Márton-napok kisbaltával, libakeksszel és sok-sok birssel

Márton az idén nálunk hétvégére esett és több napig tartott. A liba adott volt, azaz kapott, egyenesen a Hortobágyról. Sajnos nincs videokamerám, pedig ha felvettem volna a hétvége eseményeit, ma már a horror-vígjáték kategória első helyén szerepelhetnék a home-videó eladási listán.

Pénteken kivettem a mélyhűtőből az állatot, mire az eldeformálódott fiókok és a hűtő falai nagy nyekléssel visszaálltak eredeti állapotukba. Becipeltem a konyhába és óriási dörrenés kíséretében belecsúsztattam a mosogatóba, majd kiürítettem a fél hűtőt, hogy beférjen és ott olvadozzon felfele.

Szombatra félig olvadt csak ki, ezek szerint nagy testnek nagy a hőtehetetlensége. Elkezdtem kirángatni a hasüregbe tett alkatrészeket, ott volt szépen a lába, zúzája stb. Közben a fél kezem lefagyott, a bőrömet csúnyán megkarcolta valami, de nem érdekelt, újult erővel rontottam neki és hatalmas oroszlánüvöltéssel kitéptem a szívét! A kőre csöpögő vércseppeket a szorgos macskanyelv azonnal eltávolította.

Érdemes rákattintani, még Szent György napján fényképeztem

A liba nyaka a végighúzódott a pulton, elért egészen a tűzhelyig, ott kezdett volna éppen bekanyarodni, ha elegendően hosszú lett volna. Késsel mentem neki az egyik csigolyának, ez látszott a leggyengébb láncszemnek, de beletörött a bicskám. A csirkeollóm most került véglegesen a szelektívbe, már korábban ki volt mondva rá az ítélet, de eddig felfüggesztettem a végrehajtást. Futás a garázsba a kisbaltáért és négy határozott mozdulattal máris elvált a nyak a törzstől. Tudom, illett volna az első csapás után kegyelmet adni neki, na de akkor meg mit főztem volna a libalevesbe?! A nyakbőr lenyúzásakor többen kifordultak a konyhából, hiába kiáltottam utánuk, hogy most mi a franc van veletek, a töltött libanyak nemzeti hagyományaink legszebbike! A szárnyak levágása már gyerekjáték volt, de a fene egy meg, miért nem tudta a Teremtő a csirke anatómiai mintája alapján elkészíteni az egész baromfiudvart?

A megcsonkított egyed visszament a hűtőbe, az aprólékból pedig elkezdtem bűvölni a levest, közben a zsiradékot kisütöttem. A nyakbőrt eltettem későbbre, addigra már nekem is elég volt a sokkból. Vasárnap reggel besóztam, a hasüregébe majorannát hintettem és két nagy megtisztított birsalmát tettem, négyet a tepsibe mellé is raktam. 4,5 órán át sütöttem, főleg lefedve, a vége felé szabadon, de locsolgatva. Amikor megnéztem az eredményt, beláttam, okos voltam hogy csak két vendéget hívtam, mert lehet hogy ebből sem fogunk jól lakni, annyira sok zsír sült ki belőle. Nagy ügy, legfeljebb kapnak zsíros kenyeret lilahagymával!

Három birsalmát kockára vágva megpároltam fehérborban kevés cukorral, villával összenyomkodtam és a polentába kevertem. Némi céklát is pároltam balzsamecetben, a végén rájuk pirítottam kevés barnacukorral, hogy kicsit odakozmáljanak.

A levesbe a szakirodalom útmutatásai alapján maceszgombócot főztem.

Még szombat este sütöttem néhány libakekszet omlós tésztából, ez lett a libadesszert díszítése. Vanília és karamelles kávékrém került a pohárba, tetején a krémet taposó libuskákkal. Van ám kacsa-kiszúróm is! És most fedeztem fel, hogy pulyka is, de amikor éppen e felett örömködtem, egy hidegfejű műszakis kivette a kezemből a formát, megfordította és lesújtóan ennyit mondott: mókus.

Vasárnap délután a vendégek elmentek, attól kezdve semmit sem csináltam. A mosogatást bizonytalan időre elhalasztottam, a dermedt libazsír jótékonyan befedte a konyhát. Kora este elbújtam a (nem libatollas!) paplan alá – mint Márton az őt kereső követség elől – és gyorsan átaludtam ami még a napból hátra volt. Másnap reggel kiszámoltam, hogy jaj de jó, még 364-et lehet aludni a következő Márton-napig!

Üzemlátogatás a zöldséggyárban

Mint korábbi bejegyzésben beszámoltam róla, nemrég Hollandiában jártam az örök napfény és forróság országában. Abban a birodalomban, ahol soha nem megy le a Nap. Aki nem hiszi, nézze meg a fotókat:

Végeláthatatlan üvegházrendszerek a csatornák mellett, kint nyálkás köd és hideg, odabent szikrázó napsütés – reggeltől reggelig. Zöldségek és gyümölcsök turbószoláriumban. „A fűbenjáró bűn” (Saving Grace) című angol filmvígjátékban próbálnak hasonló módszerrel marihuánát termelni, nem kis sikerrel.

Régebbi olvasóim emlékezhetnek a koktélparadicsom-kísérletemre, mely abból állt, hogy decembertől májusig őrizgettem egy tálca paradicsomot a konyhaablakban s azok rendületlenül dacoltak az idővel és az elmúlással. Bár őket Spanyolországban gyártották, de valószínűleg ugyanilyen körülmények között. Itthon megmutattam a képeket a zölden leszedett garázsteteji paradicsomaimnak azzal, hogy na ide mentek nyaralni jövőre ha nem teremtek nekem rendesen! Ettől aztán úgy megijedtek, hogy eszeveszetten elkezdtek bepirosodni a pincében. Ízük pontosan annyi van mint holland rokonaiknak.

De nem szeretnék csúfolódni, mert kedvelem ezt az országot, a templomait, a malmait és lakóit, akiknek arcán állandóan Van Gogh vonásait keresem. És valamennyiükről feltételezem, hogy elsőrangú sajtszakértők. De azért a villanyt néha lekapcsolhatnák, azoknak a szerencsétlen zöldségeknek is kell néha egy kis pihenés!