2015. június 18., csütörtök

A telefonevők (megtörtént eset alapján)


A busz lassan araszolt felfelé az emelkedőn. Igazi péntek délutáni álmosító meleg volt, az utasok többsége zenét hallgatott, vagy a telefonját nyomkodta. Egyikük sem vette észre, hogy a következő megállóban kinyílt az ajtó és a lépcső előtt ott állt egy meghatározhatatlan életkorú hajléktalan. A hajléktalan ember egy-két kint töltött év után kikerül az időből, hirtelen öregemberré válik. Fakó hajjal, cserzett bőrrel, karomszerűen visszahajló sárgás körömmel cipeli a motyóját, de onnan legalább már nem öregszik tovább. Az viszont, hogy egy hajléktalan ruhájából erős füstölt hús szag áradjon, nem hétköznapi jelenség. Füstölt hús szag, nem az erdei menedékhely tábortüzének vagy a kunyhó vaskályhájának füstszaga, hanem a sóval és páccal átjárt hús szaga, ami határozottan köszön vissza az orrban. 
A férfi sem a megjelenésével, sem a szagával nem keltett feltűnést, senki nem nézett rá, senki nem állt arrébb, hogy ő felszállhasson. Kénytelen volt határozottan meglódulni és áttörni az ajtó közelében ácsorgó telefonnyomkodó fiatal nők sorfalán. Aztán sikerült beljebb jutnia, nagy nehezen kikerült még egy telefonos nőt, piszkos hátizsákját ledobta egy üres ülésre, mellé ült és morgós monológba kezdett: 
A jó édesanyátokat bazmeg, hát nem tudtok arrébb állni bazmeg, bele vagytok bújva a hülye telefonjaitokba bazmeg, nyaljátok-faljátok bazmeg egész nap a hülye telefonjaitokat, nyalogatjátok kívülről, eszitek a gombokat bazmeg, rágjátok a gombokat egész nap bazmeg. 
Megigazította a hátizsákját, ököllel ütött rá egyet hogy biztosan a helyén maradjon majd alaposan megszívta az orrát és a kitisztult légutakon teljes erőből préselte át a végső következtetést: 
Főzni biztosan nem tudtok bazmeg, de a szar telefonokat nyalni-falni azt igen, bazmeg! 

És ekkor, mintha a ruhájából áradó füstölt hús szag hirtelen felerősödött volna.