A következő címkéjű bejegyzések mutatása: levesbetétek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: levesbetétek. Összes bejegyzés megjelenítése

2009. március 22., vasárnap

Paprikakrémleves, a besült leves

A veszprémi Olíva étteremben ettem egy izgalmas levest, mely a "Paprikakrémleves füstölt kacsamell chips-szel" névre hallgatott. Finom, enyhén füstös ízű volt, a színe festői gondolatokat keltett bennem, a levesbetétet pedig különösen szellemesnek találtam.
Itthon nekiveselkedtem, mert ennél a levesnél mi sem lehet könnyebb! Nem néztem át a szakirodalmat, annyira magabiztos voltam. Készítettem egy olívaolajos rántottleves-alapot és abba zutty, belezúdítottam 3/4 üveg ajvárt, majd felöntöttem vízzel. Sóztam, borsoztam stb. és annyiszor megkóstoltam, hogy perceken belül az összes kiskanál a mosogatóban végezte.

Hogy füstölt kacsamellel találkoznék a piacon az fel sem merült bennem, inkább az orosz ételeket forgalmazó boltban vettem egy zacskó tonhalcsipszet és ezt szórtam a levesbe. (Ez az organikus fish and chips – krumpli nem is kell hozzá!)
Büszkén figyeltem a piros lében alámerülő csipszeket, mert szerintem a hal sokkal jobban illik a sült paprikához, mint a kacsa, már geo-gasztronómiai szempontból is. (Nicsak, új tudományterületet fedeztem fel!)

Valamit valahol mégis elszúrtam, mert bár ehető és szép színű lett a levesem, de meg sem közelítette az Olívásék színvonalát. A hal nem bizonyult rossz ötletnek, de jobb lett volna már a főzés elején beleszórni a fazékba, hogy igazán puha legyen. És talán sk. kellett volna sütni a paprikát hozzá, miután sk. megtermeltem a kertben. Vagy elkészíthettem volna kaliforniai paprikából is, de valahányszor ilyesmit veszek a kezembe télen egy élelmiszerboltban, jelez a bennem lévő mérőműszer, hogy „na ezt ne”!

Nem először gondolkodtam el azon, hogy talán nem véletlenül oktatják a szakácsmesterséget éveken keresztül.

Az ajvár (egyik) hazájáról itt írtam és fotóztam!

2008. november 2., vasárnap

Nyírségi gombócleves, a fantom (VKF! XX.)

Évekkel ezelőtt egy alföldi csárda étlapján pillantottam meg ezt a levest. Ott lapult szerényen a legényfogó és a babgulyás között. Kétkedve vágtam, azaz merítettem bele, lemondva miatta kedvencemről, a halászléről.
Már a második kanálnál éreztem, hogy jól döntöttem. De sajnos felelőtlenül hagytam, hogy a pincér elvigye az üres tányért, nem kérdezősködtem felőle, hiszen tudtam, hogy úgyis találkozunk még. Aztán otthon lehuppantam a szakácskönyv-gyűjteményem elé, majd a billentyűkhöz és döbbentem láttam, hogy szinte sehol nem jegyzik ezt a finom levest. A neten sok étlapot találtam, amely tartalmazta, de az étel leírását sehol.

Sebaj, gondoltam, mi végre is tart az ember nyírségi rokonokat, ha nem azért, hogy ilyenkor kéznél legyenek? Ők bizonyára ezt eszik éjjel-nappal. Telefont ragadtam, de hamar elszomorodtam, mert addig még az étel nevét sem hallották. Engem viszont emlékeztettek arra, hogy őket a történelem, azaz a népgazdasági érdek telepítette oda Debrecenből, így nem szívhatták magukba a levest az anyatejjel.

A következő évben ismét összeakadtam a titkos levessel egy kis szatmári étteremben. Ott már résen voltam, és hosszas kevergetés, ízlelgetés után kiolvastam belőle a receptet. Úgy látszik, a sors űzött velem gonosz tréfát, mert másnap pillantottam meg a könyvesboltban Kiss Gyula „Levesek” című könyvét, amiben persze benne volt. Azóta már az internetet is kibérelték a többféle nyírségi gombócleves receptek, sőt a bloggerek előtt sem idegen a téma.

Egyéni tragédiám, hogy egy ideje a tiszafüredi Patkós csárda levette az étlapjáról, így kénytelen vagyok dupla adag halászlével vigasztalódni, ha arra járok. Itthon pedig legutóbb egy Kanadába szakadt rokonnak főztem ilyet, aki az ebéd után felsóhajtott: „Hiába adod meg a receptet, hogyan fogok én ilyet otthon főzni, kaliforniai zöldségekből?!” Megmondtam neki: sehogy.

Ezzel a poszttal szeretnék hozzájárulni a leves népszerűsítéshez és megfelelni a Cserke által hirdetett "Vigyázz Kész Főzz!" pályázatra, amelynek címe: "Bő lére eresztve".
Érdemes megfőzni, főleg téli vasárnapokon.


Nyírségi gombócleves

Ez egy legirozott raguleves. Amikor először ettem, kukoricát is láttam benne, azóta úgy főzöm, pedig a receptek általában nem írják. Úgy gondolom, ha a nyírségiek készítik a fantasztikus kukoricás töltött káposztát, miért ne tennének a gombóclevesbe is tengerit?

50 dkg borjúcomb vagy marhalábszár
3-3 szál sárgarépa és petrezselyemgyökér
1 csomó petrezselyemzöld
1 db. zeller
1 fej vöröshagyma
10 dkg zöldborsó
10 dkg kukorica
10 dkg gomba, amit vajon megpárolok
10 dkg karfiol
1 csapott ek. Liszt
vaj vagy olaj a rántáshoz
2 dl tejszín
2 tojás sárgája

fél citrom leve

A burgonyagombóchoz
(itt nehéz összeszedni az arányokat, mert a krumpli lisztességétől függ):
40 dkg burgonya
kb. 15 dkg liszt
1 tojás

kevés reszelt szerecsendió


Elkészítés: A kockára vágott húst elkezdem főzni, mintha húsleves készülne, közben leszedem a habját. A gyökérzöldségeket megtisztítom, kis kockákra / karikára vágom, és a húshoz adom, sózom, borsozom, beleteszem a hagymát, majd lefedve kis lángon főzöm. Amikor még csak félig puhult meg a hús, hozzáadom a gombát, a, borsót és a kukoricát, még később a kis rózsákra bontott karfiolt. A vajból és a lisztből világos rántást készítek, ezzel sűrítem először, és az apróra vágott petrezselyemzöldet is beleszórom. Jöhet bele a levesbetét:

Gombócok: a burgonyát héjában megfőzöm, meghámozom, és áttöröm. Amikor kihűlt, liszttel és a tojással összegyúrom, megsózom, reszelt szerecsendióval fűszerezem. Vizes kézzel apró gombócokat formálok belőle és a rotyogó levesbe dobom.

Végül - a tűzről levéve - tejszínnel elkevert tojássárgájával dúsítom (legirozom), de vigyázok, hogy ezt már ne forraljam fel, mert nem levesben úszó rántottát akarok tálalni. Citromlével ízesítem.

2008. március 13., csütörtök

Gyógyleves beteg bloggereknek


A beteg bloggert az különbözteti meg a nem blogger betegtől, hogy előbbi akkor is szakácskönyveket és gasztrooldalakat böngész ha egyébként a láz miatt nincs étvágya és a nátha miatt nincs szaglása. Továbbá hosszasan eltűnődik azon, kinek jutott először eszébe kakukkfűből köptetőt készíteni és hozzákeverni egy kis ipekakuána tinktúrát? Egyáltalán ezt eszik-e vagy isszák az indiánok? Mert a szorbinsav, szacharóz rendben van, az ismerős, azt nap mint nap esszük. És az antibiotikumba miért éppen vanilint és „kinolin sárga lakkot” kevernek? Hogy a kroszkarmellózról és a „hidegen duzzadó keményítőről” már ne is beszéljek, amelyek egyébként nagyon megmozgatták a fantáziámat.

Miután beláttam hogy tulajdonképpen egy kétlábonjáró, azaz fekvő kémiai lombik lettem, úgy döntöttem, összeütök egy életet adó levest. A kamrában hervadozott két kisebb zellergumó, hagymából pedig mindig jól állok (csak a csokitortába nem teszek hagymát). A zöldségeket julienre vágtam, és kevés olívaolajon megfutattam, majd felöntöttem vízzel. Emlékezetből tettem bele sót, kéttekerés borsot és hagytam rotyogni. Petrezselymet is szórtam bele, hogy a levesnek ne olyan színe legyen mint nekem.

Közben vajgaluskát készítettem, mert a tablettáknak meg kell ágyazni. Egy tojás fehérjét felvertem, beletettem a sárgáját, egy ek. olvasztott igazi vajat és annyi réteslisztet, amennyit jónak láttam. Kicsit hagytam pihenni, hogy a liszt feleszméljen és megdagadjon.

Amikor a zöldségek megpuhultak, vízbemártott kiskanállal beleszaggattam a galuskákat. A levest külön nem sűrítettem, mert a "hidegen duzzadó keményítőt" reggel és este úgyis beveszem.
Ezt kapjátok be bacilusok!