Közélet a piacon

A piac, a piactér, évezredek óta – mint a kereskedelmi és politikai élet központja – az érdeklődő és gondolkodó emberek találkozóhelye. Korábban ide jártak cserépszavazni vagy konspirálni azok, akiket érdekeltek a közügyek, manapság azok járnak piacra, akiknek nem mindegy hogy mit esznek és miből főznek, aki elkötelezettek a környezettudatos életmód mellett, akik vásárlási szokásaikkal támogatják a környezetükben élő mezőgazdasági termelőket és a maffiózó nagykereskedőket. Ilyen intellektuális hagyományok és értelmi mélységek mellett nem csoda ha a bölcsességek, a megkérdőjelezhetetlen filozófiai és társadalomtudományi tények aranyba foglalt köpésként cikáznak a piaci levegőben. Íme az elmúlt hónapok termése: 

"A becsület a legfontosabb a világon."

"Alkalmazkodnunk kell egymáshoz. Ezért élünk!"

"Persze hogy választhat a zellerből, hiszen szabad választás van Magyarországon!"

"Minél délibb országban lakik az ember, annál kevésbé szeret dolgozni."

"Nincs mese! Andersen halott!"

"Tudja hogy mennyi valójában az infláció?! Na majd én pontosan megmondom: sokkal több!"

"Uram, hát én is pénzből élek ám! Na persze tudjuk hogy nem mindenki…"

A halasnál pedig álruhás alkotmánybíró, aki mint tudjuk a bölcsesség jelképe, várakozik a sorban, kosarában kilónyi paradicsom. Ezek szerint nem jól határozott abban a pillanatban, amikor a kofa áspiskígyóként rápillantott és negédesen azt kérdezte: parancsol még egy kis friss paradicsomot? Azt kellett volna mondania, nem veszek télen paradicsomot, mint piacra járó háziférfi a szezonális terményekre esküszöm, ha nem ért vele egyet, vegye ezt az én különvéleményemnek! 

Az én különvéleményem pedig az, hogy a lazacnak nevezett hal, amit a bíró úr végül megvett és behelyezett a paradicsom mellé a kosarába, szintén nem a legjobb választás volt, hiszen vehetett volna csillogó szemű branzinot vagy üdén csíkos makrélát, meg az a harcsa is egészen igazinak tűnt, de hát szabad választások vannak ugyebár és nem csak a zellereknél. 

Lazacos-makrélás halburger

Kb. egy maréknyi lazacdarabot, amit a kereskedő olcsó vagdalékként árul, apróra felvágtam, hozzámorzsoltam  két deréknyi füstölt fűszeres makrélát. Innen kezdve úgy jártam el, mintha fasírtot készítenék: hozzákevertem apróra vágott hagymát, belereszeltem egy kis gyömbért, sóztam, borsoztam, kakukkfüvet vágtam bele és az egészet egy tojással összefogtam. Kb. fél marék zsemlemorzsával lazán összegyúrtam és fél órán át állni hagytam.
Majd vizes kézzel formáztam, zsemlemorzsába paskoltam és olajban kisütöttem. A zsemléket kettévágtam, fokhagymás-kapribogyós majonézzel megkentem mindkét felüket, beletettem a kissé megnyomkodott halfasírtokat, körbebéleltem salátalevelekkel.

Köret rendel!

Kár hogy nem fogadtunk, így csak annyit mondtam neki: dehogynem! Az állítás pedig az volt, hogy télen lehetetlen változatos köreteket adni a húsételek mellé, bizony meg kell várni a későtavaszt, a friss salátákkal.

Annak könnyű, aki nyáron és ősszel betárazta a mélyhűtőbe a mángoldot, a lereszelt és kinyomkodott cukkinit,  és a többféle blansírozott zöldbabot, zöldborsót (ez vagyok én). De aki nem, az is nagyot domboríthat ha a párolás + grillezés bevált módszerét alkalmazza valamilyen téli, vagy télen kapható zöldség esetében.

Ez lehet a póréhagyma (ld. fent). Hosszában érdemes kettévágni, mert homok lehet a rétegek között, de úgy, hogy a gyökér felőli oldala egyben maradjon, ez nagyjából összetartja a főzés során. Aztán megmosni, megpárolni egy kis gőzben vagy kevés folyadékban, lecsöpögtetni, meglocsolni valamilyen finom olajjal, ez esetben dióolajjal, majd grillrács alá tenni a sütőben, vagy grill-lapra a tűzhelyen. A végén még egyszer megszoktam locsolni olajjal, és megsózom, most Piszke bordeaux-i sóját használtam, amit ő "befejező só"-nak nevez. És tényleg az! 

Az ő receptjét használtam idén többször is, amikor alkoholban párolt fügével kábítottam a vendégeket. Az összeaszott, celofános fügék is megteszik, de a zöldségeseknél találtam gyönyörű, kartondobozos török és görög fügéket. Kecskesajttal nagyon finom volt!

  

Az ilyen-olyan zöldbabokat is elég megpárolni, majd erősebb tűzön serpenyőben megpirítani, végül rádobni egy kis szezámmagot. Ez esetben édesburgonya-szeletek is kerültek bele, és a végén meglocsoltam néhány csepp szezámolajjal. 
 

  

És végül: a lilahagymát is lilahagymával! Párolás után olajfürdő, majd grillezés és megszórni valamilyen nagyszemű sóval. Azonkívül hogy finom, nagyon fotogén is.

A salátamagok pedig el vannak vetve...

Az ígéretek éve

"So when you really love me
Darling bring me Edelweiss"

Ahogy elpukkannak szilveszterkor a pezsgők – bár igazi gasztrokalandor nem pukkantja, hanem az üveg fenekét finom jobbra-balra elfordítva, majd az utolsó pillanatban a dugón is tekerve egyet, szolid pisszenést facsar csak az üvegből – az év első perceiben már arra gondolok, pár hét és kezdődik a magvetés!

Függőkert félidőben

Betakarítás után

Lehet, hogy kívülről ónos eső fedi a kertészeti boltok kirakatát, de belül már megindul a pezsgés, kezdik kitenni a vetőmagválasztékot, dughagymákat, lemosó permetszereket. Ilyenkor találkozhatunk sorstársainkkal, elcsíphetünk egy-két, a levegőben szálló jótanácsot, vagy mint tavaly februárban velem történt a Moszkva téri üzletben: beleütközhetünk egy nyolcfős japán turistacsoportba, akik vetőmagokat vásárolnak. Bár, lehet hogy nem is voltak igaziak, hiszen csak egyikük fényképezett.

A keltető

Ha összegyűjtjük a magokat, kevesebbet kell költeni az év elején

Tavaly februárban teljes felszerelésben – úgymint vetőmagok, palántázó-eszközök, tápkorongok –, álltam a startvonalra, elültettem a palántázóba a magocskákat és boldogan dörzsöltem a tenyeremet, a mihamarabbi kiváló terméseredményben reménykedve. De éreztem, hogy valami nem fog stimmelni, ezért párhuzamos tevékenységként belehúztam a vad- és dísznövénykertészetbe is, és jól tettem! Az egyetlen sikeres üzletág volt 2015-ben. Ugyanis 2015 a vetőmagosok fekete éve volt. 

Saját termesztésű vadvirág

Bárhova mentem, a Nyírségtől az Őrségig, valamennyi kertészkedő sírt-rítt a satnya vetőmagok miatt, mert hogy alig kelt ki valami. Az én kis tetőkertemben is csak a retkek vitték a pálmát (?), míg odabent a magok hónapokig meg sem nyikkantak. Már éppen ki akartam dobni őket, amikor mégis meg-megindult néhány. Így aztán csak lett paradicsom is, de jelentős csúszással az előző évekhez képest.

A retek jól teljesített

A petrezselyemben elbújni sem lehetett

Susanna Laknertől olyan ajándékot kaptam, amellyel lehetőségem nyílt a "zsebkertészkedés" kipróbálására és ennek, valamint odaadó szakértelmemnek köszönhetően a sötét és nedves kertben havasi gyopár kezdett virágozni. Aki nem hiszi, nézze meg ezt:

A zacskóba csak vizet kellett önteni és várni néhány hetet, majd óvatosan kiültetni a palántákat

Lesz mindjárt recept is, mint afféle gasztroblogban, de előtte tekintsük meg a nyolcvanas évek nagy sikerű osztrák slágerét! Az Edelweiss együttes az ABBA S.O.S című dalába olytott egy tő havasi gyopárt, alaposan próbára téve ezzel az európai kultúrát. 

További ígéret a 2015-ös évről: a Konyhasónaplón.

Ütős téli tészta

Ilyen helyes kis paprikákat idén is sikerrel termeltem, majd megszárítottam és felfűztem; megszárítva chilipelyhet készítettem; egyben lefagyasztottam; savanyítottam. 

Egy kis fej vöröshagymát kockára vágva megfuttattam egy kis olajon, rádobtam egy 15 cm-es kolbászdarabot kockára vágva és hagytam hogy kiadja a zsírját, belekarikáztam 2 paprikát. Erre tettem egy fél kínai kelt csíkokra vágva, és megvártam míg megfonnyad és átjárja a kolbászos csípős zsír. 

Fodros metéltet kifőztem és beleforgattam a raguba. Megszórtam (nyáron lefagyaszottt) apróra vágott korianderlevéllel.

Átszállásos hétvége

- Átszállásos közlekedés következik! - mondta a jegyvizsgáló felszólító üzemmódban, mélyen az utas szemébe nézve, úgy ahogy az akcióhős szokta közölni a védelme alatt állókkal, hogy most aztán ez az utolsó lehetőség mindannyiuk számára. Az utas – aki civilben gasztrokalandor és a telefonján pont akkor kezdte el piszkálni a barátait, hogy "este akkor menjünk a Chiantiba" – elcsodálkozott, mert ezt a szókapcsolatot még soha életében nem hallotta, holott nem kevés vágányfolyóméter volt már a lábában, de azonnal érezte, hogy az eddigi közlekedésnek pillanatokon belül végérvényesen vége szakad és valami egészen más következik. Olyasmi, ami nem hétköznapi, amiben még sohasem volt része, nem egy sima téli átszállósdi lesz ez a nagyváros állomásán. És mivel a bejelentés már a Balaton csücskénél történt, az átszállásra alkalmas közlekedési eszközök lehetősége még szélesebb körrel kecsegetett!

Miközben az utasok lesegítették egymást a kifejezetten gólyalábon közlekedők számára kialakított, és egyenesen a tavaszi mélyszántásba vezető keskeny vonatlépcsőn, ez olyan erős kapcsolatot alakított ki közöttük, hogy egyértelmű volt, akik együtt kászálódtak le a vonatról, csakis ugyanabba a buszba szállhatnak. Szikrázóan csillant vissza a fény a Balatonról, a buszt elárasztotta a langymeleg családias hétvégi hangulat, még közelebb hozva egymáshoz az utasokat. A hangszórókból kereskedelmi rádió zaja dünnyögött a szokásos affektáló bemondóval, aki éppen a napsütés és a herpesz vírus összefüggéseiről trillázott. Amint meglódult a busz, egy férfi kipukkantott egy dobozos sört és a felmelegedett utastérben azonnal szétáradt a sör illata. Innen kezdve az utasok gondolatai megállíthatatlanul gördültek az azonos értékrendek átszállás nélküli vágányán.     

- Hogy repül az idő! – jegyezte meg egy férfi valahol hátul – nemrég vágtunk, most meg már jön a bográcsozás!

- Mi tárcsázni szoktunk – reagált a mellette ülő nő – az apósom nagy szakértője az ilyesminek.

A rádióbemondó szép napot kívánt és kérte hogy mindenki vigyázzon magára. (Jóérzésűeknek ilyenkor megugrik a vérnyomása.)

Fél perc csönd után ez a mondatfoszlány erősödött fel a hátsó ajtó irányából:

- ...a feleségem serpenyőben megpirítja, de előtte alaposan kinyomkodja! És ahogy az megpirul, hát az de jó, az de jó, az de jó tud lenni!..

Az utasok érezték, hogy pillanatokon belül a következő „az de jó”-nál is magasabb fokozat következik. És meg is érkezett: - Na és ha még egy sört is lehet inni rá!

- Az ám a jó! - kiáltotta át egy addig hallgatag férfi a nyolcadik sorból.

- Ja bizony - erősítette meg a sörösdobozos férfi, csak úgy maga elé mormolva, de ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy lehelete lendületet vegyen, és erőteljes sörszagfelhővel vonja be a második sorban ülő gasztrokalandor tarkóját.

Pár másodperces kollektív serpenyős fantáziálás  után valamennyien a telefonáló nőre kezdtek fülelni.

- Nézze, ahogy mondtam már, a kuponra nem tartok igényt, de az ingyen élezési lehetőséget kihasználnám.

- Az életlen késnél nincs is veszélyesebb a konyhában - szólt át az első sorban ülő termetes asszony a sofőrnek, aki egyetértően bólogatott.

 - Igen, csak az élezést kérem, a kuponokat nem - mondta egyre ingerültebben a nő - mennyi kést vihetek? 

Ekkora méltánytalanság hallatán már minden főzni tudó utas keze ökölbe szorult. 

- Eh, rohadt kuponosok! - legyintett a sörös ember, aki a mondat után egy hosszan elnyúló öblös légbuborékot is küldött a gasztrokalandor nyakába.

- Ne hívjon többet, ha nem vihetem a késeket! - sziszegte a nő és letette a telefont.

- Vonatközlekedés folytatása következik! - kiáltotta a jegyvizsgáló és a busz bekanyarodott a vasútállomás elé. Az utasok visszasegítették egymást a vonatra a peronnal szintén rosszul ellátott állomáson, és pár perccel később már a jól ismert halsütőbódék tavaszi arcát csodálhatta a sörben pácolt átszállásos közlekedő. 

Aznap este a Chianti étterem pincére arra a kérdésére, hogy ajánlhatja-e vendégeinek magyar sörfőzdék termékeit, vagy inkább bort innának, gondolkodás nélküli választ kapott. Pedig az de jó, az de jó, az de jó!

Boros, sőt bordóis másnap

A nyolc hónapja őrzött Saint Émilion-i bor került a vasárnapi asztalra. Időben kinyitva, hogy szokja a magyar légáramlatokat.  

Az ebéd: sült gyökérzöldségek - vagyis répák, zeller, krumpli, hagyma - durvaszemű sóval, és (nem rozéra!) sült kacsamell volt, a Bordeaux környékén ismert vörösboros sóval megszórva.

A zöldségeket először gőzben megpároltam, majd francia dióolajjal meglocsoltam és úgy tettem a légkeverés+grill fokozat alá. Tálaláskor ez is kapott egy kis vörösboros sót. 

a-ra-kra-okra!

forrás: de.wikipedia.org

Legalább 3-4 bokornyit terveztem. Számításaim szerint nyár közepén már roskadozott volna valamennyi, nem győztem volna szedni a kis zöld kúpocskákat és elámítani ezzel internetes ismerőseimet. Lecsós stílussal indítottam volna az okra-szezont, jóféle magyar paradicsommal, paprikával és hagymával, az étel neve lecsokra lett volna. Vagy lecsókra? – de ezen még ráértem volna gondolkozni. 

Biztos voltam abban, hogy bográcsos ételekhez remekül illik majd, és már-már odáig szárnyalt a fantáziám, hogy képzeletben kisebb tintahalakat is megtöltöttem vele, mert geometriai adottságai erre predesztinálják. Ennek az ételnek a neve matrjosokra lett volna.  Valami orosz mártással feldobva, természetesen.

Lett volna egy nagy tál jambalaya is, mert Gyuri barátomék lemezén amúgy is van egy ilyen című szám, az a kedvencem. Ezt az ételt a cajunok jó csípősre készítik, az meg nekem már látatlanban is nagyon bejön. Talán még friss aligátorlapockát is szereztem volna hozzá, mondjuk ehhez New Orleansba kellett volna utaznom, de egy gasztrokísérletért bármit!

A következő kertészeti évadban már osztogattam volna a magot meg az észt, azzal hogy nem olyan nagy dolog ám okrát termeszteni, csak hozzáértés és némi tapasztalat kell, ami nekem addigra már mind meglett volna. A képzeletben-főzés és a kerti munkák közben versikét is írtam róla:

Szépen terem már az okra

ez a környék legszebb bokra!

Fejlődik is fokról fokra

Viszem még – mint kertész – sokra!

Kora tavasszal ültettem el a magokat. Két hónappal később az egyik mag kikelt. Aztán elhalt. Újabb két hónap múlva az egyik mag váratlanul szintén kikelt és ez lett belőle:

Megmértem, 4 cm volt, szárral, levéllel együtt. Újabb két hónappal később egy icipici kis virágocska jelent meg a szár végén, de másnapra, mire megtaláltam a nagyobb optikát, elszáradt. Reméltem, hogy inkább a hűvös éghajlatot szereti és ősszel majd erőre kap, jönnek az újabb virágok, a termés és a szüret. Aztán tényleg jött az ősz és vele a teljes enyészet.

Hogy mire volt jó ez az egész okra-kísérlet? Egy ilyen feltételes poszt megírására. És különben is, a tudósok szerint a sikertelen kísérlet is eredmény. Vagy az eredménytelen kísérlet is siker, nem emlékszem pontosan. És ki tudja, mi viszi előre a kertészettudományt a Kárpát-medencében! 

Lecsós okra bográcsban

Pár fej vöröshagymát apróra vágtam volna és valamilyen jóféle zsíron bográcsban megfuttattam volna. Szabadföldi paradicsomot kocára-, paprikát karikára vágva tettem volna bele, és beleszórtam volna a megtisztított, karikára vágott okrát. Ha lett volna érett padlizsán, azt is kockáztam volna bele. Ekkor ment volna bele pár karika erős paprika, só, és némi zúzott fokhagyma. Hamar összerottyant volna. 

Kofapszichológia

Fogynak a kereskedők rendesen! Hónapról hónapra csökken a számuk és hol van még az év vége! Na, nem járvány tizedeli őket, hanem ők maguk. Úgy viselkednek, hogy az ember nem tehet mást, mint kifordul a boltjukból, el a pultjuktól, majd előveszi képzeletbeli noteszét (mert az igazit nem cipeli magával és azt amúgy sem szennyezné be ilyesmivel) és rá, a nevükre odavés két vastag vonalat, egymást alaposan keresztezve . Ez annyit tesz, hogy „na ide sem jövök többé!”

Például ahhoz a zöldségárushoz, akit biztattam: nyugodtan tegyen a zacskóba néhány sárgább fürtöt is saszlából, sőt, egy bordót is! „Majd ha odaérek azokhoz a fürtökhöz. Mert sorban, egymás után adom” - mondta, de sajnos nem ért oda. Tőlem meg csak ennyi telt: „Azt hittem, hogy azok is eladók” Megalkuvó, a hiánygazdálkodásban szocializálódott vevőként elkullogtam onnan. Nem számoltam ki, hányadik vevő után kellene sorba állnom ahhoz, hogy pont a bordóhoz jussak.

A nemrég nyílt kenyérboltban 820 Ft-t kellett fizetnem, de csak tízezresem volt. „Nem tudunk visszaadni” - mondta kéjesen az eladó, akinek alig pár másodperce bocsátottam meg azt, hogy egyáltalán nem érdekelte melyik kenyérből és mennyit akartam eredetileg venni. Elővettem szociálpszichológia-tanárom tanítását, miszerint ilyenkor nem a vevőnek kell intézkedni és pénzt váltani, hanem a kereskedőnek, ezt pedig úgy adhatjuk értésére, ha csak állunk és nézünk bambán. Álltam és bambultam, közben átfutott az agyamon, hogy a tanárom mintha amerikai szakirodalomra építette volna a kurzusát. Mögöttünk mozgolódni kezdett a többi vevő. „Bankkártyával fizethetek?”- adtam fel a tanítást, mert addigra már éreztem, hogy el kell lépnem az amerikai mintától. ”Azzal nem lehet.” - jött a válasz. Még egyet bambultam, hátha mégis beérik a tudás fája. „Nem tud visszajönni holnap?” - kérdezte az eladó. „De - mondtam - csak ma is szerettünk volna vacsorázni”. Üres kézzel jöttem ki a boltból. 

A sok csalódás a kiskereskedőktől elhajt valamelyik önkiszolgáló élelmiszerboltba, mostanság már lassan csak egy bizonyos céghez, mert az egész környéket ők bitorolják. De ott meg olyan zenékkel bombázzák a vevők füleit, ami arra sarkall, hogy csak gyorsan végigsprinteljem a boltot, fizessek (bárhogyan!) és minél előbb elhagyjam a terepet, szolidáris pillantást küldve az üveges szemekkel néző pénztárosoknak. Állítólag a guantánamói börtönben is kínoznak zenével.

De nemrég megtört az átok! Egy isten háta mögötti piacon, egy csendes szombat reggelen, egy halk szavú kofától helyes, lapos lilahagymákat vettem. Annyit és olyat, amennyit és amilyet akartam. A vásárlás kellemes légkörben, teljes érdekazonosság mellett zajlott. Másnap megsütöttem a hagymákat, a formájuk miatt sokkal könnyebb volt bánni velük, a pecsenye mellett nagyon látványosak voltak. Pár nappal később megírta valaki, hogy már évek óta meghalt a szociálpszichológia-tanárom.

Sült lilahagyma

A hagymákat megpucoltam, a gyökerüknél laposra vágtam, hogy egyenesen üljenek a fenekükön. A tetejükön csillag alakú bevágást ejtettem úgy, hogy ne vágjam át a fejeket. Vajat és sót tömködtem a kitágított résekbe.

Egy tűzálló tálat kiolajoztam, abba ültettem a hagymákat. 200 fokos sütőben sütöttem, félúton némelyikbe rozmaring ágacskát tűztem. Néha meglocsoltam őket a a tálban összegyűlt vajjal és saját levükkel!

Ha legalább két napig nem esne az eső... (utópisztikus bejegyzés!)

Ha legalább két napig nem esne az eső, akkor kényelmesen ki lehetne menni a konyhakertbe és felszedni az ekkorára dagadt céklákat:

Utána pedig árnyékukban megpihenni kicsit a teraszon:

A levendula szépen száradhatna a kinti asztalon, jól mutatna mellette egy csokor virágzó menta és oregano:

De akkor már érdemes lenne megkezdeni a szokásos nyári zöldfűszer-szárítást is. Kezdhetnénk a hihetetlenül elbokrosodott francia tárkonnyal. A sok eső úgyis lemosta, már csak ki kéne akasztani egy árnyékos, szellőjárta helyre: 

Itt lenne az ideje a paradicsomaszalásnak is, el is kezdtem, de sajnos megpenészedett, mert nem bírja a párás időt.

A mediterrán mángold sem érti hogy mi történik, bizonyára hatalmas gyökeret fejleszt ott lent a mélyben. De minek?

Ha nem esne annyi eső, a paradicsomok is könnyebben pirosodnának és nem vizesen kellene őket lefényképezni. Bár az a kis vízpermet egészen jó látványt nyújt:

A vízitorma bezzeg örül, néhány nap alatt akkora lesz, hogy már mehet is a salátákba vagy sült húsok, halak  tetejére:

Ha nem esne az eső, itt lenne az ideje a virágmagok begyűjtésének is. Az elvirágzott és elszáradt növényeket begyűjteném és kiráznám belőlük a magot egy papírlapra, majd óvatosan felemelném és finoman ráfújnék, hogy a pelyva és egyéb "szemét" szálljon el róluk. Aztán feliratoznám a kis borítékokat, hogy pl. török-szegfű, meg hogy menyecskeszem. És jövőre elültetném őket, utána pedig megöntözném az új és gyönyörűséges öntözőkannámmal, amit sajnos mostanában nem tudok használni.

Primőrök fesztiválja

Prím fesztiválra természetes módon adja magát az ötlet, hogy primőröket tegyünk az asztalra. A prímszámok amúgy is a természetes számok köréből kerülnek ki, de ha komolyabban utánanézünk annak, hogy mi is a primőrség, akkor pont a természetesség az, ami háttérbe szorul. A primőr francia (azaz inkább latin) eredetű szó, jelentése újdonság, az első korai termésű gyümölcs vagy zöldségféle az adott évszakban. A köznyelvben – a kertészeti technikák fejlődésével az üvegházakban, fóliasátrakban nevelt első érésű növényeket – értjük alatta, amelyek megelőzik szabadföldi társaikat, emiatt persze drágábbak és kevésbé ízletesek. Hanem amikor megjelenik az első szabadföldi termény és az asztalra kerül, a magyar népszokás szerint így illik felkiáltani: "újdonság a hasamba, hideglelés a pokolba!"

Receptek és szakácskönyvek nem használják a primőr kifejezést, de a híres alapkönyv, a Larousse Gastronomique igenis jegyzi ezt a kategóriát és ezt írja: "kertészeti termények,  amelyek általános érési idejük előtt jelennek meg a piacon. Ezek általában kényes konyhakerti növények, de a kereskedelmi kapcsolatok fejlődésével egyre kisebb a szerepük." Valószínűleg ez azt jelenti, hogy a hazai üvegházas primőr helyett ma már jobban tesszük, ha íztelen holland paradicsomot vagy spanyol padlizsánt vásárolunk.

A mai gasztroperformanszon az üvegházas terményekkel szemben inkább a ténylegesen most termő, első, zsenge fajták kapnak szerepet, mert a hobbiszakácsok szemében a zöldség nem primőr, hanem: friss, zsenge, ízletes, roppanós, harsogó, azaz príma minőségű, tehát majdhogynem PRÍM!

Fogadjátok szeretettel a zöldborsós, spenótos, zöldfűszeres, újkrumplis, újhagymás, és epres ételeket, amelyek ezúttal desszertnek öltöztek, de valójában zöldségköretek és saláták. Abban a reményben kívánok hozzájuk jó étvágyat, hogy mindenki így fog majd felkiáltani: PRÍM-A!

(Elhangzott 2014. május 24-én, a 17. Arnolfini fesztiválon - a Prím fesztiválon)

hagymatorta: A felszeletelt vöröshagymát megforgattam egy kis olajban, megpároltam főleg a saját levében és hagytam odakapni, karamellizálódni. A piteformát kibéleltem sós omlóstésztával (30 dkg liszt, 10 dkg vaj, 5 dkg zsír, só, 1 tojás sárgája és kevés hideg víz) és sütőbabokkal lenyomva előre megsütöttem. Három tojást felvertem, 1,5 dl tejszínt adtam hozzá, majd beleforgattam a hagymát. Kicsit megsóztam, beleöntöttem a formába és megsütöttem. A sütés közben tettem rá az újhagymákat, hogy szépen piruljanak rá.

mentás zöldborsópüré: kb. másfél kiló friss zöldborsót és 3 kockára vágott kisebb krumplit  megpároltam. Turmixgépbe öntöttem és 5 dkg vajjal és némi apróra vágott mentalevéllel összeturmixoltam. Egy éjszakát állt a hűtőben, de szobahőmérsékleten tálaltam, a tetején hagymacsírával.

Bazsalikomos epersaláta kakukkfüves kecskesajt ágyon: az epersalátában bazsalikom, rózsabors és balzsamecet a főszereplő. A recept leírása Ízbolygó blogján megtalálható. A kecskesajt krémet apróra vágott kakukkfűvel kevertem össze.

Ricottás spenótos tortácska: sós omlóstésztából kosárkákat sütöttem, úgy hogy sütőbabbal lenyomtam a sülő tésztát. Spenótlevelet (1 kg) pár percig lobogó vízben főztem, majd alaposan lecsöpögtettem, kinyomkodtam és felaprítottam. Két tojást felvertem, hozzákevertem 1 dl tejszínt, 15 dkg ricottát és a spenótot. Sóztam és szerecsendiót reszeltem bele. Ezt a keveréket töltöttem a kosárkákba és addig sütöttem 175 fokos sütőben, míg meg nem szilárdult. Miután kihűlt, "tortaszeletekre" vágtam.

Tavaszi zöldségsütemény: készítettem egy amolyan sós sajtos piskótát: 5 tojás sárgája, 4 dl tejföl, 10 dkg parmezán, 8 ek. rétesliszt, só, 5 tojás fehérje, 5 dkg vaj. Ezt sütőpapíros nagytepsiben 175 fokon megsütöttem. Majd három részre vágtam és a rétegek közé zöldfűszeres túrókrémet kentem. Utóbbi teljesen ízlés dolga hogy milyen zöldfűszert aprítunk bele, de nem árt egy kis vajat is beletenni, hogy a túró szilárdabb legyen. A süti tetejére friss zöldborsó került.

Újkrumplis kenyérke: hagyományos kenyértésztába beledagasztottam két (nem új!) főtt krumplit. A tésztát hagytam kétszeresére kelni, majd kiolajozott muffinsütőbe ültettem a golyóra formázott tésztát és hagytam még egy kicsit kelni. Ezután megsütöttem. Az apró újkrumplikat megpároltam majd olajban megütöttem, ezeket szúrtam a kenyérkék tetejére.

A tavalyi Arnolfini fesztivál gasztroperformansza, az Édes izmusok - itt látható! 

Dupla zöld

 

Zöldül a kert! Ahogy megjöttek az igazi április esők, megindultak a magok a földből, jelezve a kertésznek, hogy elmehet a fenébe a csapvizével és a locsolócsövével együtt, mert ami abból spriccel kifelé, az nem eléggé finom egy érzékeny lelkületű növénynek. Zöldülésben a paradicsom palánták vezetnek, mert a magjukat már február elején elvetettem. 

A palántákat edzeni kell, ez köztudott. Több héten át az volt az edzésterv, hogy ha jó volt az idő, reggel kitettem őket, este meg behoztam, közben sokat emelgettem, hajolgattam, rakosgattam, átmásztam az erkélykorláton, majd vissza. Most látom így leírva, hogy kinek is az edzésterve ez tulajdonképpen?! Ők közben kényelmesen ücsörögnek a cserepeikben, támaszkodnak a karóknak és várják a kiültetést, de ezt a fent említett áprilisi esők jelenleg hátráltatják. Addig is a csőszre bízom a palánták őrzését. Ő kicsit lusta és kövér, de fél szemét mindig a növényeken tartja. 

Findusz, a csősz

Palántanevelde

Ha a másik szemét meg a kerti papucsomon tartotta volna, akkor nem tűnt volna el a pár fele még ősszel a teraszról. 

Őszi fél papucs

A kerti papucsnak különben a világon semmi értelme, mert kertbe kertésznadrágban és bakancsban vagy csizmában kell menni, de a papucs arra kiváló, hogy az ember belelépjen és kilépjen egy kis zöld-fűszerért. Na de hogyan, ha a fránya vaddisznó vagy valami egyéb játékos jószág ellopja a papucsot? Tavalyelőtt is eltűnt az egyik fele, de pár nappal később megtaláltam a kerítés tövében. A mostani veszteség viszont végleges. De mit csinál az a vaddisznó-populáció – amelyikkel már két éve együtt élünk – egy fél papuccsal? Állítólag okos állatok, az összes vadász ismerősöm ezt állítja, de hogy számolni nem tudnak az biztos! Mert ezzel a lopással nekem csak egy papucsom hiányzik, nekik bezzeg tizenöt! (Összesen tizennyolc csülkünk van, csak az enyémek nem vadak.) 

Már lemondtam arról, hogy az önkormányzat segít megszabadulni tőlük, néha csak úgy megszokásból írok a vadfelelősnek egy e-emailt és ennyi. Gondolom, a leveleimet kinyomtatják, feltűzik egy faliújságra és a délutáni kávézás közben térdüket csapkodva hahotáznak rajtam. Bizonyára gúnynevem is van már, de ezt nem akarom tudni. Közben esténként, amikor az állatok rajtunk keresztül vonulnak át a szomszédba túrni, kilépek a teraszra és tapssal, füttyel elzavarom őket. Először megnyúlt pofával megnéznek, majd menekülőre fogják és nekiiramodnak a lejtőnek. Megható, ahogy bevárják egymást, minden akadály után visszanéznek, hogy átjutott-e mindenki. Mindig megindít ez a disznóságos viselkedés, ez a kondaszellem.

Spenót, zöld, papucs (új!)

Piros!

A legzöldebb zöld egyelőre a tavalyi petrezselyem és az idei spenót. Nagyon gyakran készítek mártást a petrezselyem zöldjéből, halételekhez szinte mindig. Most, amikor jó kis csípős rántott csirke szárnyakat sütöttem, aminek a bundája összetört kukoricapehely és a szilveszterről maradt tortilla morzsája volt, az jutott eszembe, mi lenne ha a zöldség gyökerét is felhasználnám a mártáshoz?

Dupla petrezselyemmártás

Öt szál petrezselyemgyökeret kockára vágtam és két diónyi vajon egy kis vízzel puhára pároltam. Összeturmixoltam a főzőlevével együtt, visszatettem a tűzre és beleszórtam egy csokor apróra vágott zöldpetrezselymet. Forraltam egy kicsit, hogy a zöldjéből is kijöjjenek az ízek, majd besűrítettem kukoricakeményítővel. Megsóztam és pár csepp citromlével ízesítettem. Egészen más az íze, mint a zöldjéből készült változatnak, erőteljesen átjön a gyökér édes, fűszeres íze, amit annyira szeretek.

A szószos tálka az Artemisz kiadó karácsonyi ajándéka!