Feljegyzések a vadonból

fotó innen: hunting.parkerdo.hu

Nyáron még minden olyan egyértelmű volt, ott trónoltam magabiztosan a tápláléklánc csúcsán. A húsok feldarabolva, konyhakészen érkeztek: comb és karaj, mentek is be a mélyhűtőbe azonnal. Gyönyörű vörös színűk elbűvölt, előre örvendeztem a vad jellegzetes ízének, az adalékanyag-mentes természetességnek, annak az ünnepnapnak, amikor majd a vaslábosban kapnak egy kis vörösbort, borókabogyót, vagy erdei gombát, de az is lehet hogy gyümölcsökkel lesznek összeházasítva, akkor pedig az áfonya lesz a főszereplő, meg a sherry, de lehet hogy beáldozok egy kis calvadost.

Most meg már tél van, hideg, és az első hóval váratlan vendégek érkeztek. De nem darabolva, hanem elevenen, sőt virgoncan! Négyen. Elől döcögött az anyakoca, mögötte a három süldő. Nem cuki csíkos kismalacok, hanem izmos, februári születésű akcelerált kamaszok. Amúgy is fázós testemben meghűlt a vér, amint megpillantottam őket az ablakból. Eszembe se jutott hogy tulajdonképpen jónéhány porhanyós szűzpecsenye, remek vörös comb és isteni oldalas érkezett a házhoz, vagy hogy az ő orrukból is lehetne kocsonya, abból amivel éppen most túrják a havat, meg a nagy munkával elduggatott tavaszi virághagymáimat, vagy hogy makkoltatással micsoda jó minőségre tehetnék szert.  A házból követtem őket, minden ablakhoz odaszaladtam és próbáltam feldolgozni a látványt, hogy immár a rókák, egerek, erdei siklók és a baglyok után ezek is megérkeztek. Illetve dehogy! Ők vannak csak igazán itthon!

Hosszas telefonálgatással próbáltam szövetségeseket keresni, akik megértik hogy nem akarjuk bántani a hívatlan vendégeket, csak segítsenek megoldani a kitessékelésüket a városi élőhelyről. A vadász barátom, aki a nyári húsokat hozta, azt üzente, ne aggódjak, együtt lehet élni velük, csak sötétedés után jönnek elő. Az önkormányzati munkatárs előadást tartott a vadkerítések fajtáiról, amelyek egy közös tulajdonsággal rendelkeznek: nagyon drágák és igazából nem védenek semmitől, mert a vaddisznók furfangosak és erősek. A hortobágyi nemzeti parkos barátom aggódni kezdett, hogy szegény állatok veszélyben vannak a kertünkben, az épített környezetben. Így hát marad az állandó kerítésfoltozgatás és a biztonsági intézkedések foganatosítása, vagyis annak a begyakorlása, hogy ha este megyünk haza, a kertkapu és a bejárati ajtó közötti szakaszon folyamatosan fütyüljünk és rázzuk a kulcscsomót, lélekben pedig készüljünk fel egy esetleges találkozásra, ahol csupán néhány szabályt kell betartani: ne ijesszük meg az állatot; ne szorítsuk sarokba; őrizzük meg hidegvérünket (ha volt olyanunk valaha is); ne tegyünk hirtelen mozdulatokat stb. Tehát semmi pánik, agresszió, sőt, legjobb ha úriemberként viselkedünk, mert abban  a pillanatban mégiscsak mi képviseljük az egész emberiséget annak a két gombszemnek a tekintetében, ami ránk emelődik ott a garázs sarkánál, a formás kis agyarak között. Például így:

 - Áááá, üdvözlöm! Jól haladnak a túrással és a terasz összesározásával?
- Ó, igen! Csak bejöttünk a gyerkőcökkel hancúrozni egy kicsit.
- Csodaszép nárciszaim voltak ám! Éveken át szaporítottam, szedtem fel és dugtam vissza a virághagymákat...
- A nárcisz csak előétel volt, a tulipán és a vadgesztenye sokkal jobban ízlett a kicsinyeknek.
- Kicsinyeeeek? 70 kilósra saccolom őket! Nem túrnák ki a házatlan csigákat is, ha már itt vannak? Állítólag maguk azokat is megeszik.
- Ezeket az undorító vörös spanyolokat? Pfújjj! Pata Negra rokonaink szerint ezek súlyos hascsikarást okoznak.
- Tud arról, hogy itt minden - a kert, a ház, a benne lakó gasztrokalandor, azaz jómagam - Artemisz istennő fennhatósága alá tartozik?
- Persze hogy tudom, ahogy mi is! Egy vérből valók vagyunk! Bár hallottunk magáról olyan pletykákat, hogy karácsony este, míg mi itt a kertben elröfögtük a Csendes éjt, ön odabent a vendégeknek éppen honfitársunkat szolgálta fel, szalonnával és fokhagymával megspékelve, borókabogyóval, babérlevéllel borban párolva, majd olyan áfonyás mártást kínált hozzá, amihez előzőleg hozzászűrte a pecsenyelevet. De olyan udvariasnak és jószándékúnak tűnik innen a garázs sarkától, hogy ezt teljesen kizárom.
- Óóó, persze, fel ne üljön ezeknek a celebpletykáknak! Megengedi? Valami kis makkmorzsát lesöpörnék innen a bal agyaráról...
- Nagyon kedves. Hmmm...röff...nincs kedve egy kis bőrkontaktushoz?
- Hát kedvem még csak lenne, de időm nincs, vacsorát kell készítenem a családnak. Vegetáriánust, ahogy mindig.
- Ó, igen, megértem. Nálunk is első a család! Örülök hogy összefutottunk.
- Akkor viszlát! Máskor is legyen szerencsénk!

Évszak egyensúly

 

Érthetetlen, hogy a felnőttek közül sokan miért utálják a havat! Miért olyan borzasztó a hólapátolás, miért kell már akkor az olvadás nyűgére gondolni, mikor még le sem ért a földre a teljes hólepel? Igazán tanulhatnának a gyerekektől vagy tőlem! Először is, a második legjobb és egyben legolcsóbb kardió edzésnek tartom a hólapátolást. (Az első a gereblyézés és falevélsöprés, ezzel töltöm ki a hómentes időszakot a kertben.) Hómunkák után nem kell számolgatni a forralt bor kalóriaértékét, és szintén számolatlanul ihatjuk a rumos teát, forró csokit. 

A hóesés fotóművészeti értéke is kihasználható. Immár századszorra futok neki a fehér-egyensúly tudományos-technikai megközelítésének és a változatos havas-jeges fényviszonyok megörökítésének. Folyamatosan próbálkozom alapszinten a „fekete macska a hóban”, haladó szinten a „fekete-fehér Findusz macska a hóban”, mesteri szinten pedig a „fekete-fehér Findusz macska rohan a havon, szájában egy halott feketerigóval” témák fényképezésével. Erre a tudományra azért van szükségem, hogy aztán ne legyen probléma a hóra helyezett fehér tálcán pózoló tojáshabos „négerkocka” nevű sütemény fotózása. Merthogy eddig az volt. Ugyanis ha a gép fénymérőjére és automatikájára bízom magam, ő önkényesen választ: a fehérre mér vagy a feketére, vagy ahol éppen a mérési pont jár, de ha átlagot számol, még az sem segít, vagy ha maga állítja be a fehér-egyensúlyt és esetleg úgy dönt, hogy a hófehér legyen inkább világoskék. Márpedig, ahogy a mondás tartja: havas háttérben minden négerkocka tésztája fekete.

Szóval a tél nem csak szép, hanem hasznos is. A tavasz meg csak várjon a sorára, és ne vonjon le semmiféle következtetést abból, hogy igen, elismerem, a héten valóban benéztem a kertészeti boltba, hátha vannak már vetőmagok. Nem voltak. Csak néhány zacskó virágmag tavalyról, melyeket az eladók – akik téli álmukból felriadva kapták fel fejüket amikor beléptem – , csak azért hagytak a polcon, hogy az ne legyen teljesen üres. Intettem nekik, szenderegjenek csak tovább, nem kérek semmit, csupán nosztalgiázom egy kicsit, visszagondolok arra a varázslatos napra, amikor megpillantottam Artemisz babját, pontosan ott, azon a polcon. Itthon a gépben félresöpörtem a sok elrontott havas fotót és megnéztem, hogy akad-e még olyan Artemisz-babos étel, amit nem posztoltam, és hát persze hogy igen!

Nyár, napsütés, zsenge zöldbab, virágzó szalonnarózsa!

Korábbiak:
Artemisz levese
Artemisz-ragu

 
Artemisz-babos pite

Egy kis fej vöröshagymát apróra vágtam és megfuttattam kevés olajon. 25 dkg felvágott zöldbabot dobtam rá és együtt pároltam tovább. Amikor már csak éppen hogy roppanós volt, egy gerezd zúzott fokhagymát is tettem rá és pár percig pároltam még.

A sütőt bekapcsoltam 190º-ra. Egy nagyobb pités formát kivajaztam. Egy zacskó leveles tésztát kinyújtottam kör alakúra és a tálba fektettem, a széleit visszapödörtem, hogy szép és vastag legyen a sülés közben. Villával megszurkáltam a tészta alját. Két tojást habverővel felvertem, másfél dl tejszínt kevertem hozzá, megsóztam és belereszeltem egy kis szerecsendiót.

A tésztaburokba beleöntöttem a lecsöpögtetett babot, ráöntöttem a tejszínes tojást, villával óvatosan megrázogattam a tölteléket, hogy a lé a babok közé folyjon. Baconszalonna csíkokat rózsa alakúra formáztam, elhelyeztem a pite tetején és a sütőbe toltam. Addig sütöttem, míg a pite közepe is megszilárdult.