Inni Franciaországban

Franciaországban inni: mi sem könnyebb feladat a turista számára! Elég ha rápillant a helységnévtáblára: Cognac, Champagne, Médoc, Calvados, Bordeaux, Chartreuse, Chardonnay – és menten az italhoz nyúl.

De az odavezető utak is alkohollal vannak kikövezve, borutakkal, pezsgőutakkal, sőt „grand cru” úttal, ami persze nem hozza magával a magasabb szintű aszfaltminőséget, de ez odakint amúgy sem probléma. Bolyong az utazó egyikről a másikra, meg-megáll a kóstolóra felhívó tábláknál, de azért tartva a megengedett maximális véralkohol szintet, este aztán átlépve azt.

Egy ilyen túrán óhatatlanul összeakadhatunk más nemzetiségű borrajongókkal, akik rólunk azonnal a Tokajira asszociálnak. Ezért is jó, ha útitársaink közül legalább egy fő a Hegyaljáról származik. És egy ilyen túrán olyan hihetetlen természeti jelenséggel is találkozhatunk, mint a „genfi szőlősgazda”, aki hallva hogy honnan jövünk, azonnal a saszla magyarországi helyzetéről érdeklődik, ezért is jó, ha van útitársaink között olyan, akinek családja a Balaton környékén szőlészkedik. Amikor pedig két belga azzal lép oda hozzánk egy autós-pihenőben, hogy huszonöt évvel ezelőtt micsoda finom szürkebarátot ittak nálunk, hát arra már csak annyit lehet mondani, hogy lám, az alkohol öl, butít és nyomorba dönt éltet, fejleszti a szociális kapcsolatokat és a magasba emel! Továbbá a legkiválóbb országimázs-eszköz.

Inni természetesen a borrégiókban, pl. Burgundiában a legkönnyebb, de indulás előtt érdemes felkészülni olyasmi szakirodalommal mint pl. a "Reverse Wine Snob: How to Buy and Drink Great Wine without Breaking the Bank", vagy letölteni borkalauzokat, bor appokat. Burgundia, az örökös borkóstolókkal övezett kis régió, ahol még a temető is a szőlőtábla közepén van (itt élned, kapálnod kell!), szőlősorok indulnak közvetlenül a bevásárlóközpont parkolójától, a szőlőt gondozó traktor a benzinkút autómosójánál fordul meg. Kiöregedett hordókat használnak virágtartónak, a fiatalok büszkén hordanak a régiót reklámozó pólókat, bizonyára Chardonnay és Pinot noir csörgedezik a vérükben, vagy annak helyén. Komoly borospincékkel felszerelt kastélyok, várak is feltűnnek a szőlőtáblák között, jól jött a bor, amikor az ellenség megmérgezte a kutat vagy ki akarta szomjaztatni a várvédőket, vagy csak közegészségügyi okokból ittak akkoriban inkább bort, mint vizet.

Parkoló és szőlő

Peter Mayle angol író és hedonista, akinek köszönhetőn angol és amerikai turisták ezrei csődültek Provancebe, minekutána szegény Peternek tovább kellett költöznie, hogy nyugalmat találjon, azt írta, egy franciától hallotta, hogy ők azért nem járnak templomba - dacára annak, hogy sok szép egyházi épületük van - mert az ő vallásuk nem más, mint az evés és a bor. 
Ez minden bizonnyal így van, ráadásul az ilyen egyháznak könnyű híveket szerezni és megtartani, és még reformálásra sem szorul.

 Előzmény: Enni Franciaországban

Francia morzsák 3.

Ízes útinapló 3. rész – arról, hogy járjuk az utunkat

Miközben a keleti filozófiáknak megfelelően járom a saját utamat, amennyiben lehetőség adódik, le-letérek valamelyik borútra, szilvaútra, olajútra, lényeg hogy enni vagy inni lehessen vándorlás közben. A sors most a Champagne-i pezsgőútra vezérelt. Az országosan különben igen jól szervezett turista iroda hálózat éperney-i ágenciójában az információ és az ingyenes várostérkép mellé mindjárt pezsgőkóstolót is adtak. Minden nap két helyi pince mutatja ott meg magát és biztatja a látogatókat pincelátogatásra és vásárlásra, üzemlátogatásra és vásárlásra, szüretlátogatásra és vásárlásra, kóstolóra és vásárlásra, valamint internetes böngészésre és vásárlásra.

Az office-ben megkóstolhattuk a helyi Ratafiát is, ami borpárlatból készült likőr, ki ezt ki azt áztat bele szerte Európában, de ez itt megőrizte lágy törköly-ízét. A Ratafiával töltött csoki, ami általában pezsgődugó alakú, a legjobb turistavakítás. De soha rosszabbat!

Az egyik termelő azt mondta nekünk, Franciaországban évente fejenként 2-3 palack pezsgőt isznak meg.  

- És itt Önök? - kérdeztük.

- Legalább hetente egyet!

Charles Mignon champagne-ja

És igen, megadtuk magunkat, meglátogattunk egy pincét, megkóstoltuk amit lehetett, este pedig jót nevettünk a hazai híreken, miszerint somlói furmint pezsgőket díjaztak a nemzetközi Champagne és Pezsgő Világbajnokságon. A táj amúgy is nagyon hasonlít hazai bortermelő régiókhoz, a Hegyaljához leginkább. Szemmel láthatóan a pezsgő vonzza a rengeteg sznob turistát, akiken nagyon jól szórakoztunk. Ahogy ők is rajtunk.

Ez is egy kis Champagne - a verduni csatatéren

 Az előző rész tartalmából: arról, hogy ameddig a szem ellát

Átszállásos hétvége

- Átszállásos közlekedés következik! - mondta a jegyvizsgáló felszólító üzemmódban, mélyen az utas szemébe nézve, úgy ahogy az akcióhős szokta közölni a védelme alatt állókkal, hogy most aztán ez az utolsó lehetőség mindannyiuk számára. Az utas – aki civilben gasztrokalandor és a telefonján pont akkor kezdte el piszkálni a barátait, hogy "este akkor menjünk a Chiantiba" – elcsodálkozott, mert ezt a szókapcsolatot még soha életében nem hallotta, holott nem kevés vágányfolyóméter volt már a lábában, de azonnal érezte, hogy az eddigi közlekedésnek pillanatokon belül végérvényesen vége szakad és valami egészen más következik. Olyasmi, ami nem hétköznapi, amiben még sohasem volt része, nem egy sima téli átszállósdi lesz ez a nagyváros állomásán. És mivel a bejelentés már a Balaton csücskénél történt, az átszállásra alkalmas közlekedési eszközök lehetősége még szélesebb körrel kecsegetett!

Miközben az utasok lesegítették egymást a kifejezetten gólyalábon közlekedők számára kialakított, és egyenesen a tavaszi mélyszántásba vezető keskeny vonatlépcsőn, ez olyan erős kapcsolatot alakított ki közöttük, hogy egyértelmű volt, akik együtt kászálódtak le a vonatról, csakis ugyanabba a buszba szállhatnak. Szikrázóan csillant vissza a fény a Balatonról, a buszt elárasztotta a langymeleg családias hétvégi hangulat, még közelebb hozva egymáshoz az utasokat. A hangszórókból kereskedelmi rádió zaja dünnyögött a szokásos affektáló bemondóval, aki éppen a napsütés és a herpesz vírus összefüggéseiről trillázott. Amint meglódult a busz, egy férfi kipukkantott egy dobozos sört és a felmelegedett utastérben azonnal szétáradt a sör illata. Innen kezdve az utasok gondolatai megállíthatatlanul gördültek az azonos értékrendek átszállás nélküli vágányán.     

- Hogy repül az idő! – jegyezte meg egy férfi valahol hátul – nemrég vágtunk, most meg már jön a bográcsozás!

- Mi tárcsázni szoktunk – reagált a mellette ülő nő – az apósom nagy szakértője az ilyesminek.

A rádióbemondó szép napot kívánt és kérte hogy mindenki vigyázzon magára. (Jóérzésűeknek ilyenkor megugrik a vérnyomása.)

Fél perc csönd után ez a mondatfoszlány erősödött fel a hátsó ajtó irányából:

- ...a feleségem serpenyőben megpirítja, de előtte alaposan kinyomkodja! És ahogy az megpirul, hát az de jó, az de jó, az de jó tud lenni!..

Az utasok érezték, hogy pillanatokon belül a következő „az de jó”-nál is magasabb fokozat következik. És meg is érkezett: - Na és ha még egy sört is lehet inni rá!

- Az ám a jó! - kiáltotta át egy addig hallgatag férfi a nyolcadik sorból.

- Ja bizony - erősítette meg a sörösdobozos férfi, csak úgy maga elé mormolva, de ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy lehelete lendületet vegyen, és erőteljes sörszagfelhővel vonja be a második sorban ülő gasztrokalandor tarkóját.

Pár másodperces kollektív serpenyős fantáziálás  után valamennyien a telefonáló nőre kezdtek fülelni.

- Nézze, ahogy mondtam már, a kuponra nem tartok igényt, de az ingyen élezési lehetőséget kihasználnám.

- Az életlen késnél nincs is veszélyesebb a konyhában - szólt át az első sorban ülő termetes asszony a sofőrnek, aki egyetértően bólogatott.

 - Igen, csak az élezést kérem, a kuponokat nem - mondta egyre ingerültebben a nő - mennyi kést vihetek? 

Ekkora méltánytalanság hallatán már minden főzni tudó utas keze ökölbe szorult. 

- Eh, rohadt kuponosok! - legyintett a sörös ember, aki a mondat után egy hosszan elnyúló öblös légbuborékot is küldött a gasztrokalandor nyakába.

- Ne hívjon többet, ha nem vihetem a késeket! - sziszegte a nő és letette a telefont.

- Vonatközlekedés folytatása következik! - kiáltotta a jegyvizsgáló és a busz bekanyarodott a vasútállomás elé. Az utasok visszasegítették egymást a vonatra a peronnal szintén rosszul ellátott állomáson, és pár perccel később már a jól ismert halsütőbódék tavaszi arcát csodálhatta a sörben pácolt átszállásos közlekedő. 

Aznap este a Chianti étterem pincére arra a kérdésére, hogy ajánlhatja-e vendégeinek magyar sörfőzdék termékeit, vagy inkább bort innának, gondolkodás nélküli választ kapott. Pedig az de jó, az de jó, az de jó!

Boros, sőt bordóis másnap

A nyolc hónapja őrzött Saint Émilion-i bor került a vasárnapi asztalra. Időben kinyitva, hogy szokja a magyar légáramlatokat.  

Az ebéd: sült gyökérzöldségek - vagyis répák, zeller, krumpli, hagyma - durvaszemű sóval, és (nem rozéra!) sült kacsamell volt, a Bordeaux környékén ismert vörösboros sóval megszórva.

A zöldségeket először gőzben megpároltam, majd francia dióolajjal meglocsoltam és úgy tettem a légkeverés+grill fokozat alá. Tálaláskor ez is kapott egy kis vörösboros sót. 

Villányi léböjt

Péntek:

Villány, Sauska, medvehagyma. Bor, pálinka, bor. Tartályok, hordók, palackok. Bor, bor, bor. Medvehagyma krémleves, medvehagyma párlat, medvehagymás köret. Pálinka, bor, pálinka. Kecskesajt, sonka, kolbász. Víz, bor, pálinka. 

Szombat:

Kávé, tea, medvehagyma-piknik. Csomagtartó, bor, bor.  Pécs, szökőkút, Nyolcak. Víz, víz, víz.  Napsütés,  sétatér, lakatfal. Víz. víz, víz. Paks, halászlé, gyufatészta. Duna, bor, víz.

Vasárnap:
Víz, víz, víz. Alvás, alvás, alvás.

 

 

Badacsonyi csirke – régi szüretek emlékére

Trinity mint a 28. VKF! házigazdája kérdezte, hogy mi jut eszünkbe a szüretről?
Nekem az, amikor összejött a tágabb család és az ismerősök, de a legnagyobb szőlőnk fénykorában gyakran napszámosokat is kellett hívni. Igen, a szocializmus alatt is léteztek napszámosok! Gazdag reggelivel indult a nap, a felnőttek pálinkával is alapoztak, aztán uzsgyi a sorok közé! Délelőtt a szakács-vénájúaknak köszönhetően már rotyogott az üstben a „szüretes pörkölt”. Ez ugyanaz volt, mint a pincepörkölt, vagyis a krumplit is belefőztük a végén a marhapörköltbe. Valamelyik évben szinte ehetetlenre sikeredett, mert mint a nyomozás később kiderítette, mindenki aki arra járt, öntött bele egy kis vörösbort. Csak az íze miatt. Ebéd és heverészés a nagy diófa alatt zajlott, kisgyermekek számára külön program volt a hason csúszás az embermagasságú hordók tetején.

Az is szüreti emlék, amikor mint környékbeli gimnazisták, minden ősszel ki voltunk rendelve szőlőt szedni egy hétre a Balaton-felvidékre. Itt láttam először hidraulikus prést és nagyüzemi darálót, acél bortároló tankokat. Hihetetlenül kiábrándító volt a családi pincék romantikus kézi ketyeréihez képest. Diáktársaimmal otthoni szendvicseket ettünk, lajtos kocsiból ittunk és bámultuk a Balatont, amit már az érettségi szünetben birtokba szoktunk venni. Hideg idő soha nem jelentett akadályt.
A tervgazdaságnak meg kellett felelni, szigorúan számolták, hogy ki mennyi ládát termel a konténerbe. Egy, egy legény volt csak a brigádomban, aki végig szabotálta a munkát, leginkább metszóollójával vagdosta a leveleket, szőlőfürtökkel dobálta a szomszédos brigádot, amelynek tagjai erre heves ellentámadásba lendültek. Ő ma a legsikeresebb borkereskedő cég második embere és tulajdonosa. Nincs olyan érettségi találkozó, hogy ezt ne dörgöljem az orra alá, de azonnal leszállok róla, mikor behozza a buli helyszínére azt a néhány karton bort. Nem is akármilyent!

A VKF!-en legszívesebben az általam sokszor készített „Sertésborda vincellér módra” című opus-szal indulnék, de ezt már tavaly a blogon megénekeltem. Akinek nem volt ma semmi öröm az életében, javaslom hogy kattintson ide, holnap pedig főzze meg ezt a fantasztikus ételt!

A „Badacsonyi borban sült csirke” receptjét egy régi szakácskönyvben találtam és kicsit átalakítottam. Főleg azért, mert gombával kellene sütni a pálinkás – boros csirkét és ez nekem valahogy nem áll össze az ízlelőbimbóimon. Múlt héten kőszegi barátaink voltak nálunk, akik badacsonyi bort hoztak ajándékba – nem lepne meg, ha ezek után a híradások a helyi poncichterek tömeges öngyilkosságáról számolnának be! De legalább nem kellett badacsonyi bort hajtanom, hanem csak egy csirkét vettem a piacon. A bor ottonel volt, ettől idegenkedtem kicsit, mert nekem az ilyesmi túl édes, de végül nagyon jól ment a lágy csirkehúshoz.

(Azon sors verte olvasóim számára, akiknek eddig még nem adatott meg, hogy kőszegi kocsmákban vörösborozzanak és hozzá zsíros kenyeret egyenek erős paprikával, elmondom, hogy a poncichter szó jelentése ez: Sopron- és Kőszeg-környéki német szőlősgazda, aki a szőlősorok között babot is termesztett. A Bohnenzüchter (babtermesztő) szóból előbb-utóbb poncichter lett.)

Badacsonyi borban sült csirke

A csirkét nagyon gyengén besóztam, törkölypálinkával megmasszíroztam, végül a belsejébe is öntöttem vagy fél decit. Így álldogált kb. egy órán keresztül. Három fej közepes nagyságú vöröshagymát apróra vágva vajban megpároltam. Kb. 10 dkg szalonnát kockára vágva megpirítottam és amikor kisült a zsírja, összeöntöttem a hagymával. Két teáskanál szárított tárkonyt kevertem vele.

A hagymás keveréket belekanalaztam a csirke hasüregébe, mély tepsibe fektettem, a zsiradékot pedig kívülről rácsorgattam. Kevés bort öntöttem alá, beledobtam két babérlevelet és lefedve a sütőbe toltam. Gyakori locsolgatással sütöttem, az utolsó negyedben levettem a fedőt róla, hadd piruljon. Amikor szükséges volt, pótoltam a bort alatta. Miután kivettem a sütőből, 30 percig hagytam pihenni, de közben még meglocsolgattam a pecsenyelével. Párolt rizzsel tálaltam, a borválasztás nem volt kérdéses.