Új év, új technika

Nem, nem újév, hanem karácsony! A szokásos mézeskalács-sütési akció előtt láttam egy főzős műsort, ahol Lorraine Pascale ezzel a technikával készített "üveget" a sütemény közepébe.

Nem annyira egyszerű ám hagyományos, színes, töltetlen cukorkát vásárolni manapság, kell egy kicsit talpalni hozzá! Aztán csak össze kell törni morzsalékosra, majd a kiszaggatott mézeskalács közepébe szórni. A sütőben megolvad, hűléskor pedig visszaszilárdul. Akárcsak az üveg.

A sütő üvegablakán bekukucskálva úgy ítéltem meg, hogy nem elég színes az eredmény, valahogy fakultak a cukrok, ezért gyorsan előkaptam az ételfestékkészletemet és hústű segítségével cseppentettem egy kis életet az olvadó cukorra. A második tepsitől már az aprított cukorra cseppentettem, hogy ne kelljen nyitogatni a sütő ajtaját. Nagyon jó móka és szép az eredmény!

Egy jótanács: pihentetésnél, díszítésnél néha odaragad a mézeskalács cukros része a felülethez amin tároljuk, mert a cukor ugyanúgy viselkedik mint a tészta: reagál a környezet hőmérsékleti és páratartalmi változásaira. Ilyenkor óvatosan meg kell mozgatni, felpattintani, vagy talán jobb folpack fóliára tenni, mert az legalább lehúzható róla, ha minden kötél szakad, azaz minden üveg törik.

Favágók és túlélők helyes táplálása

Favágók, rőzsegyűjtők és túlélők minden családban vannak, csak nem biztos hogy tudják magukról, hogy ők azok. Ezért mindenképpen készüljünk fel ellátásukra, hogy amikor mégis magukra öltik e szerepeket, azonnal legyen mihez nyúlnunk a konyhában.

Konyhaablak - december 2.

túlélés 

Tehát amikor előáll az az élethelyzet, hogy az ember éppen hazafelé tart az ónos esőtől sújtott utcájába és a rendőrök elállják útját azzal, miszerint „az utca életveszélyes, szíveskedjék nem hazamenni”, akkor irány a sarki kisbolt! Ha az előző években rendes vásárlóként viselkedtünk, és sikerült normális emberi kapcsolatot kialakítanunk az eladókkal, akkor azonnal előkerül a frissen sütött pogácsa, meleg tea és a fűtött mosdó szabad használata. Egy kis túlélő fiúcska még akár egy meggybefőttet is bekanalazhat!

reggeli

Az első nap reggelije kiesik, hiszen a ház lakói az éjszakát éberen töltik, hallgatják a leszakadó és a ház felé zuhanó fák hangját, imádkoznak a lehető legkisebb kárért, lemennek beszélgetni a tűzoltókkal, nyugtatgatják a háziállatokat stb. Tehát reggel csak egy tejeskávéra van erejük és egy gyors bejárásra a kertben. Javasolt öltözet: meleg ruha, hegymászóbakancs, munkavédelmi sisak, sísisak. 

Két nappal később, amikor megkezdődnek a helyreállítási munkálatok – azaz az ember átmegy a szomszédba és hazahozza saját elkóborolt fáit, azokat összevágja, halomba rakja –, na akkor kell alaposan felkészülni kalóriával, és ilyenkor jöhet reggelire egy remek füstölt halas kapros krém, öregtésztás kenyérrel, orosz mustárral. (Akkor orosszal, ha a hal is orosz boltból származik, különben megteszi a hétköznapi dijoni is.)

ebéd

Favágás után: hús, hús, hús, kalória, kalória, kalória! Jó ha van a mélyhűtőben egy malackaraj és némi csülök, ezek egymás mellett szépen megsülnek, míg kint folyik a munka, de azért tálalás előtt dobjunk össze egy igazi téli mártást is! Legyen ez a tormás mustáros almamártás, amibe belekerülhet minden, amit a hobbiszakács beleillőnek gondol (tejszín, fűszerek, calvados stb.).

italok

Bizony katasztrófa helyzet után fogy az alkohol! Eleinte idegnyugtatóként, majd a hideg elleni védőitalként, aztán a kéthetes internet, telefon- és tévészolgáltatás elmaradása idején az unalmas téli estéken, amikor az ember csak nyomtatott könyveket olvas, forralt bort kortyolgat, majd korán lefekszik.  Néha megint előkerül az erősebb rövidital, a telekommunikációs szolgáltatókkal való ordítozás után.

(Ez a poszt azért jöhetett létre, mert a mai napon, azaz 12 nappal a káresemény után, az internet- és telefonszolgáltatók gyors reagálású erői váratlanul kiszálltak a helyszínre és ideiglenes(?) bekötést alkalmaztak. A tévéhez nem nyúltak, mert az külön nem lett bejelentve. Majd ha be lesz, akkor ismét kijönnek. De a „saját levében” szerkesztősége amúgy sem tervezett tévéműsort a fent nevezett témáról, így a kutyát sem érdekli a tévéjük, maradnak a nyomtatott könyvek és a forralt bor.)

Tormás mustáros almamártás

4 savanykás almát a nagy-lyukú reszelőn lereszeltem, és kevés vajon párolni kezdtem. Belereszeltem egy fél tormagyökeret, belekanalaztam egy evőkanál magos mustárt, ment bele negyed citrom leve, egy löttyintés calvados, só, két tekerés bors, őrölt koriander és fahéj. Levettem a tűzről és amikor kihűlt, hozzákevertem két deci enyhén felvert tejszínt. Megkóstoltam és még tettem hozzá a fűszerekből, ha úgy ítéltem meg hogy szükséges. Édesíteni is lehet, mézzel leginkább. Enyhén megmelegítve tálaltam a húsok mellé, krumplipürével. Ha nagyon folyós lenne a mártás, kukoricakeményítővel lehet sűríteni. 

a-ra-kra-okra!

forrás: de.wikipedia.org

Legalább 3-4 bokornyit terveztem. Számításaim szerint nyár közepén már roskadozott volna valamennyi, nem győztem volna szedni a kis zöld kúpocskákat és elámítani ezzel internetes ismerőseimet. Lecsós stílussal indítottam volna az okra-szezont, jóféle magyar paradicsommal, paprikával és hagymával, az étel neve lecsokra lett volna. Vagy lecsókra? – de ezen még ráértem volna gondolkozni. 

Biztos voltam abban, hogy bográcsos ételekhez remekül illik majd, és már-már odáig szárnyalt a fantáziám, hogy képzeletben kisebb tintahalakat is megtöltöttem vele, mert geometriai adottságai erre predesztinálják. Ennek az ételnek a neve matrjosokra lett volna.  Valami orosz mártással feldobva, természetesen.

Lett volna egy nagy tál jambalaya is, mert Gyuri barátomék lemezén amúgy is van egy ilyen című szám, az a kedvencem. Ezt az ételt a cajunok jó csípősre készítik, az meg nekem már látatlanban is nagyon bejön. Talán még friss aligátorlapockát is szereztem volna hozzá, mondjuk ehhez New Orleansba kellett volna utaznom, de egy gasztrokísérletért bármit!

A következő kertészeti évadban már osztogattam volna a magot meg az észt, azzal hogy nem olyan nagy dolog ám okrát termeszteni, csak hozzáértés és némi tapasztalat kell, ami nekem addigra már mind meglett volna. A képzeletben-főzés és a kerti munkák közben versikét is írtam róla:

Szépen terem már az okra

ez a környék legszebb bokra!

Fejlődik is fokról fokra

Viszem még – mint kertész – sokra!

Kora tavasszal ültettem el a magokat. Két hónappal később az egyik mag kikelt. Aztán elhalt. Újabb két hónap múlva az egyik mag váratlanul szintén kikelt és ez lett belőle:

Megmértem, 4 cm volt, szárral, levéllel együtt. Újabb két hónappal később egy icipici kis virágocska jelent meg a szár végén, de másnapra, mire megtaláltam a nagyobb optikát, elszáradt. Reméltem, hogy inkább a hűvös éghajlatot szereti és ősszel majd erőre kap, jönnek az újabb virágok, a termés és a szüret. Aztán tényleg jött az ősz és vele a teljes enyészet.

Hogy mire volt jó ez az egész okra-kísérlet? Egy ilyen feltételes poszt megírására. És különben is, a tudósok szerint a sikertelen kísérlet is eredmény. Vagy az eredménytelen kísérlet is siker, nem emlékszem pontosan. És ki tudja, mi viszi előre a kertészettudományt a Kárpát-medencében! 

Lecsós okra bográcsban

Pár fej vöröshagymát apróra vágtam volna és valamilyen jóféle zsíron bográcsban megfuttattam volna. Szabadföldi paradicsomot kocára-, paprikát karikára vágva tettem volna bele, és beleszórtam volna a megtisztított, karikára vágott okrát. Ha lett volna érett padlizsán, azt is kockáztam volna bele. Ekkor ment volna bele pár karika erős paprika, só, és némi zúzott fokhagyma. Hamar összerottyant volna. 

Kofapszichológia

Fogynak a kereskedők rendesen! Hónapról hónapra csökken a számuk és hol van még az év vége! Na, nem járvány tizedeli őket, hanem ők maguk. Úgy viselkednek, hogy az ember nem tehet mást, mint kifordul a boltjukból, el a pultjuktól, majd előveszi képzeletbeli noteszét (mert az igazit nem cipeli magával és azt amúgy sem szennyezné be ilyesmivel) és rá, a nevükre odavés két vastag vonalat, egymást alaposan keresztezve . Ez annyit tesz, hogy „na ide sem jövök többé!”

Például ahhoz a zöldségárushoz, akit biztattam: nyugodtan tegyen a zacskóba néhány sárgább fürtöt is saszlából, sőt, egy bordót is! „Majd ha odaérek azokhoz a fürtökhöz. Mert sorban, egymás után adom” - mondta, de sajnos nem ért oda. Tőlem meg csak ennyi telt: „Azt hittem, hogy azok is eladók” Megalkuvó, a hiánygazdálkodásban szocializálódott vevőként elkullogtam onnan. Nem számoltam ki, hányadik vevő után kellene sorba állnom ahhoz, hogy pont a bordóhoz jussak.

A nemrég nyílt kenyérboltban 820 Ft-t kellett fizetnem, de csak tízezresem volt. „Nem tudunk visszaadni” - mondta kéjesen az eladó, akinek alig pár másodperce bocsátottam meg azt, hogy egyáltalán nem érdekelte melyik kenyérből és mennyit akartam eredetileg venni. Elővettem szociálpszichológia-tanárom tanítását, miszerint ilyenkor nem a vevőnek kell intézkedni és pénzt váltani, hanem a kereskedőnek, ezt pedig úgy adhatjuk értésére, ha csak állunk és nézünk bambán. Álltam és bambultam, közben átfutott az agyamon, hogy a tanárom mintha amerikai szakirodalomra építette volna a kurzusát. Mögöttünk mozgolódni kezdett a többi vevő. „Bankkártyával fizethetek?”- adtam fel a tanítást, mert addigra már éreztem, hogy el kell lépnem az amerikai mintától. ”Azzal nem lehet.” - jött a válasz. Még egyet bambultam, hátha mégis beérik a tudás fája. „Nem tud visszajönni holnap?” - kérdezte az eladó. „De - mondtam - csak ma is szerettünk volna vacsorázni”. Üres kézzel jöttem ki a boltból. 

A sok csalódás a kiskereskedőktől elhajt valamelyik önkiszolgáló élelmiszerboltba, mostanság már lassan csak egy bizonyos céghez, mert az egész környéket ők bitorolják. De ott meg olyan zenékkel bombázzák a vevők füleit, ami arra sarkall, hogy csak gyorsan végigsprinteljem a boltot, fizessek (bárhogyan!) és minél előbb elhagyjam a terepet, szolidáris pillantást küldve az üveges szemekkel néző pénztárosoknak. Állítólag a guantánamói börtönben is kínoznak zenével.

De nemrég megtört az átok! Egy isten háta mögötti piacon, egy csendes szombat reggelen, egy halk szavú kofától helyes, lapos lilahagymákat vettem. Annyit és olyat, amennyit és amilyet akartam. A vásárlás kellemes légkörben, teljes érdekazonosság mellett zajlott. Másnap megsütöttem a hagymákat, a formájuk miatt sokkal könnyebb volt bánni velük, a pecsenye mellett nagyon látványosak voltak. Pár nappal később megírta valaki, hogy már évek óta meghalt a szociálpszichológia-tanárom.

Sült lilahagyma

A hagymákat megpucoltam, a gyökerüknél laposra vágtam, hogy egyenesen üljenek a fenekükön. A tetejükön csillag alakú bevágást ejtettem úgy, hogy ne vágjam át a fejeket. Vajat és sót tömködtem a kitágított résekbe.

Egy tűzálló tálat kiolajoztam, abba ültettem a hagymákat. 200 fokos sütőben sütöttem, félúton némelyikbe rozmaring ágacskát tűztem. Néha meglocsoltam őket a a tálban összegyűlt vajjal és saját levükkel!

Franciaországi divatok

Levendula, mámor, Provence

Divathírek

A Franciaországban tett néhány ezer kilométernyi autózás és hosszú séták közben azt figyeltem meg, hogy a franciák egyáltalán nem követik a divatot. Régimódiak, mondhatni maradiak. Még mindig ott tartanak, hogy: cukor, fehér liszt, tej, tejszín, vaj, zsír, hús, hal stb. Sőt, egyes országrészekben szinte hömpölyög a sok belsőség a hentespultokon, a bárányvese és a csontvelő alapfelszerelés. (Ekkor döntöttem el, ha egyszer sor kerül rá, mindenképpen ide fogok emigrálni.) A franciák fittyet hánynak a trendekre. Sehol nem láttam szénhidrátcsökkentett liszttel készült bagettet, light margarinnal hajtogatott croissant-t és egy pincér sem kérdezte meg hogy zabtejjel kérem-e a café au lait-emet. Viszont divatban van még a macaron, valóságos kiállítótermeket kreálnak ennek az édességnek, sőt ahol van valami helyi finomság, még azt is hozzácsatolják. Az ízesített éclaireket, Bordeaux-ban például a canelé-t (vagy cannelé). Ó, azok a helyes kis réz sütőformák, amiknek az aljába lecsorog a sütemény cukros leve és kicsit oda is karamellizálódik!..

"Mert a várost elfoglalta / Sok ezernyi artizán!"

Ezt a dalt dúdolgatom a szűk kis utcákon lődörögve. Vagy nem így van a dalszöveg? Mindegy, arról jutott eszembe, hogy sajnos a kézművesek ezt a népet is ütik rendesen! Artisan a pék, a fagyis, a pástétomos, a macaronos. Szégyen ezt külön feltüntetni a gasztronómia paradicsomában.

Fougasse, sajttal és helyi szalonnával - igazi kézműves, még a kéz is látszik rajta!

 Na de itt vannak már a hunok, akik odapörkölnek majd minden álságos kézművesnek!

Savanyú a szőlő

Legalábbis a bordeauxi. Több helyen megkóstolom. Belépek a fazonra vágott sorok közé, de előtte alaposan körülnézek, nehogy elcsapjon egy arra járó permetező vagy tetőző (tetejező) traktor, és lecsippentek pár szemet a fürtökről. 

Földönkívüli permetez Saint-Émilionban

A fürtök csak az alsó kordonrészről lógnak, tudományosan megkomponálva, hogy ne érjenek egymáshoz, állítólag ez egy viszonylag új termesztési eljárás. A szőlőszemek nagy ellenállás után roppannak össze a fogam alatt, a belőle kibuggyanó lé pedig az összes pórusomat összehúzza. 

- Mikor szüretelnek itt? - kérdezem.

- Szeptember végén.

Hát nem tudom, talán kéne venni egy kis cukrot a Carrefourban. A borok mégis olyan fantasztikus ízeket hoznak, amiket korábban nem tapasztaltam.

Borhűtés Aix-en-Provence-ben

Luberoni reggeli

Délen vagyunk, édes reggelit kapunk minden nap, de annyira finomak a péksütemények, hogy ez felülírja a sült szalonna vagy tojás utáni vágyunkat. A házinéni nagyon büszke a lekvárjaira. T. mégis oldalba bök: 

- Idehozhatom a te baracklekvárodat az autóból?

- Eszedbe ne jusson! Az nagy sértés lenne, bírd ki ezt a pár napot!

- Ez sem rossz, de inkább csak édes, nem jön az otthoni barack íze.

- Egyél fügelekvárt és levendulás mézet. Az isteni!

Itt tankoljunk fel olajjal - javasolta a szállásadónk

Luberoni ebéd

A kisváros piacterén ócskapiac van. Kapható minden, mint minden jó zsibvásáron, még magyar kitüntetések és III. Napóleon korabeli ágytálak is. 

Konyhafelszerelés

Odapillantok egy párra, akik az árusítást felfüggesztve harapnak egy kis gyors ebédet. Feketekagyló sült krumplival és egy kis bor. Elmosolyodok a látványon, hogy milyen jóízűen esznek, hogy nekik ez a sült kolbász vagy a lángos. A férfi int, ha megvárom míg megtörli a száját, akár le is fényképezhetem őket.

Piaci halleves

Provence-i ebéd

Egyszerű ételnek tűnik, de nem az! A 15 cm-es garnéla húsa csodálatosan át van itatva az ánizs ízével. Ánizskapor, édeskömény, mindenhol van, valóságos gyomnövény. „Jean, kérem menjen dolgozni, az ánizskapor már egészen felverte a kertet!” - gondolom ezzel küldik munkába a lusta kertészt errefelé. Óvatosan kérdezem a pincérlányt, aki diák lehet, és szerencsére tud angolul: 

- Pastisszal készült?

Felcsillan a szeme:
- Igen! Érzi? Azzal flambírozzuk!

D. kér egy provence-i hamburgert. Feltételezem, attól provence-i, hogy beledolgozzák a szokásos helyi fűszerkeveréket a húsba. De nem, tévedek! A finom helyi marhahús pogácsára egy vastag kecskesajtot olvasztanak!

Aquitán reggeli

Feljebb jövünk a térképen, vége az édes reggeliknek. 

- Tegyenek vajat a roquefort alá! - szól a házinéni. Aztán kicsit visszariad parancsnoki stílusától és finomít: - Mi így szoktuk. Így a legjobb. 

Bólogatunk, alákenünk, tényleg jó. Nem tudjuk elmagyarázni, hogy ha ilyen bagettünk és ilyen vajunk lenne otthon, az ilyen roquefortunk alá mi is tennénk szívesen.

A háttérben megy a tévé. Aggodalmas riportok a spanyol nagyüzemi zöldség- és gyümölcstermesztésről, ami meg fogja fojtani a franciát. Nem tudom elmesélni nekik, hogy magam is igyekszem kerülni ezeket a termékeket, főleg amióta láttam a holland melegházakat.

Másnap klasszikus reggeli matinéműsorba futunk bele, olyan mint nálunk: zöldségaprítót reklámoznak, celebek illegetik magukat, de aztán közel tízperces riportfilm következik Léon Blum életéről! Színes ingbe öltözött történész színesen szól hozzá a stúdióban. Közszolgálat.

Útszéli piac

Gironde-i vacsora

Este van, megérkezünk, bemutatkozunk. 

- Kérnek enni valamit? - kérdezik a harmadik mondatban, pedig csak reggeli van a szolgáltatások között. 

- Nem, köszönjük, nem vagyunk éhesek.

- De akkor legalább igyanak valamit!

Valami = vörösbor. És akkor már egy kis sajtot is hoznak, és akkor meg már egy kis bagettet is. A bagett vége villaszerű, kétágú. De jó! Így egy négytagú családban már nem veszekednek a csücskökön!

Kulturális reggeli

Együtt reggelizünk egy belga-portugál házaspárral. Tetszik, ahogy a gyerekeikről beszélnek, akikkel évente megjárják oda-vissza a két ország közötti hosszú autóutat, és boldogok, hogy eközben mennyiféle kulturális hatás éri a lányokat. (És milyen jókat ehetnek közben! - villan be egy önző gondolat.) Jártak Magyarországon is, nagyon tetszett nekik. Budapest csodálatos, a sok könyvesbolt és kávéház magas fokú kulturáltságot jelez. Na és az a fantasztikus szokás, hogy az emberek munka után meleg fürdőkbe mennek lazítani és ott sakkoznak!..

-  Én munka után mosok, főzök, takarítok - rúgom szét az országimázst.

A belga nő felnevet.

Borboltban szőlőt is vehetünk

Európai vacsora

Vendéglátóink meghívnak bennünket vacsorázni. Ők hárman csak franciául beszélnek, a három angol vendég tud franciául, de e téren szégyenlősek, és jön egy német - francia házaspár is a szomszédból. A hamburgi francia férfi szeme felcsillan, amikor bemutatkozunk:

- Akkor beszélhetünk németül?

Németüüül? – megrémülök az ötlettől. Ismerve a hagyományos ellenérzéseket és a látva, hogy minden faluban ott vannak az első ás második világháborús emlékművek. T. bólint, lehet németül is igen. Gyorsan oldalba bököm, nem kéne ezt szorgalmazni, éppen ma silabizáltam ki az emléktáblát a templomban, miszerint a helyi plébánost a németek ölték meg '44  augusztusában! De hát éppen a francia ragaszkodik ahhoz, hogy németül, angolul és franciául társalogjunk. Aztán a hangulat és a vacsora feloldja a nyelvi problémákat. Leülünk és ő rögtön ezzel kezdi: 

- Most lesz a német határnyitás évfordulója, amit a magyaroknak köszönhetünk, ugye tudják?

Tudjuk. Büszkeség. A többieknek is elmondja, látszik hogy ők is tudják. Az angol vendégek megjegyzik: - Budapest gyönyörű! Na és azok a gyógyfürdők, ahol az emberek sakkoznak munka után!.. 

Mosolygunk, bólogatunk. Befogom számat egy kanál tabouléval.  

Ebben a faluban csakis rendes emberek lakhatnak! 

Európai vacsora – a menü

A ház ahol lakunk és vacsoravendégek vagyunk, nagyon izgalmas, klasszikus kis kastély 1820-ból, most panzióként üzemel. A konyha hatalmas, megvan a nyitott tűzhely, amiben régen főztek, ahol forgatták a nyársat. Elmélázom, hogy én hogyan rendezném be, és bizonyára használnám a kandalló-szerű tűzhelyet, hogy ne kelljen nyárig várni a parázs-keltette ízekre. Másnap ezt a konyhát használja a házhoz jövő kutyakozmetikus is. Minden nagy, tágas, eddig csak szűk belső tereket, szállodai szobákat láttam ebben az országban. A bútorok is nagyok, vagy csak arányosak a házhoz, a pohárszéken a röviditalok kétliteres üvegekben várnak minket. Tisztára Gulliver-érzetem van!

Az ételek: semmi különleges, de minden finom. Quiche Lorraine, taboulé, sárgadinnye, serrano jellegű (de francia!) sonka, reszelt sárgarépa vinaigrette-ben, sült csirke, fokhagymával párolt ceruzabab, többféle bagett. A desszert: sajtok, gyümölcssaláta pálmalevél keksszel. Az innivalók annál érdekesebbek! Aperitifként én a pastist vállalom, T. boldog hogy végre japán whiskyt kóstolhat, amiről már annyit olvasott, bordóiból kedvencüket, valamilyen közeli szuperiort hoznak.  Hogy mire iszunk? Természetesen Franciaországra! (A házigazdák kezdeményezésére.) Evés közben bor, bor, bor, a desszertnél előkerül a pezsgő. Nagyon finom, pedig én általában a bort többre értékelem. 

- Hozhatom a kávét? - fordul hozzám Jean-Claude a vacsora végén. 

Nem értem, miért csak hozzám. 

- Kávét? Mindjárt éjfél, ilyenkor nem iszom kávét - magyarázom.

- Neeeem? – kérdezi nagy szemeket meresztve – de hát akkor hogy fogja meginni az armagnacot?!

Olyan szeretetteljesen öleli magához jókora méretű baszk palackját, hogy nincs szívem megmondani neki az igazságot. Inkább ezt mondom:

- Megiszom anélkül!

Jól megdönti az üveget. Az ital igazán finom. De erről meg eszükbe jut, hogy valaki szaladjon ki a kamrába, az armagnacban eltett szilváért! (Úgysem tudtunk elmenni Agenbe, pedig E. javasolta, mert az a szilva hazája.)

- Csak kapjanak be párat, mi tettük el! - noszogatnak bennünket.

Bekapok. Közben gondolatban végigmodellezem, hogyan fogok azon a szabálytalan és meredek kőlépcsőn feljutni a szobánkba.

Piaci tízórai

A piacon látom ezt a furcsa sütit, integet az árus hogy menjek közelebb és kóstoljam meg. Finom, ropogós, ragacsos, a tésztával sült csonthéjasok íze jól érezhető. Felírom az édesség nevét, mert ezt idegen füllel lehetetlen megjegyezni: Gâteau à la broche

Azt írja valaki a neten, hogy olyan, mint a kürtős kalács. Igen, olyan, amennyiben nyárson forgatják, és édesség – több hasonlóságot nem tudok felmutatni köztük. Szerintem diós vagy mogyorós tojásos vajas tészta, kb. palacsinta-sűrűséggel, ami többszöri kanalazás közben szépen rásül a forgó tengelyre, rétegről rétegre. Amikor kész, leveszik, leütik a nyársról és karikára szeletelik. Ahogy elnézem, egy henger egy egész falunak elegendő.

Késes étkezések

Mindenhol előjön a jellegzetes evőeszköz, főleg a kés, ami több francia festményt is felidéz. Csendélet hallal, gyümölccsel, sajttal, és mindig ott a jellegzetes alakú kés. A Laguiole kései közül a légy/méh mintájúval találkozunk mindenhol, elcsodálkozom hogy milyen jó fogása van, és a látvány valahogy olyan nagyon-nagyon klasszikus. 

Veszek is egy hatos készletet, persze viszonylag olcsót, egyszerűt, mert csak arra kell, hogy az otthoni reggelik és vacsorák alatt előjöjjenek a szép franciaországi emlékek. A termékről kimerítő leírást, a késekről szép képeket találtam ezen a magyar blogon. 

Térképes uzsonna

A kisváros főterén majszolom a péknél vásárolt éclairt, közben nézegetem a térképet. Csupa ismerős utcanév: Saint-Exupéry, Rousseau, Voltaire, Montaigne, Montesquieu, V. Hugo. Olyan mintha egy egyetemes történelem vagy irodalom szigorlat tételsorát olvasgatnám. Olyan, mint amikor otthon, törölgetés közben végigfut a szemem a könyvek gerincén.

Jövünk-megyünk, sok ezer kilométert autózunk és sétálunk. GPS-t nyomogatunk és térképeket lapozgatunk. Mindig az ízeket ígérő földrajzi neveken akad meg a szemem: Cognac, Armagnac, Médoc, Bordeaux, Champagne, Burgundia, Calvados, Arborio, Prosecco. Összefut a nyál a GPS-en!  

Csak a legszükségesebbek

Ha legalább két napig nem esne az eső... (utópisztikus bejegyzés!)

Ha legalább két napig nem esne az eső, akkor kényelmesen ki lehetne menni a konyhakertbe és felszedni az ekkorára dagadt céklákat:

Utána pedig árnyékukban megpihenni kicsit a teraszon:

A levendula szépen száradhatna a kinti asztalon, jól mutatna mellette egy csokor virágzó menta és oregano:

De akkor már érdemes lenne megkezdeni a szokásos nyári zöldfűszer-szárítást is. Kezdhetnénk a hihetetlenül elbokrosodott francia tárkonnyal. A sok eső úgyis lemosta, már csak ki kéne akasztani egy árnyékos, szellőjárta helyre: 

Itt lenne az ideje a paradicsomaszalásnak is, el is kezdtem, de sajnos megpenészedett, mert nem bírja a párás időt.

A mediterrán mángold sem érti hogy mi történik, bizonyára hatalmas gyökeret fejleszt ott lent a mélyben. De minek?

Ha nem esne annyi eső, a paradicsomok is könnyebben pirosodnának és nem vizesen kellene őket lefényképezni. Bár az a kis vízpermet egészen jó látványt nyújt:

A vízitorma bezzeg örül, néhány nap alatt akkora lesz, hogy már mehet is a salátákba vagy sült húsok, halak  tetejére:

Ha nem esne az eső, itt lenne az ideje a virágmagok begyűjtésének is. Az elvirágzott és elszáradt növényeket begyűjteném és kiráznám belőlük a magot egy papírlapra, majd óvatosan felemelném és finoman ráfújnék, hogy a pelyva és egyéb "szemét" szálljon el róluk. Aztán feliratoznám a kis borítékokat, hogy pl. török-szegfű, meg hogy menyecskeszem. És jövőre elültetném őket, utána pedig megöntözném az új és gyönyörűséges öntözőkannámmal, amit sajnos mostanában nem tudok használni.