lazac levelestésztában, tormamártással. Olyan fagyasztott leveles spenótot kaptam, aminek határozott spenót aromája volt, így csak óvatosan pároltam egy kis olajon, fokhagymával, szerecsendióval, majd ezt tettem az előpárolt lazacfilére. 

A nagy kísérlet a nyáron Lyonban vásárolt terrine formám bevetése volt, amiben a mostanság divat "urizálás" jegyében,  libamáj terrine-t készítettem. A mellécsatolt leírás és a saját szakkönyveim mellett még órákig nézegettem videókat a neten, főleg franciákat, mert ehhez (is) ők értenek igazán. A körítés lilahagyma- és áfonyalekvár volt, meg persze pirítós. Lelkiismeretem megnyugtatásaként kiszámoltam, hogy a libamáj ára kb. 4 doboz cigaretta árának felelt meg, és elég sokan ettünk belőle. És a tüdőnknek sem ártott.

Ez pedig a szokásos családi fatörzstortánk átalakított, beburkolt változata. A bevonás nem sikerült tökéletesen, de a vendégek lelkesen elfogyasztották a tortát.

Diszvegalexia

Régóta tudom, hogy a gasztrobloggerkedés komoly felelősséggel is jár. Így rövid tétovázás után immár határozott mozdulattal cseréltem ki a táblákat: az avokádós ládáról levettem a mangó feliratú táblát és rátettem a mangósra, az avokádó feliratot pedig áthelyeztem az avokádósra. Gondolom tisztán látta ezt az áruházi kamera, vártam hogy rögtön előrobog egy szirénázó detektív és ott helyben letartóztat, ezért fejben elkezdtem felépíteni a védekezési stratégiát, melynek alapja az volt, hogy megkérem vádlóimat, ugyan próbáljanak már meg egy kis guacamolét összeütni abból az egyébként igencsak hervadt mangóból!

Tavaly is volt hasonló akcióm, egy másik boltban: szóltam az eladónak hogy az ott cékla és nem fekete retek, mint ahogy jelzik, és értelemszerűen a fekete retek sem cékla. Zavartan nézegette a ládákat, majd elkezdte szidni a vevőket, mert "azok cserélik fel mindig" a feliratokat. Annyira magával ragadott sziszegő haragja, hogy már-már én is elkezdtem gyűlölni a vásárlókat. Nem intézkedett, úgy jöttem el, hogy a retek-cékla identitás továbbra is tisztázatlan maradt. Szerintem, ha a vevők ilyesmit csinálnának, lenne annyi eszük, hogy az árakat cserélnék fel a ládákon.

Van néhány ismerősöm, akik hihetetlen felcserélős titkokat osztottak meg velem. Az egyik bevallotta, hogy ő bizony nem képes a karalábé és a karfiol szavakat megkülönböztetni egymástól, a zöldségeket igen, de csak akkor ha egymás mellett látja őket, vagyis ha adott időben és térben mindkettő egyszerre van jelen. A másiknak a padlizsánnal és a cukkínivel van baja. Miután kertjében elültettem a cukkinit és az termőre fordult, ő még hetekig várta hogy beliluljon, hiába mondtam, hogy ne reménykedjen, maximum sárgulni fog és egyre fásabb lesz. Létezik tehát egy gyümölcs- zöldségfelcserélő szindróma, egy amolyan diszvegalexia. A kérdés csak az, hogy az illető vásárló valóban ebben a betegségben szenved, vagy előre kitervelten, aljas indokból szórakozik a táblákkal?!

Majdnem mango lassi

Érett, lédús mangót ritkán találok, ezért gyakran veszek mangópürét a keleti fűszerboltokban. Létezik cukormentes változatban is, akkor én édesítem meg a belőle készülő italt, általában mézzel.  

A turmixgépbe öntött 1 dl püréhez adok 1,5 dl joghurtot, 0,5 dl tejet – de ez ízlés kérdése, lehet kísérletezni. Ha már keleti boltban járok, akkor persze veszek török vagy görög joghurtot is, mert nem bírom kivárni, míg a magyar tejipar eljut arra a fejlettségi szintre. 

Ha nem elég édes az ital, egy kis mézet is csorgatok bele. Néhány pillanatig pörgetem magas fordulatszámon. 

Banán-, eper-, vagy málnaturmix

Manapság smoothie-t iszik aki ad magára, de ne vessük meg a retrós turmixokat sem! 

Egy db. banánhoz, 1 dl tejet vagy tejszínt, 2 dl joghurtot, kevés mézet vagy barnacukrot adok. Más gyümölcsökkel ugyanígy járok el: előkapom a mélyhűtőből a lefagyasztott epret, málnát. Nyáron jeget is lehet beledarálni, vagy jégkására önteni a turmixot. Turmixgép híján megteszi a botmixer is. Ha tejszínnel készítem, látványosabb lesz a végeredmény. Manapság már lehet kapni jól záródó kulacsokat, amelyekben el is szállíthatjuk az iskolába, munkahelyre.

Teljes értékű táplálék, tapasztalatom szerint a lábadozó betegeket is szilárd lábra helyezi.

Csárdakávé

Két kávé sok tejjel a Patkós csárda asztalán, kora reggel. Ahogy telik az idő és fogy a kávé, a Hortobágy felől érkező Nap egyre érdekesebb fényeket küld be a szűk csárdaablakon.

Előzmények itt: Csárdareggeli

Egy király likőr

Számtalan hasonlatosságot fedeztem fel már jómagam és Napóleon között. A két legjellemzőbb a Marengói csirke és a Maraschino likőr szeretete. A szeretet kiteljesedését elősegítendő ajánlatos közel születni a Földközi-tengerhez, de ha ez mégsem adatott meg nekünk, akkor is ott a lehetőség az érintett országok leigázása utáni odaköltözésre. Kényelmesebb, ha sikerül rokonsági kapcsolatba kerülni egy kistermetű, de annál nagyobb ambícióval megáldott hadvezérrel, és csak idő kérdése hogy sikeres hadjáratai után mikor nevez ki bennünket Liguria királyának vagy a Ciszalpin birodalom fejének. 

A koronázásig magunknak kell a Maraschino beszerzését megoldani, de ez egyáltalán nem nehéz! Le kell menni Dalmáciába, ott beugrani az első samoposluživanjeba azzal az ürüggyel, hogy csak egy üveg vizet akarunk venni, majd kijönni a boltból, kezünkben a likőrrel. Pénztártól való távozás után reklamálni szerencsére nem lehet, ha megvette, hadd igya! (Egy 0,7-es üveg kb. 90 kuna.) Az üveg méretétől és saját fogyasztásunktól függ, hogy mennyi idő múlva kell ismét visszatérnünk dalmát földre. Én három ínséges évet húztam ki a legutóbbi üveggel, igaz, az 1 literes volt.

Ezt a likőrt eredetileg Zadar környékén készítették, mivel ott terem a jellegzetes marasca-cseresznye, de ahogy lenni szokott egy szemfüles olasz lenyúlta a receptet, így egy ideje már Olaszországban is gyártják. Szerte a világon megfigyelhető, hogy minden kifinomult italt szerzetesek vagy gyógyszerészek  találtak fel, a maraschino atyjai is dominikánus szerzetesek voltak és a XVI. században pattant ki fejükből ez a remek recept.

Tény, hogy az alkohol egészségtelen dolog, de a cseresznye nem az, sem a méz, amivel erjesztik a likőrt, és ez már mindjárt 2:1 az egészséges összetevők javára. Plusz ha hozzávesszük, hogy ami a testnek jó, az a léleknek is, és mivel ép lélek ép testben  szeret tanyát verni, következésképpen a finom ital előbb-utóbb tökéletes embert farag belőlünk! És vajon mire vágyik minden leigázott nép, ha nem egy testileg-lelkileg egészséges, kiegyensúlyozott királyra?

Napóleoni idők a konyhámban

Tigris a dalmát kenyérben

75 forró nyár

Sokáig nem tudtam elképzelni azt az érzést, amikor valaki számára egy üdítőital testesít meg bizonyos érzelmeket, hangulatokat, vagy köt egy szabadabbnak hitt világhoz. De aztán, sok évvel ezelőtt, egy szép nyári napon rácsodálkoztam egy narancsos üdítőitalra.  Olyan egyszerű, mint egy házi limonádé, amolyan igazi békebeli ital. Külön megfogott a megjelenése, a narancsra hajazó hasas, rücskös palackocskája, s a különböző korszakokban köré kerített művészi reklámarculat.

Boldog országokban mindenhol ott van a nyári asztalon, nálunk csak elvétve lehet kapni. Gondoltam hogy nem várok addig, míg mi is csatlakozunk a Boldogságossági Unióhoz (BU), hanem egy párizsi antikváriumban vettem egy  – sajnos nem eredeti – fém reklámtáblát és felszereltem a konyhám falára. Azóta Bernard Villemot műve ragyogja be a téli sötét reggeleket, miközben a tejeskávémat kortyolgatom.

Az üdítőital valódi narancsból készül, nem tartalmaz hozzáadott gyanús, egészségtelen dolgokat. Enyhén szénsavas, csak annyira, amennyire kell. Sajnos árusítják műanyag palackban és fém hengerben is, de azokra rá sem nézek. Mit szólna hozzá szegény Villemot?!

Az Orangina – mert ugyebár az utolsó bekezdésben kell elhangoznia a márkanévnek – mostanában ünnepli 75. születésnapját. Sok boldogságot kívánok neki, meg magunknak is, mert ha végre beléphetnék a BU-ba, akkor legalább a nyarakat itt tölthetné nálunk.

Vigyázat, használat előtt felrázandó!

Nehéz szülés

Mielőtt belevágtam a dologba, hosszan elmerengtem, hogy milyen legyen. Jó hogy manapság már mindent előre meg lehet határozni, nem úgy van hogy a fehérbe öltözöttek a kezedbe nyomják – tessék itt van,  vidd, a tied – hanem eltervezhetem hogy hosszú legyen-e vagy rövid; meleg vagy inkább ne; tejes, cukros vagy natúr egészséges.

Befizettem a pénzt, mert persze ez sincs ingyen, ezzel is jeleztem, hogy kezdhetjük. Hirtelen törtek rá a fájások, miközben rémületes szívó hangokat adott. A testére kötözött csövek megfeszültek a folyadék nyomásától. Ekkor még nem izgultam, mert tudtam hogy ez így normális. De a pár pillanat múlva beállott csend és az abba beszűrődő nyöszörgés megijesztett. Leguggoltam és alulról felfelé beléje kukucskáltam. Szörnyű látvány fogadott! Faros fekvésben, félig keresztben állt benne a megszületendő! Vészjósló hangok jelezték, hogy mindjárt kinyomul a teljes korpusz!

Tudtam, azonnal cselekednem kell. Határozott mozdulattal felnyúltam a nyílásba, megkerestem a fenék kerekded vonalát, megragadtam és elfordítottam. Bíztattam, hogy most inkább ne nyomjon, amúgy is mindjárt megleszünk. Közben már fentről  ömlött a csuklómra a forró lé. Nagyokat sóhajtottam és összeszorítottam a fogamat. Kirántottam a kezemet és hevesen rázni kezdtem, ő pedig felszabadultan tolta kifelé a poharat a hosszú kávéval.

A születés időpontja 14.32 perc volt. Láttam az újszülöttön, hogy az apgarja nem több 4-nél, de nem baj, gondoltam, majd tejjel feljavítom. Megkönnyebbülve néztünk egymásra. Elégedetten megpaskoltam a mellkasát, mire váratlanul kiköhögött magából egy csillogó érmét. Tudtam hogy nem illene elfogadnom, de azt hiszem ezt most valóban megérdemeltem!