Inni Franciaországban

Franciaországban inni: mi sem könnyebb feladat a turista számára! Elég ha rápillant a helységnévtáblára: Cognac, Champagne, Médoc, Calvados, Bordeaux, Chartreuse, Chardonnay – és menten az italhoz nyúl.

De az odavezető utak is alkohollal vannak kikövezve, borutakkal, pezsgőutakkal, sőt „grand cru” úttal, ami persze nem hozza magával a magasabb szintű aszfaltminőséget, de ez odakint amúgy sem probléma. Bolyong az utazó egyikről a másikra, meg-megáll a kóstolóra felhívó tábláknál, de azért tartva a megengedett maximális véralkohol szintet, este aztán átlépve azt.

Egy ilyen túrán óhatatlanul összeakadhatunk más nemzetiségű borrajongókkal, akik rólunk azonnal a Tokajira asszociálnak. Ezért is jó, ha útitársaink közül legalább egy fő a Hegyaljáról származik. És egy ilyen túrán olyan hihetetlen természeti jelenséggel is találkozhatunk, mint a „genfi szőlősgazda”, aki hallva hogy honnan jövünk, azonnal a saszla magyarországi helyzetéről érdeklődik, ezért is jó, ha van útitársaink között olyan, akinek családja a Balaton környékén szőlészkedik. Amikor pedig két belga azzal lép oda hozzánk egy autós-pihenőben, hogy huszonöt évvel ezelőtt micsoda finom szürkebarátot ittak nálunk, hát arra már csak annyit lehet mondani, hogy lám, az alkohol öl, butít és nyomorba dönt éltet, fejleszti a szociális kapcsolatokat és a magasba emel! Továbbá a legkiválóbb országimázs-eszköz.

Inni természetesen a borrégiókban, pl. Burgundiában a legkönnyebb, de indulás előtt érdemes felkészülni olyasmi szakirodalommal mint pl. a "Reverse Wine Snob: How to Buy and Drink Great Wine without Breaking the Bank", vagy letölteni borkalauzokat, bor appokat. Burgundia, az örökös borkóstolókkal övezett kis régió, ahol még a temető is a szőlőtábla közepén van (itt élned, kapálnod kell!), szőlősorok indulnak közvetlenül a bevásárlóközpont parkolójától, a szőlőt gondozó traktor a benzinkút autómosójánál fordul meg. Kiöregedett hordókat használnak virágtartónak, a fiatalok büszkén hordanak a régiót reklámozó pólókat, bizonyára Chardonnay és Pinot noir csörgedezik a vérükben, vagy annak helyén. Komoly borospincékkel felszerelt kastélyok, várak is feltűnnek a szőlőtáblák között, jól jött a bor, amikor az ellenség megmérgezte a kutat vagy ki akarta szomjaztatni a várvédőket, vagy csak közegészségügyi okokból ittak akkoriban inkább bort, mint vizet.

Parkoló és szőlő

Peter Mayle angol író és hedonista, akinek köszönhetőn angol és amerikai turisták ezrei csődültek Provancebe, minekutána szegény Peternek tovább kellett költöznie, hogy nyugalmat találjon, azt írta, egy franciától hallotta, hogy ők azért nem járnak templomba - dacára annak, hogy sok szép egyházi épületük van - mert az ő vallásuk nem más, mint az evés és a bor. 
Ez minden bizonnyal így van, ráadásul az ilyen egyháznak könnyű híveket szerezni és megtartani, és még reformálásra sem szorul.

 Előzmény: Enni Franciaországban

Enni Franciaországban

Burgundia

Franciaországban enni: turistapróbáló feladat, hiszen az utazó bioritmusa jelentősen eltér a bennszülöttekétől. Harcolni kell az idővel, küzdeni a nyelvvel és hadműveletnek beillő stratégiát építeni a napi élelembeszerzés köré, miközben a gasztronómia édes otthonában vagyunk, azon belül ha éppen Lyonban, akkor meg egyenesen annak fővárosában! Ahol persze túl kell lépni azon a tényen, hogy a gasztronómia sem mentes a személyi kultusztól, így monsieur Paul Bocuse szobraiba és képmásaiba bárhol beleütközhetünk.

Már Váncsa István is megírta*, hogy aki odakint nem ebédel meg 12.00-13.30 között, az csak vacsoraidőben remélhet meleg ételt, ami legkorábban az este hét órát jelenti, de akkor is jó ha foglalunk asztalt. Ha helyiek lennénk, akkor persze automatikusan fenntartanák nekünk vagy vendégeinknek, hiszen a franciák nem csak esküvőn és ballagáskor mennek étterembe. 

Csakhogy a turista nem ebédel délben, ő reggelit eszik a szállodában vagy magánszálláson, utóbbiban általában édeset: mézet, nagyon édes és zselés lekvárokat, croissant-t és bagettet, melyeket ha éppen nem a helyi pékségből hoznak, hanem a fagyasztottat reanimálják sütőben, akkor is finomabb mint a magyarországi kenyérnek látszó tárgyak. Ezért aztán a szemfüles éhen maradt utazó reggeli után bemegy egy szupermarketbe vagy kimegy a helyi piacra, és vesz pár deka terrine-t, pástétomot, sonkát, sajtot, vajat, azaz megtölti sokatlátott piknikkosarát, és azonmód az élet, vagy legalábbis a franciák császárának érezheti magát. Mivel odakint inni is lehet egy kicsit az autóvezetőknek, egy pohárka bor is lecsúszhat a sósvajas bagett és a jura sajt mellé.

Egy kis piaci desszertmustra

Nagyvárosban gond lehet francia éttermet találni, de vidéken ez nem probléma. Csak kerülni kell a turistás helyeket, azokat, ahol elvetemült utazók biztosra menve inkább pizzát és bolognai spagettit esznek, bármit is jelentsen az utóbbi ételnév.

Magyarok  menedéke

De aki mer, az előtt kinyílhatnak a Mennyország kapui! Változatos előételek, kifinomult desszertek és a közéjük ékelődő francia főételek kerülhetnek a tányérunkra, ha pedig még mélyebbre merülünk a hagyományokban, irány egy bouchon, azaz klasszikus lyoni kifőzde olyan ételekkel, amiket anno a szövőmunkások ettek hajnalban: pacal és egyéb belsőségek, gazdag egytálételek, andouillette, hosszan főzött-sütött húsok, raguk kevés zöldséggel és egyszerű fűszerezéssel a „slow food” évszázados módszerei alapján. Persze nem árt szem előtt tartani, hogy a korabeli munkásoknak más volt a kalóriaigénye, mint nekünk. De sebaj, a városnézés is igen megterhelő a szervezet számára!

Egy kis könnyű előétel belsőségekből

Andouillette

Borjúfej és nyelv, dijoni mustáros mártással

A zsír az élet! – mondják a lyoniak, és tényleg az. Meg fehérliszt, cukor, vaj, tejszín, azaz korunk közellenségei, miközben a franciák az OECD elhízási rátájának végén kullognak, kéz a kézben az olaszokkal.

A pacalozó

Gasztronómia-rajongó utazók számára külön élmény az, hogy lépten-nyomon az lehet az érzésük: egy megelevenedett szakácskönyvben járnak. Bourg-en-Bresse skanzenjében valódi bresse-i csirkék kapirgálnak, Charolles környékén a hegyoldalon charolais marhák bámulnak vissza bambán a fényképezőgép objektívébe, míg Chambéry külvárosában egy csodaszép gyümölcsösben és konyhakertben Rousseau méhei döngicsélnek a fül mellett. 

Vigyázat! Bresse-i csirke a baromfiudvarban!

Lázadás a csirkesznobizmus ellen Bourg-en-Bresse-ben 

Charolaisék majdnem konyhakészen

Ebben a megelevenedő szakácskönyvben a csak mellékszereplőként bolyongó gasztrokalandor azért minden, az útjába akadó pékségbe, cukrászdába bemegy, egyrészt süteményötleteket szerezni, másrészt a helyiségben terjengő VAJ(!) illatot érezni, mert az orra egyértelműen jelzi, itt nem élelmiszeripari műzsír és nem margarin az alapanyag. És miután vásárol 1-2 kg (egyébként hétköznapi) vajat amúgy szuvenírként, majd otthon omlós tésztát süt belőle, nem győz csodálkozni, hogy milyen könnyen eldolgozható a vaj a liszttel, hogyan idomul a nyers tészta az ujjakhoz és a tenyérhez, nem reped, nem szárad, nem morzsálódik, könnyedén nyújtható, sütéskor pedig összefut a család, ahogy szájban a nyál, hogy mi ez a hihetetlen boulangerie - pâtisserie illat amely akár az elhízási ráta végére is repíthetné a magyar nemzetet?!

Magyar baracklekvár Rousseau kertjében

(*Váncsa István: Provence birkái és füvei – In: Az ízlés episztemológiája 49. elmélkedés. Gusto Magazin)

A módozatokról

 

Amúgy vitán felül áll, hogy az év szava az „amúgy”! Manapság egy amúgyot minden mondat elejére oda kell biggyeszteni, de aki igazán alapos, az a végére is odatesz egyet amúgy. Nagy öröm ez a magyarul beszélő és főzni szerető embereknek! Mert az amúgy jelentésében hordozza ikertestvérét az emígyet, végérvényesen összetartoznak ők, elválaszthatatlanok egymástól, ha adott pillanatban nincs is jelen az egyik, mindenki odaérti mellé a másikat is, hiszen külön-külön nincs értelmük. Legendás párosuk legalább kétirányú nyitott világot ígér, azt üzenve, hogy mindent legalább kétféleképpen lehet csinálni amúgy. Vagy emígy.

A slambucot például jobban lepirítva, vagy kevésbé. A birkapörköltöt karcagi módon, az egész állatot belefőzve, belsőségekkel és a koponyával együtt, vagy csak hétköznapiasan, az összedarabolt csontos húsdarabokból, a pacalpörköltöt pedig magában, esetleg csülökkel kombinálva. Amúgy ebből már sejtheti az olvasó, hogy ismét a Hortobágyon kalandozott a „Saját levében” blog szerkesztősége.

Természetesen nem az örökös evés-ivás céljából pakolja be az ember az erőspaprikát, a túrafelszerelést, a kerékpárokat és a fényképezőgépet, nem azért utazik oda elsősorban, hogy emígy tömje magába a gomolyát meg a debreceni vert mézeskalácsot, hanem azért az élményért, amit ez a táj nyújt, a végtelen füves puszták látványáért, az ezernyi madár által lakott nádasokért, halastavakért, a gyakran csak ott fellelhető növényekért.

Amúgy a turistáskodás élményéért is, ami visszatérés valamiféle ősi állapothoz, amikor az ember gyalogol vagy biciklizik, miközben melege van vagy fázik, izzad vagy éppenséggel elázik, közben szemlélődik, lehajol fűhöz-fához, rácsodálkozik az állatvilágra és örömmel tekint az úton felbukkanó fajtársaira, akikkel ismeretlenként is boldogan köszöntik egymást, integetnek a nádasban, a gáton, az erdőben: sziasztok, jó napot, sziasztok! Emígy zajlik az élet a turistaszállókon is, ahol összeakadhatunk visszeres lábú idős hölgyek természetjáró szakosztályával, lelkes francia és japán turistákkal, akikkel együtt lehet hallgatni kora reggel a madárfüttyöt és a muskátlikkal övezett mikrohullámú készülék csilingelését.

Amúgy például Pesten elképzelhetetlen, hogy miután a főpincér a fizetés után elnézést kér a lassú kiszolgálás miatt, vigasztalásul előkapja a citeráját, játszik egy kicsit, majd megölelgeti a bámuló városiakat, kéri hogy jöjjenek el máskor is a csárdájába, majd rohan tovább a konyha irányába. „Nád a há-zam teteee-je teteje”, cseng vissza a nóta a fülekben, és tényleg nád, ha visszanézünk! Ahogy a temető épületei is Hortobágy faluban. 

Amúgy ismét muskátli díszíti a télen elszabadult csegei kompot, miután télen kimentették a jeges árból, a kompból pedig Janit, az akcióhőst. Amúgy kemény és hosszú tél volt idén, mondták fejüket csóválva a helyiek, most már jól jönne egy kiegyensúlyozott nyár.

A Hortobágy korábban a blogon:

Csárdareggeli

Csárdakávé

Csárdavacsora

Csárdaétel házhozszállítás

Pásztorételek és előítéletek

3D-báránykuglóf különös kalandjai

A fekete 3D báránykuglóf hányatott élete - 1. rész

A fekete 3D báránykuglóf hányatott élete - 2., lefejező rész

Sarkvidéki és afrikai eredetű légtömegek

Francia morzsák 7.

Ízes útinapló 7. rész – arról, hogy bármi lehet galette és crêperie

Egy ilyen színes országban minden lehet bármi és semmi sem biztosan az, ami máshol bezzeg az. Észak-Nyugaton a crêperie nem egy sima palacsintázó-hely, ahogy az egyszerű turistaember gondolná, mert nem csak crêpe-t lehet ott enni, ami egyébként meg nem is mindig édes palacsinta, hanem leginkább galette, édes és sós egyaránt, a galette-ről meg nem gondolnánk, hogy az pont az, amit addig annak ismertünk. Az ilyen totális kavarodásban érdemes letenni az amúgy is gyakran érthetetlen étlapot, felülni a helyi hullámokra és vitetni magunkat a gasztronómia breton magasságai felé. Logikus lenne a mélység felbukkanása is, de azzal nem találkoztunk.

Arrafelé a crêperie amolyan családi vendéglő, kifőzde, ahol a palacsinta és a galette túlsúlyban van, de olyan mérhetetlenül sokoldalúan, hogy az ember észre sem veszi hogy már megint ugyanazt a műfajt eszi. E két tésztaféleség az egész gasztronómiai univerzumot képes átfogni. Galette-nek bármit nevezhetünk, ami valamilyen palacsintatészta, máshol másfajta tésztából is készülhet, aminek a közepére tesznek valamit, (gyümölcsöt, sajtot, sonkát, halat, húst) majd körbe vagy négy oldalról felhajtják, esetleg felgöngyölítik. És még sütnek rajta egy kicsit, vagy nem. A régió közepén a hajdinalisztből (fekete búza, ahogy ők mondják) vaslapon sütött nagy palacsinta ment, és egy alkalommal három, annyira finom sajtot tettek bele, hogy majdnem sírva fakadtam a boldogságtól. Kicsit megkapatták még tálalás előtt, amitől enyhén megolvadtak a sajtok, de csak annyira hogy fel lehessen ismerni őket, ne keveredjenek. Leveles salátát adtak mellé, diós vinaigrette-tel, diódarabokkal. És a cidre, amit elénk tettek a hagyományos kerámiacsészében, pont illet ehhez az ízvilághoz.

Bár a francia kultúrának fontos része az evés, ott enni azért nem annyira könnyű egy kívülállónak. Két dologgal kell megküzdeni: az édes reggelikkel és a csak fél kettőig nyitva tartó, majd este újra nyitó éttermekkel. Aki nem tud franciául, annak van egy harmadik akadály is: a csak francia nyelven kiállított étlap, ami néha együtt jár egy egyébként nagyon kedves, de helyi nyelvjárást beszélő pincérrel. 

„A francia vendéglős ugyanis megfőzeti az ebédet, és azt fél, maximum háromnegyed órán belül el is adja. Délben nyit, fél kettőkor bezár. Este hasonló a helyzet, legkorábban fél nyolckor, de inkább nyolckor kezdődik a vacsora, kilenckor, fél tízkor villanyoltás. Aki bújt, bújt, aki nem... Görögországban, Portugáliában, Spanyolországban mindenki akkor ebédel és vacsorázik, amikor éhes, vagy amikor akar. Franciaországban (és Olaszországban) viszont akkor, amikor lehet. Ezt szokni kell, de hát az ember tanulékony.” 
(Váncsa István: Provence birkái és füvei – In: Az ízlés episztemológiája 49. Elmélkedés)

Tanulékony emberként az akadályok leküzdésére idén vittünk magunkkal piknikkosarat, és az édes reggelik után vásároltunk hideg élelmet: helyi kenyeret, sajtot, pástétomot, sonkát, vajat. Valamennyiről csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok!

Aztán ha megéheztünk, megálltunk egy autóspihenőben vagy egy falu főterén, egy apátság kertjében és falatoztunk. Néha döbbenten láttam, hogy mennyire kevesek vagyunk még így is, például amikor belga autós turisták álltak meg mellettünk, akik pillanatok alatt előkapták a kempingfőzőt és egy cserép(!) bazsalikomot, majd a frissen aprított hagymával és bazsalikommal feldobták a paradicsomos konzervet, amit egy friss bagettel elfogyasztottak, sőt kitunkolták a levét, ami egyébként arrafelé amúgy sem illetlenség.

Ebből 1-2 szelet is elég az utazónak

Az elvivős termék is fantasztikusan finom 

Hűtőtáska is volt velünk. Olyan, ami a szivargyújtóhoz csatlakoztatva működik és a tetején egy ventilátor pörög. Ennek mellékhatását most éreztük először, amikor hazafelé jövet folyamatosan nyomta be az utastérbe a sajtszagot. Aggódva gondoltam arra, hogy a tengeri sós csokim még csak elvan ott a dobozban, annak talán még használ is ha együtt érik a sajtokkal, de mi lesz a többiek édes csemegéivel? Majd fogyasztás előtt mindent kiszellőztetünk itthon, nyugtattam meg magunkat. 

Amikor itthon a teraszon kitettem az érett Reblochont az asztalra, és a belőle áradó illatfelhő elkezdett keveredni az előzőnapi friss vaddisznótrágya szagával, tudtam hogy most már egészen biztosan hazaérkeztem. Találtam még egy fél bagettet a piknikkosárban, ott hevert ilyen-olyan francia morzsák társaságában. Aztán szépen elfogyott az is, ahogy a morzsák is.

Egy kis ráadás, halas étterem Bretagne-ben:

Cassolette St. Jacques bretagne-i módon

Csak egy kis előétel

Egy másik cassolette többféle hallal

Choucroute de la Mer, azaz halak savanyú káposztával

 az előző rész tartalmából: arról, hogy mit eszik a francia nyugdíjas

Francia morzsák 6.

Ízes útinapló 6. rész – arról, hogy mit eszik a francia nyugdíjas

Nem túl hosszas és nem is túl tudományos megfigyeléseim alapján, a francia nyugdíjas szeret piacra járni, de ha nem szeretne, akkor is óhatatlanul belebotlana valamelyik piacba, amennyiben városban vagy nagyobb faluban él, mert Nyugat-Európában a piac nem koszos, eldugni-való szégyenfolt, hanem akár egy több száz éves belváros ékessége is lehet, az a hely, ami összehozza az embereket egymással, a termelőkkel, a kereskedőkkel és saját lakókörnyezetükkel. A franciák büszkék piacaikra, meggyőződéssel nógatják a turistákat, hogy ki ne hagyják a programjukból! Akkor is, ha az a piac kicsi és még kelet-európai szemmel is mosolyogtató dolgokat árulnak. Például Johnny Hallyday-es kegytárgyakat, százféle viaszosvásznat, kupacba halmozott használt ruhákat.

A saláta életben-tartása a piacon

Na de mit eszik a francia nyugdíjas? Mi az ő far-hátja? Hát például a kagyló. Egy kiló bőven elég, van egy kis szájhúzogatós válogatás hogy melyikből is, a feketéből vagy abból az apró vénuszból, vagy inkább legyen néhány darab Saint-Jacques, bár annak nincs szezonja, azt akkor inkább mégsem. Úgy tűnik, az igényesebb hal majd hétvégén fog asztalra kerülni, így szerda délelőtt ez is elég lesz. A hentesnél a nyugdíjas két kis csontos bárányszeletet kér és egy pár kolbászt. És a pástétomból is egy szeletkét. Melyikből? Mindkettőből. De tényleg csak óvatosan, holnap is lesz nap, nem kell nagy mennyiséget bespájzolni! Amennyiben a nyugdíjas éppenséggel hölgy, akkor szívesen beszélget egy ilyen snájdig angolnaárussal, aki pletykálkodás közben percenként akár nyolc-tíz angolnát is konyhakésszé tesz, úgy hogy oda sem néz. (Ha belegondolok, hogy mi régen egy balatoni angolnával akár két napig is elküzdöttünk...)

A bretagne-i nyugdíjas szinte biztosan vesz egy kouign-amannt, mert gyerekkorában is azt vett neki az anyukája, bár ez nem időseknek való édesség, hiszen a rengeteg vajjal és cukorral készült élesztős tészta, amit leveles tészta szerűen hajtogatnak, a sütéskor karamellizálódik, így a cukor később szépen az ember fogprotézisére tapad, és legalább fél óra mire leázik onnan, de hát olyan finom ez a sütemény, oly jólesően olvad belőle a nyelvre a helyi vaj, különösen langyosan, hogy ez a kis kellemetlenség nem számít! Almás változatban is kapható, ha valaki aggódik az egészsége miatt, inkább azt választja.

Egy kisváros piacán jött el francia piackutatásom csúcspontja. A 80 körüli bácsi is megvette a kagylót, meg egy kis tintahalat, amit becsúsztatott a rákok mellé a kosárba, aztán elővette csekkfüzetét és remegő kézzel, komótos kalligrafikus módon elkezdte kitölteni a csekket. Tíz tengeri-kígyó hosszúságú vásárlói sor keletkezett mögötte, amelyben mindenki türelmesen várt. Nehézkesen tépte ki a csekket és átnyújtotta, amit a kereskedő – kezét gyorsan a kötényébe törölve – nyájasan, enyhe biccentéssel megköszönt. Látszott rajta, hogy nincs kétsége a vevő hitelképessége felől, ki tudja hány év, hány generáció tapasztalatára alapozta ezt. A bácsi felesége ráérős gondossággal eltette a csekkfüzetet a táskájába, elrendezgette az árut a kosárban, ezt továbbra is türelmesen nézte a húsz barrakuda-hosszúságúra növekedett sor. Ki tudja hány év, hány generáció kell ahhoz, hogy ott a huszadik barrakuda farkánál is képesek legyünk erre. 

Ezer évvel ezelőtt vizsgáztam olyan tantárgyból, ahol a csekkes fizetés téma volt, és már akkor azt tanultuk, ez egy elavult fizetési mód, nem érdemes az apró betűs részt elolvasni. Akkor nem olvastam el, de ha egyszer felcsapok halkereskedőnek, megteszem!

Piaci egytálétel háromféle húsból, kolbászból, sok zöldséggel, keleties fűszerekkel. Dobozban hazavihető.

az előző rész tartalmából: arról, hogy a francia vendéglátásnak is vannak sötét bugyrai

Francia morzsák 5.

Ízes útinapló 5. rész – arról, hogy a francia vendéglátásnak is vannak sötét bugyrai

Minden utazáskor van egy pillanat, amikor az ember úgy érzi, azonnal csomagolni kell és hazamenni. Ez most akkor tört rám, amikor egy álmos kis normandiai faluban a körforgalom közepén megpillantottam a pizza automatát. A pástétomok, mártások és felfújtak országában!..

Többször körbejártam, még a lyukon is beszagoltam, hátha tévedek, hátha csak a szemem csapott be, de sajnos egyértelműen áramlott ki a jellegzetes gyorséttermi pizzaszelet illata.

Ezúton kérek bocsánatot kedves olvasóimtól, amiért nem áldoztam fel 8,5 eurót, hogy működés közben is láthassam a gépezetet. Nem vitt rá a lélek. És különben is, mit szóltak volna hozzá a franciák?! 

De ez legalább egy tisztességes vendéglátó-ipari szolgáltatás, mert látjuk hogy mit kínál és mennyiért. Hátrányos helyzetű – azaz pizzériamentes falvakban – meg egyenesen áldás egy ilyen gép! És találtam olyan kommentet, hogy valakiknek ízlett ami kijött a nyíláson. 

Viszont semmi jót nem tudok elmondani arról a strasbourgi étteremről, ahol csúnyán becsaptak minket, illetve dehogy, csak madárnak néztek a turista mivoltunk helyett. Sajnos az éhség és az időhiány kibillentett bevált étterem-keresési szokásaimból és felelőtlenül beültünk egy turisták által látogatott, frekventált helyen lévő étterembe. A tündéri város, a virágok, a folyópart elkábított bennünket, de hamarosan felocsúdtunk. 

Az első ébresztő inger egy hang volt: koppant a fehérborban a jégkocka! Aztán egy szag: a vörösborhoz olyan meleg poharat adtak, valószínűleg egyenesen a mosogatógépből vagy az üvegfújóktól hozták, hogy amikor a pincér beleöntötte a bort, forralt bor illata csapott fel a kehelyből. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, láttam a szemén, hogy benne is karácsonyi vásárok mézédes emléke villant fel. Aztán még letette elénk a csapnivalóan papír ízű csibét, a cipőtalpnak beillő vékonyka medium hátszínt, a gyorsan készült por ízű mártásokat, és olyan sültkrumpli karikát, hogy felemelve katedrálüvegként eresztette át a napfényt, miközben csöpögött belőle az olaj. Szóltunk a pincérnek. Sem bocsánatkérés, sem ijedtség nyomait nem mutatta, de magabiztosan magyarázni kezdte, hogy a fehérborokat hűteni kell, a vöröset temperálni, a húst átsütni, meg ilyenek. Eljöttünk, de fizettünk. Így mulat egy magyar úr! Illetve kettő.

az előző rész tartalmából: arról, hogy ha nincs szőlő, az alma is jó, de még milyen jó!