A környékbeli macskák felém irányuló szeretetének és ragaszkodásának kezdete gyanúsan egybeesik azzal a nappal, amikor megkínáltam őket az elrontott fokhagymás tintahallal, amit túlfőztem és így a radírgumihoz lett hasonlatos. De még ezzel sem tudnám leradírozni magamról őket.
Gyorsan híre ment a menünek, másnap már egy beesett-oldalú cirmos cica is beállított hozzánk, állandó lakhatási kérelemmel. Őt úgy hívjuk: a „Schrödinger macskája”, aki ugyebár - ahogy fizikai tanulmányainkból tudjuk - vagy itt van tehát még él, vagy megdöglött tehát nincs itt. További két törzsvendégünk: a kis fekete, avagy a „Színesbőrű”, és a „Nagyfejű”, amelyik szúrós pillantásával iszonyúan lenéz minket.
Halat azóta nem kaptak, de nem bánják. Azt mondják, kivárják míg nyitok egy zártkörű sushi-bárt, ahol persze élő halak is lesznek, akváriumban. Az ám a szép látvány a prizmaszemeknek! Csak a wasabit hanyagoljam, kérték, mert már a gondolatától is erősen prüszkölnek.
Ha napközben otthon vagyok, bedorombolnak a konyhaablakon. Karácsonykor egy ájult egeret mutattak be nekem.
- Jó napot – mondtam – a „Fő Macskaetető” vagyok.
- Én is – gondolta az egér – és örökre elszenderült.
Hiába könyörgök nekik, menjenek szépen haza, „Róbert bácsi konyhája” már rég nem működik, nincs Tanácsköztársaság sem, mikor reggel felhúzom a redőnyt, rendületlenül ott sorakoznak a teraszon. Persze adok nekik ezt-azt, az én szívem sincs kőből. Ki tudja mi lesz belőlük a következő életükben? És persze mi lesz belőlem.
Behúzott nyakkal osonok el a szomszédok kapui előtt, látom ahogy elborult arccal hajolnak macskáik tányérja fölé, és nem értik, miért olyan étvágytalanok kis kedvenceik? Az állatorvos pedig azt nem érti, hogy ha nem esznek, mitől ilyen jól fejlettek és virgoncak?
Hogy a klónparadicsomaimra visszautaljak, amelyek egyébként azóta is ugyanolyan állapotban vannak (ld.
febr. 15-i bejegyzés), elgondolkodtató, hogy bizonyos felvágottakat nem esznek meg a macskák. Még Schrödinger sem, pedig neki rosszul mehet a sora, a simogatás elfogadására is én tanítottam meg, kicsit sután csinálja, de jól esik neki. Vajon mit éreznek az ételeken, ami azt jelzi az ösztöneiknek, hogy „na nem, ebből inkább nem kérünk?” Miért nem alkalmaznak macskákat a fogyasztóvédelemnél? Én rögtön tudok is három munkaerőt ajánlani, de csak akkor közvetítem ki őket, ha legalább napi kétszeri étkezést biztosítanak nekik.
Ha mostanában kukkantunk be a fagyasztópultokba, örömmel fedezhetjük fel, hogy immár nemcsak halakról elnevezett panírozott szivacsokat lehet kapni, hanem tisztított (azaz szárny, bél és bőr nélküli) görög tintahalat is. Csak a műanyagszerű merevítőjét kell kihúzni, a halat felkarikázni, vagy megtölteni valami finomsággal és megsütni. Szerintem ez az egyik legalkalmasabb íz arra, hogy a gyerekeket rászoktassuk a halra. Bár én a rostonsült módra szavazok, főleg ha tengerpart is van hozzá, de itthon megfelel az Orly-módra is.
A karikákat lisztbe forgatom, majd sörtésztába és forró olajban kisütöm. Nem szabad nagyon barnára sütni, mert akkor megint a macskák járnak jól. A sörtészta olyan, mintha palacsintát készítenénk (2-3 tojással), csak sörrel kell higítani, a tojásfehérjét pedig a végén habbá verve beleforgatni, hogy sűrű legyen, és komótosan csöppenjen. Szerintem köret szükségtelen, annyira laktató a bundája. Apróra vágott vöröshagymával kevert majonézzel tálaltam.
Érdemes saját kezűleg készíteni, és nem az előre panírozott változatot vásárolni, mert annak közel sincs ilyen finom íze, a panír gyanús állagáról nem is beszélve. Leginkább száraz fehérbor illik hozzá, de mi inkább megittuk a maradék sört.
Bejegyzések
