2012. november 1., csütörtök
Ízőrzők a konyhákban
Nem vagyok egy sorozatfüggő, de
már másodszor nézem végig Móczár István és Róka Ildikó „Ízőrzők” című filmsorozatát a Duna tévén
és annak leányvállalatain. Az alapkoncepció szerint egy rész egy-egy falu
gasztronómiai hagyományait mutatja be, úgy hogy közben a néző képet kap a falu
földrajzi-tájbéli elhelyezkedéséről, történelméről és néphagyományairól.
Ebben a mai zaklatott, kapkodó,
szemkiverős tévés képi világban kifejezetten jólesik ez az operatőri-vágási
mód, és az a szerkesztési elv, ahogy minden rész ugyanabban a ritmusban,
tagolásban készül: a falu első embere beszél az általános tudnivalókról, majd
jönnek a lakosok, akik bemutatnak valamilyen jellegzetes helyi ételt és annak
elkészítési módját. Közben beékelődik valamilyen további szereplő: a helyi
plébános, a néptánccsoport vezetője, a helytörténész stb. Pont ki van számítva,
hogy ki mennyit beszéljen, mit mutasson, elég időt hagyva a lényegnek, a
konyhai bemutatónak.
Ami úgy zajlik, hogy azonnal
látjuk az elkészített ételt, feliratozva a nevét is. Innen indulunk vissza,
hogy hogyan is készül. Aki főzi-süti, rövid de egyértelmű kommentárral kíséri
saját munkáját, pontos mértékegységeket, elengedhetetlen szakmai fogásokat
kapunk és sokszor némi történeti-családi hátteret is. A beszédet és
zsírsercegést megszakítja egy kis halk zene, ez pont elég arra, hogy felírjam
jegyzetfüzetembe a tudnivalókat, vagy csak elmerengjek a látottakon.
A konyhák általában családi házak
konyhái, ritkán a helyi tájház muzeális helyiségei, de akkor is működőképes
kemencével, sparhelttel felszerelve. A szereplők szokásos ruháikban, mindennapi
eszközeikkel dolgoznak, és olyan szépen beszélnek, hogy nem is értem, miért
dugdossák a sublótban kommunikációs diplomájukat? Kifejezetten képernyőképes öreg-
és fiatalasszonyokat, vendéglősöket láthatunk, akik egyértelműen fogalmaznak, gyönyörű
nyelvjárási körítéssel:
„jó alaposan megsöndörgessük a
krumplis tésztát”
„öregcukorral megrakom” a
sütemény tetejét
„na, akkor Jézus nevibe’
nekilátunk dagaszatnyi”
„a masina legyen forró, hogy a
krumplis lepényke jól megsüljön rajta”
„lehornyoljuk a káposztát”
„ha a gesztenyés tócsi pirnyagos,
nem baj, úgy a jó.”
„ezt kaszrojban főztük”
„ezt a süteményt pezsgővel
(szódabikarbóna!) készítettük.”
És ott van az a sok-sok elgondolkodtató
mondat:
„Én azon voltam mindig, hogy
legyen a gyerekeknek étele.”
„Remélem a Jóisten is velünk lesz
és fog sikerülni a kukoricástöltés.”
„Először megtermeljük a krumplit.”
„A tiszta dagasztótál a biztos férjhez menés záloga.”
„Legyünk hálásak a Jóistennek,
hogy terített asztallal várhajuk a családot.”
Ebből a sorozatból a valóságos
Magyarország képe bontakozik ki. A rengeteg nemzetiség – szlovákok, svábok,
romák, ruszinok, románok stb. – lakta „magyar” falvak, amelyekben természetes,
hogy egymás között házasodnak, keverednek, aztán a sváb menyecske átveszi
szlovák anyósától a recepteket, miközben a szomszédban az erdélyi származású fiatalasszony is
megszeretteti hazája ételeit az új családdal. A ki- és betelepítések szörnyű
emberi tragédiáit feloldja, hogy az új népcsoport elterjeszti saját hagyományait,
receptjeit a faluban, amit néhány évtized alatt mindenki megszeret és a
sajátjának tekint. A filmkészítőknek hála, cigány ételek is felbukkannak
valamelyik részben.
És talán a mai közéleti viszonyaink
miatt tűnik fel a tévénézőnek az a nagyfokú tolerancia, ami a szereplőkből
árad: a „mi így szoktuk, de mások meg amúgy” természetessége. „Van ahol így
csinálják, van ahol úgy, egyesek babból, mások borsóból, mindenhogy jó az.”
„Lehet kemencében is készíteni, de akinek nincs, az sütőben is megsütheti.”
Tükröződnek a szociális viszonyok is, a háziasszony szinte mindig a nagymamájától tanult főzni, hiszen az édesanyja dolgozott, nem ért rá kislányát tanítani. Akinek ez nem adatott meg, annak még mindig ott volt az anyósa, aki elárulta a fiatalasszonynak, hogy mivel kedveskedhet férjének.
Ez a sorozat természeténél fogva
a paraszti konyhát mutatja be, annak minden jellegzetességével. Például azzal,
hogy adott faluban abból főztek, ami ott, azon a tájon megtermett, megélt. Folyó
mellett halat, erdő mellett gombát és vadat, északon és nyugaton krumplit,
keleten kukoricát ettek, az ételek pedig nem a dietetikusok ajánlásával, hanem
józan paraszti ésszel készültek, azzal a céllal, hogy az egész család jóllakjon
és elegendő kalóriát szedjen fel a napi kemény fizikai munkához. Tehát nem érdemes
fanyalogni a tévékészülékek előtt, hogy jaj az a sok zsír, liszt, meg szalonna
– az étel legyen kiadós, ha az ember
aratni vagy szántani megy.
Állítólag folyamatosan vesznek el
a hagyományos receptek, konyhai eljárások. De ez a sorozat biztosan sokat tett
azért, hogy a folyamat lelassuljon, és ha valaki olyan szerencsés hogy
monogramos kvircedli nyomóformát örököl a dédnagymamájától, innen megtudhatja,
hogy azt mire is kéne használni.
fotók: halas.net és dunatv.hu
Címkék:
filmek,
népi eledel
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)