Köret rendel!

Kár hogy nem fogadtunk, így csak annyit mondtam neki: dehogynem! Az állítás pedig az volt, hogy télen lehetetlen változatos köreteket adni a húsételek mellé, bizony meg kell várni a későtavaszt, a friss salátákkal.

Annak könnyű, aki nyáron és ősszel betárazta a mélyhűtőbe a mángoldot, a lereszelt és kinyomkodott cukkinit,  és a többféle blansírozott zöldbabot, zöldborsót (ez vagyok én). De aki nem, az is nagyot domboríthat ha a párolás + grillezés bevált módszerét alkalmazza valamilyen téli, vagy télen kapható zöldség esetében.

Ez lehet a póréhagyma (ld. fent). Hosszában érdemes kettévágni, mert homok lehet a rétegek között, de úgy, hogy a gyökér felőli oldala egyben maradjon, ez nagyjából összetartja a főzés során. Aztán megmosni, megpárolni egy kis gőzben vagy kevés folyadékban, lecsöpögtetni, meglocsolni valamilyen finom olajjal, ez esetben dióolajjal, majd grillrács alá tenni a sütőben, vagy grill-lapra a tűzhelyen. A végén még egyszer megszoktam locsolni olajjal, és megsózom, most Piszke bordeaux-i sóját használtam, amit ő "befejező só"-nak nevez. És tényleg az! 

Az ő receptjét használtam idén többször is, amikor alkoholban párolt fügével kábítottam a vendégeket. Az összeaszott, celofános fügék is megteszik, de a zöldségeseknél találtam gyönyörű, kartondobozos török és görög fügéket. Kecskesajttal nagyon finom volt!

  

Az ilyen-olyan zöldbabokat is elég megpárolni, majd erősebb tűzön serpenyőben megpirítani, végül rádobni egy kis szezámmagot. Ez esetben édesburgonya-szeletek is kerültek bele, és a végén meglocsoltam néhány csepp szezámolajjal. 
 

  

És végül: a lilahagymát is lilahagymával! Párolás után olajfürdő, majd grillezés és megszórni valamilyen nagyszemű sóval. Azonkívül hogy finom, nagyon fotogén is.

A salátamagok pedig el vannak vetve...

Kofapszichológia

Fogynak a kereskedők rendesen! Hónapról hónapra csökken a számuk és hol van még az év vége! Na, nem járvány tizedeli őket, hanem ők maguk. Úgy viselkednek, hogy az ember nem tehet mást, mint kifordul a boltjukból, el a pultjuktól, majd előveszi képzeletbeli noteszét (mert az igazit nem cipeli magával és azt amúgy sem szennyezné be ilyesmivel) és rá, a nevükre odavés két vastag vonalat, egymást alaposan keresztezve . Ez annyit tesz, hogy „na ide sem jövök többé!”

Például ahhoz a zöldségárushoz, akit biztattam: nyugodtan tegyen a zacskóba néhány sárgább fürtöt is saszlából, sőt, egy bordót is! „Majd ha odaérek azokhoz a fürtökhöz. Mert sorban, egymás után adom” - mondta, de sajnos nem ért oda. Tőlem meg csak ennyi telt: „Azt hittem, hogy azok is eladók” Megalkuvó, a hiánygazdálkodásban szocializálódott vevőként elkullogtam onnan. Nem számoltam ki, hányadik vevő után kellene sorba állnom ahhoz, hogy pont a bordóhoz jussak.

A nemrég nyílt kenyérboltban 820 Ft-t kellett fizetnem, de csak tízezresem volt. „Nem tudunk visszaadni” - mondta kéjesen az eladó, akinek alig pár másodperce bocsátottam meg azt, hogy egyáltalán nem érdekelte melyik kenyérből és mennyit akartam eredetileg venni. Elővettem szociálpszichológia-tanárom tanítását, miszerint ilyenkor nem a vevőnek kell intézkedni és pénzt váltani, hanem a kereskedőnek, ezt pedig úgy adhatjuk értésére, ha csak állunk és nézünk bambán. Álltam és bambultam, közben átfutott az agyamon, hogy a tanárom mintha amerikai szakirodalomra építette volna a kurzusát. Mögöttünk mozgolódni kezdett a többi vevő. „Bankkártyával fizethetek?”- adtam fel a tanítást, mert addigra már éreztem, hogy el kell lépnem az amerikai mintától. ”Azzal nem lehet.” - jött a válasz. Még egyet bambultam, hátha mégis beérik a tudás fája. „Nem tud visszajönni holnap?” - kérdezte az eladó. „De - mondtam - csak ma is szerettünk volna vacsorázni”. Üres kézzel jöttem ki a boltból. 

A sok csalódás a kiskereskedőktől elhajt valamelyik önkiszolgáló élelmiszerboltba, mostanság már lassan csak egy bizonyos céghez, mert az egész környéket ők bitorolják. De ott meg olyan zenékkel bombázzák a vevők füleit, ami arra sarkall, hogy csak gyorsan végigsprinteljem a boltot, fizessek (bárhogyan!) és minél előbb elhagyjam a terepet, szolidáris pillantást küldve az üveges szemekkel néző pénztárosoknak. Állítólag a guantánamói börtönben is kínoznak zenével.

De nemrég megtört az átok! Egy isten háta mögötti piacon, egy csendes szombat reggelen, egy halk szavú kofától helyes, lapos lilahagymákat vettem. Annyit és olyat, amennyit és amilyet akartam. A vásárlás kellemes légkörben, teljes érdekazonosság mellett zajlott. Másnap megsütöttem a hagymákat, a formájuk miatt sokkal könnyebb volt bánni velük, a pecsenye mellett nagyon látványosak voltak. Pár nappal később megírta valaki, hogy már évek óta meghalt a szociálpszichológia-tanárom.

Sült lilahagyma

A hagymákat megpucoltam, a gyökerüknél laposra vágtam, hogy egyenesen üljenek a fenekükön. A tetejükön csillag alakú bevágást ejtettem úgy, hogy ne vágjam át a fejeket. Vajat és sót tömködtem a kitágított résekbe.

Egy tűzálló tálat kiolajoztam, abba ültettem a hagymákat. 200 fokos sütőben sütöttem, félúton némelyikbe rozmaring ágacskát tűztem. Néha meglocsoltam őket a a tálban összegyűlt vajjal és saját levükkel!

"...aztán nem is kell más!"

Mintha csak a magyar egészségügy helyzetét tükröznék, vagy általános állapotukkal a betegeket parodizálnák a kórházak udvarain élő macskák! Akármi is a motivációjuk, jónak láttam pár napig etetni őket, elvégre ők is Isten madarai. Úgy saccoltam, testsúlyuk alapján az otthoni jószágaimból négy ilyet is ki tudnék szabni, de ez persze csak elméleti méricskélés volt.  

A gyomrukat hamar elnyertem, nem úgy a bizalmukat, hiszen hat méternél nem jöttek közelebb, és fél szemüket evés közben is rajtam tartották. Az egyik kis feketének nem is volt más lehetősége, lévén hogy pofája kemény csaták nyomait viselte és már csak egy szeme volt. Beesett oldaluk, csomós és tépett szőrük mellett a legszörnyűbb az a reménytelen kitaszított tekintet, amit nem lehet elfeledni, ami beúszott a gondolataimba minden étkezésnél. Elkeseredésük annyira mélységes volt, hogy még a kórházi margarint is habzsolva nyalták be, félretéve minden, az ősi macskaörökségre és az egészséges táplálkozásra vonatkozó ösztönüket, mely szerint ebből a kategóriából csak a valódi vaj jöhet szóba. Bár ennek is vannak mellékhatásai, ahogy erre Gazdag Erzsi felhívta figyelmünket:

"Tarka cica,

fehér cica

egyet ugrott, haj!

S nyelve hegyén

elolvadt a vaj.

A gazdasszony

haragjában

seprűt fogott, hej!

S kopogott a fehér cica,

tarka cicafej."

Alultápláltságuk a tápláléklánc szabályainak betartásában is akadályozta őket, mert bár a galambokkal még csak-csak megküzdöttek amikor azok ki akarták szemezni a bácskai rizses hús maradékát, de ahogy heves szárnycsapással leszálláshoz készülődött a dolmányos varjú, valamennyien bemenekültek a bokrok alá és onnan nézték, ahogy a peckes madár kopogó csőrrel kieszi a tányérból az összes whiskast, mert a dolmányos varjúk whiskast vennének, ezt a megfigyelést talán jelentenem kéne a madártani egyesületnek.

A betegek élelmezése megközelítette egy jobb menza színvonalát, de messze elmaradt a magyar ember igényeitől. Ezért hamar megindult a hadifogolytáborokból ismert gyakorlat: a fejben főzés. Itt a kiindulópont az egyes tájegységek és a családok receptjeinek feltérképezése volt: 

„Icuka, maguk felé hogyan főzik a zöldbabot? Vöröshagymát is reszelnek bele? Nahát! Mi csak fokhagymával, aztán behabarjuk.” „Tudja Marika, már eltettem több kiló zöldborsót, de hogy mi lesz a cseresznyével, azt nem tudom, mert azt lusta leszedni a család, én meg ha haza is kerülök hamarosan, nem tudok létrára mászni.” 

Aztán jött a réteses fejezet, ami nagyon ínycsiklandó volt, különösen Terike előadásában, ő ugyanis kemencében süti, majd következett az ételkiszállító cégek alázása, és azoké, akik ilyen szolgáltatást igénybe vesznek. Lankadó figyelmemet kedvenc virágom, a kapor emlegetése törte meg:

„Ááá, az én unokáim meg nem eszik a kaprot! Pedig micsoda finom étel az a kapros-túrós lepény!” Erre Annuska, aki addig csak hallgatott, kimondta a megrendíthetetlen házasság receptjét:

"Kapros-juhtúrós galuska! Na, azt szereti nagyon az uram. Kis szalonna alája, aztán nem is kell más!"

Másnap a macskaetetés és varjú-hessegetés után vettem egy kis juhtúrót, otthon előkaptam a kerti ollót, levágtam a friss kaprot, szalonnát olvasztottam és bekevertem a galuska tésztáját. Sajnos lefényképezni már csak a maradékot tudtam, de még ezt is hogy elcsipegetnék azok az éhenkórász  kórházi galambok!

Kapros-juhtúrós galuska (nokedli)

Egy nagy lábosban vizet forraltam, forrás után beledobtam egy nagyobb csipet sót. Fejenként két szelet füstölt szalonnát kis kockákra vágtam és egy lábosban kiolvasztottam. A szalonnazsír egy részét a lábosban hagytam, a kockákat és a zsírt egy nagy tálba öntöttem.

Készítettem egy hagyományos galuska tésztát: 50 dkg rétesliszt, 2 tojás, 1,5 dl tej, 2 ek. olaj, só és annyi langyos víz, hogy lágy tészta keletkezzen. Belekevertem egy csokor apróra vágott kaprot. A víz fölött kiszaggattam a nokedlit. Pár percnyi főzés után szűrőbetéttel kiemeltem, lecsöpögtettem és a meleg szalonnás zsírra szedtem. Hozzákevertem 20 dkg juhtúrót, és még egy kis szalonnazsírt. Tálaláskor megszórtam friss kaporral és tejfölt kínáltam mellé.

Sznob vacsora

Mióta az a megtiszteltetés ért, hogy a gasztrosznobberek bevettek maguk közé, igyekszem felnőni az elvárásokhoz, azaz elegendően sznobnak lenni. Egyik este is azt mérlegeltem, hogy

• 80 dkg gyönyörű felsálat venni, becsúsztatni a táskába papírok és könyvek közé: sznob
• a hentes "felszeleteljem?" kérdésére azt válaszolni, hogy köszönöm nem, majd én otthon a szuper szakácskésemmel megteszem: sznob
• Szlovákiába utazni: nem sznob
• Szlovákiába üzleti útra utazni: sznob
• a kinti boltban kész knédlit vásárolni: nem sznob
• ezt még be is vallani és feltenni egy blogra: nem sznob
• ellensúlyozásként jóféle szlovák sajtokat is tenni a kosárba: sznob
• szlovák sört vásárolni: nem sznob
• 16%-os szlovák sört vásárolni: sznob
• egy gyors vacsorát összedobni: nem sznob
• nagy feneket kerekíteni a főzésnek: sznob
• saját ecetes tormát használni a mártáshoz: sznob
• nyers tormát belereszelni laza csuklóval tévészakács stílusban: sznob
• közben Chopint hallgatni a konyhai lejátszón: sznob
• főzés közben sokat fotózgatni, hosszan eljátszani a blendével: sznob
• borókabogyót tenni a páclébe: sznob
• exkluzív borovicskát ajándékba kapni: sznob
• a borovicskát itthon aztán stampedliből benyakalni: nagyon-nagyon nem sznob!

Sznobber-mérő (sznob/nem sznob) = 12:6. Hurrá! Ez rendben van!

Felsál tormamártással, knédlivel

A húst felszeleteltem, enyhén besózva, kevés olajjal, vízzel, két fej vöröshagymával, babérlevéllel, borókabogyóval és borssal megpároltam. A megpuhult húst félretettem, a keletkezett szaftot és a puha hagymákat átpasszíroztam. Ecetes tormával és frissen reszelt tormával összekevertem, tejszínnel felöntöttem majd beforraltam, hogy sűrű legyen. A mártásba visszatettem a hús-szeleteket, a kész knédlivel tálaltam.