2015. április 26., vasárnap

Arról, hogy a természet kicsit megzavarodott

 
Strapás dolog a napi gondoskodás akkor is, ha minden a szokott kerékvágásban halad: megetetni a madarakat, a mókusokat, a macskákat, a családot, a barátokat, megöntözni a kertet és az elvetett magokat, edzeni a palántákat, kenegetni a megcsonkolt fák sebét, elvégezni az összes tavaszváró kerti munkát. De ha az odafigyelés és a felelősségteljes munkálkodás során mégis az látszik, mintha idén minden megborult volna, akkor is igyekezni kell úgy tenni, mintha ez lenne a normális állapot.

A növények idén előre tudták, hogy nem lesz kirobbanó korai tavasz, így csak lustán hajtogattak kifelé a földből, a magok is csak akkor kezdtek mozgolódni az ültető-korongokban, amikor már éppen ki akartam dobni őket. A turbolya olyan helyen nőtt ki, ahol soha nem jártak elődei, bezzeg a mángold magok még mindig téli álmot alszanak. Rövid nyomozás után kiderült, hogy a madáretetőbe mókusok járnak csemegézni. Egy nap a tányéromból a macska lopott el valamit, miközben azt figyeltem, ahogy a macskatányérból a dolmányos varjú kapja fel a maradék csirkezúzát. A csigák valamiért idén nem isszák a csigasört, megittuk hát mi, bár pont a legolcsóbb vacakot vettem nekik, lehet hogy ez volt a baj. Aztán napokig ordított egy harkály az egyik fán, de olyan szívbemarkolóan, hogy T. kitalálta, bizonyára elveszített párját siratja. Ettől a gondolattól valamennyien ötnapos letargiába estünk, bár én mint optimista hobbiornitológus pedzegettem, hogy talán pont most keres párt, azért kiabál és illeget, hogy termékenyítse már meg valaki, mire letorkolltak a többiek hogy hogy lehetek ilyen profán?! És lám, egy nap a másik ágon megjelent egy jóképű harkálylegény, kis násztánc után eltűntek és azóta csend van. Csak néha hallatszik egy kis diszkrét kopogtatás.

Kiderült, hogy egerek laknak a vízelvezetőben, de amikor észreveszik a macskákat, felnyomják magukat a redőnytokok szivacsos vájataiba, ahol csak a rózsaszín lábacskáikat látom kikandikálni, úgy 170 cm-es magasságban, így szinte hallom is heves szívverésüket, miközben Findusz és Főcica odalent a lábamnál őrjöngnek. Várható, hogy idén ezer rágcsáló lep el bennünket, hiszen a kert tele van fahalmokkal, azaz egérvárakkal. De nem baj, mert erre viszont ugranak majd a baglyok, a nagy kedvenceink. Abból is macskabaglyot tartunk inkább, hogy ne legyen túl nagy a biodiverzitás. 

Az újonnan vásárolt nagynyomású tisztítógéppel lemostuk a teraszt, azóta csak hegesztőszemüveggel lehet odakint közlekedni. Így  viszont az éjszakánként elejtett állatok vére jobban látszik a mészkőburkolaton, azt semmilyen gép nem veszi ki onnan, de hát így jár aki ragadozókkal osztja meg otthonát! Illetve fordítva, ők osztják meg velünk.

Már szinte meg sem lepődünk, de az őszi nagy befogóakció után a vaddisznók visszatértek, pont most hogy éppen cukkiniföldet telepítek a kidőlt fák miatt keletkezett tisztáson. A vaddisznóknak erős szociális kötőerejük van, felbukkanásuk után olyan szeretettel köszöntöttük egymást az önkormányzati vadfelelőssel a telefonban, mintha évszázados rokoni kapcsolat kötne össze bennünket.  (Jó napot kívánok! Hogy tetszenek lenni? / Jó hallani a maga hangját is! / Láttam az e-mailt! Mire taksálja az állatot? Nagy a koca? / Nagy ám! Nem februárban született az biztos! / Úgy gondolja? / Persze! / Lehet hogy az őszi kondából maradtak itt. / Nem hinném, nem ismerősek. Viszont ezek sem félnek tőlünk. Felvenne bennünket a befogókonténeres várólistára?  / Hát sajnos tele van, de persze! Kaphatok egy fotót róluk? / Hogyne, odakészítem az ablakhoz a nagy objektívet! /Igazán kedves.)
Tehát a természet zavaros körforgásba kezdett, de majd csak kisimul ez is.

Mi? Még hogy én ettem meg a madárcsemegét?! 

Húsvéti tavaszimitáció

Húsvétra készítettem ezeket a kis tortácskákat, azért ebben a méretben, hogy kényelmesen be lehessen kapni őket. De hogy ne száradjanak ki túl gyorsan, bőven kenegettem őket alkohollal és sziruppal az egyes fázisokban. Az ünnep előtt egyáltalán nem volt időm, érthetetlen hogy miért kezdtem bele az időigényes díszítésbe, de megérte, mert mindenkinek nagyon tetszett.
A tészta:
20 dkg vajat kikevertem 20 dkg cukorral és egy csipet sóval. Öntöttem bele egy kis narancslikőrt, belereszeltem egy bio narancs héját, beletettem a fél narancs levét, majd egyesével beleeregettem 5 tojás sárgáját és 10 dkg darált mandulát. A fehérjéket külön felvertem és óvatosan a masszához kevertem, majd hozzáadtam 25 dkg réteslisztet, amelyben elkevertem fél zacskó sütőport.  Muffin formákba kanalaztam, de csak annyit, hogy ne púposodjanak ki a sütés után a kapszlikból. 175º-on sütöttem. Még langyosak voltak, amikor megkenegettem őket egy rumos cukorsziruppal (cukor + víz beforralva, kis rummal felöntve).  Kihűlés után ismét megkentem őket.
A díszítés:
Kész fondantot nyújtottam ki és vágtam akkorára, mint amekkora a muffin átmérője volt. Ahhoz, hogy ráragadjon a tésztára, cukorsziruppal kentem meg, ahogy az egyes kis marcipánvirágok és tojások hátulját is. Jó móka volt!